Vilmos
úr kissé kifordította Goethe receptjét, amennyiben anyjától lágy kedélyt,
apjától pedig közepesen jövedelmező régiségkereskedést örökölt. A kettő együtt
sem sok: polgári örökség, de e kettő birtoka kielégítette Vilmos urat. Lágy
kedélyét érzékeny regényekkel táplálta, de huszonötödik évén túl megszűnt
olvasni, mert eljutott arra a bölcsességre, hogy könyvek nem illenek
férfiemberhez. Megmaradt hát gondoskodásának másik tárgya, az atyai üzlet,
amelyet berendezésre vágyó jegyespárok meg külföldi turisták látogattak.
Abban
az esztendőben, amidőn a regényolvasást abbahagyta, megnősült. Az asszonyt
Máriának hívták, barna bőrű, barnaszemű, kerek teremtés volt és állandó
mosolyban játszott az arca.
-
Mária a legkiválóbb asszony – mondta az ónpohár, akinek a véleményére Vilmos úr
sokat adott. Az ónpohár egy polcon állt, szemben a biedermeier karosszékkel,
amelyben Vilmos út a vevőket váró napjait tölteni szokta. Tömzsi alakja a
reneszánsz életvidor századaira vallott, azóta sok gazdát végigszolgált és
mivel mindegyiket túlélte, elsajátította a nagy bölcsességet, hogy miként kell
az embereket megítélni.
-
Az ilyen asszonyokról régen költők daloltak vélte a sápadt velencei tükör. Egy
barokk sublódon foglalt helyet, az érett asszonytest színét utánzó ezüstben
csillogva és előtte szokta este hatkor, zárás után Vilmos úr a kalapját
föltenni.
-
Mit értetek ti hozzá! – dörmögte haragosan a szakállas szenátor a falról,
akinek arcmását négyszáz év előtt vetette vászonra egy ismeretlen piktor. – Mit
értetek hozzá, ti ostoba fecsegők? Húsz esztendő sem elég, hogy az ember
kiismerje az asszonyt. Előbb-utóbb belátja, hogy nem ismeri élettársát, vagy
hogy önmagát nem ismeri.
Vilmos
úr haragos pillantást vetett feléje. Így hát duzzogva elhallgatott a svájci
szenátor, - akinek hasára egész élettörténetét felírta a szorgalmas festő – és
fehér szakállába húzta élveteg ajkát.
Mária
csak ritkán fordult meg a boltban. Az ő hivatala a háztartás volt, tejföllel
főzte a borjúpörköltet és kellemesen csiklandó érmelegítőket kötött. Csendesen
végezte a dolgát, azonfelül mosolygott, állhatatosan, mint aki hivatásszerűen
és ajka mögött mélyebb titkokat rejtegetve mosolyog. Vilmos úr jó étvággyal
falta a borjúpörköltet és a hideg téli boltban örömmel használta az
érmelegítőket. Regényeket már megszűnt olvasni és boldog volt.
-
A molett asszonyokat kedvelem – szólt az ónpohár egy alkalommal. – Gazdámnak,
az őrgrófnak tizennyolc molett szeretője volt. A tizenkilencedik, egy sovány,
szőke ördög meggyilkolta szegényt.
-
A mosolygó és házias asszony ritka kincs – vélte a tükör.- Ha a férfiak
eszesebbek lennének, tenyésztenék ezt a fajtát.
-
Engem a feleségem mérgezett meg – dörmögte haragosan a szenátor. – A feleségem,
aki most pokolra kárhozottan, ezer tűzzel kínoztatik. Boromba keverve apránként
adta be a mérget és a bűnös arkánum lassan hatott. Előbb az egyik karom bénult
meg, majd a lábam, elfelejtettem beszélni, akár a gyermek és tehetetlen és
ostoba lettem, akár az agg. És mikor a gonosz méreg elválasztotta testemet
lelkemtől, testem földbe, lelkem égbe szállt, boszorkány-feleségem kezét
nyújtotta városunk polgármesterének, akinek még egyszer ekkora hasa volt. Ezt,
ezt soha meg nem bocsájthatom! Amíg éltek, minden éjjel visszajártam ágyuk
fölibe és őrületesre kavartam álmukat.
Vilmos
úr nem felelt, mint ahogy érzékeny regényeinek gonosz hőseivel sem kezdett
vitát. Mérges tekinteteket vetett a tapintatlan szenátorra és változatlanul
szerette Máriát.
Szombaton
moziba mentek, vasárnap kávéházba, hetente egyszer kártyáztak. A házassági
évfordulót ünnepélyes szeretettel ülték meg, kirándultak olcsóbb helyekre,
bejárták a nem messzi környéket, idegen városokban szálltak meg, vasúton vagy
hajón utaztak, azaz izgalmas kalandokat éltek át. Kipirulva és lesülve érkezett
vissza Vilmos úr és jóleső fáradtsággal nyújtotta előre lábát a biedermeier
fotelból. Üzletének minden tárgya kellő bámulattal tekintett a sokat utazó
tulajdonosra, csak a szakállas szenátor morgott ismét különvéleményt:
-
Az én koromban neme esett szórakozás emberhalál nélkül. Mi még értettünk az
igazi sportokhoz. Manapság gyávák lettek a férfiak. Egy lefényképezett
mű-halálon szórakozik a filmszínház egész közönsége.
Vilmos
úr nem felelt az ilyen erkölcstelen beszédre. Pedig úgy látszott, mintha a sors
igazolni akarná az öreg erkölcstelent, a szórakozás és halál között valamilyen
titokzatos kapcsolatot létesített. Amikor a huszonötödik évforduló után
hazatértek, sürgöny várt rájuk, az irgalom szolgája a polgári életben. Szövege
rövid volt és szomorú. Arról értesített, hogy meghalt Mária nővére, aki
postamesternő volt egy mélyporú alföldi faluban.
Vilmos
úrék fekete kalapban és szomorú ábrázattal érkeztek az alföldi fészekbe és a
megboldogult postamesternőt örök pihenőre helyezték férje mellé, a nyári nap
sugarában tikkadó és feloszló holttestek nedveiből dúsan táplálkozó akácfák
alá.
Az
özvegy egy árvát hagyott hátra, tizenhét éves hajadont. Máriáról, a
keresztanyjáról őt is Máriának nevezték és úgy illett, hogy legközelebbi rokon
gyanánt most már Vilmos úrék viseljék földi gondját.
A
két Mária a néven kívül semmiben sem egyezett. Az ifjabbik állandóan bánatos
volt és oly mély, titkos bánattól csillogott a szeme, mint szentképeké a
templomokban. Örökös, csendes bánata a festők vásznára kívánkozott, szentkép
lehetett volna belőle, kifogyhatatlan ájtatosságra ébresztette volna a
lelkeket, ha arca meg nem zavarja a jámbor látományt. A haja ugyanis vörös
színben lángolt, akár a tűz, szeme is piros volt, akár a macskáé, arca viszont
fehér, akár a papírlap. Az ifjú Máriánál különösebb látványt alig lehetett
elképzelni és úgy vonzotta maga felé a tekinteteket, mintha csoda lenne.
Vilmos
úrék örömmel és büszkeséggel vezették lakásukba, mint akik egyszerre átérzik a
szülők lassú, évekkel növekvő örömét. Mintha az első tizenhét év kihullott
volna idejükből és a sors, jutalmul hosszú becsületességükért mindjárt egy nagy
gyermekkel ajándékozta volna meg őket.
A
lány, hálásan a sok jótéteményért, megosztotta idejét Mária és Vilmos úr
között. Reggel a nők sziszifuszi munkáját végezte a háztartásban, akik örökké
takarítanak vagy vizet forralnak anélkül, hogy a folytonos söprésnek, állandó
vízforralásnak valami látható eredménye lenne. Miután a háztartással végzett,
elindult az üzletbe, Vilmos úr óráit megvidámítani. Helyet foglalt egy
reneszánsz faragású padon, amelyen egykor ájtatos novíciusok hallgatták a
tanítást, táskájából elővette kézimunkáját és szorgalmasan dologhoz kezdett.
-
Csudaszép gyámleányod van! – suttogta elragadtatással az ónpohár.
-
Ah, bámulatos! Ah, bámulatos! – tódította a velencei tükör. – Boldog vagyok, ha
rám tekint, elolvadok szemének fényén!
szavalta bizonyára valamilyen régi költőből.
Vilmos
úr tekintete akaratlanul is a szakállas szenátorra suhant, aki egész
élettörténetét hasára írva viselte. Talán éppen saját élete feküdte meg
gyomrát, mert rosszkedvűen ekként vélekedett:
-
Ne higgy ezeknek a hízelgőknek! Lánghajú asszony felgyújtja világunkat.
Gyűlölöm a vörös nőszemélyeket és a fekete férfiakat.
-
Hálátlan, irigy kutya vagy! – ripakodott rá Vilmos úr, haragjában még
karosszékét is elfordította és ezentúl hátát mutatta négyszáz éves barátjának.
Hanem,
amikor a lány ismét az üzletbe lépett, jobban szemügyre vette. Hosszasan nézte
kötésén motozó fehér ujjait és gyors munka közben úgy csillogott tejbőre, mint
napsugár az ablakon. Olyanok voltak ezek az ujjak, mint vízililiomok a poétikus
tavakon. Olyanok voltak, mint a gyermekkor felejthetetlen reggelei, amelyeknek
a képe soha el nem hagyja az emlékezetet. Vilmos úr látta az ujjakat akkor is,
ha a lány nem ült vele szemben. Csillanásukat és árnyékukat látta a bolt
félhomályos levegőjében, de ez a látvány nem pótolta a valóság édességét. A
valóságot akarta és szomjasan mindig ugyanazt, mint a borisszák az italt és
alig várta a szokott időpontot, amikor Mária végre megjelent.
Végül,
amikor már nem állta tovább, megkérdezte barátaitól:
-
Mi a véleményetek a szerelemről?
-
A leggyönyörűbb földi érzés – bókolt kövéren és ostobán az ónpohár.
-
A szépség rózsáit festi az asszonyok orcájára – vélte a tükör, pedig a mondás
sehogy sem illett Vilmos úrra. Szörnyen buta volt szegény teremtés, mint a
tükrök általában, akik mindig csak a mások véleményét sugározhatják vissza.
Szépen hangzó mondását valamelyik gazdájától hallhatta, talán egy költőtől, aki
feslett gazdasszonyának csapta a szelet.
-
Járj a kedvébe, te szamár! – dörmögte gorombán a szenátor. De a gorombaság
mögött mély élettapasztalat rejtezett és a bölcs tanácsért kibékült vele Vilmos
úr.
Visszafordította
karosszékét és ezentúl ismét szembenézett a szenvedélyes, hétbűnös öreggel.
A
tanács hasznosnak látszott és megfogadta. Attól fogva dicsérő szavakkal
emlegette a lány kézimunkáját, apró ajándékokkal kedveskedett neki, cukorkával,
szépítőszerrel, a hiúság ezer kellékével.
Vilmos
úr éjjel-nappal kedvében járt a lánynak, de lelke háborgása nem csillapodott.
Sőt, egyre nőtt a vágya, hogy állandóan maga mellett láthassa. Nem volt elég,
ha álmaiban látta, ha szeme előtt mindig a lány mása jelent meg; nemcsak látni,
hallani is akarta, érezni is akarta és még mást is akart, de hogy mit, azt maga
sem tudta. És ha éjjel arra gondolt, hogy egy fedél alatt, a szomszéd szoba
közelségében nyugszik a drága lénnyel, akkora nyugtalanság fogta el, hogy
szűkké vált a szobája és forróvá az ágya.
-
Mit tegyek, jaj, mit tegyek?- kérdezte tanácstalanul.
-
Egyik barátom, a zsoldosvezér – magyarázta a szenátor -, íjjal indult
medvevadászatra, amikor szerelemre gyulladt egy idegen asszony iránt. Íjaival
aztán tulajdon feleségét találta el és most már semmi sem állta útját boldog
egyesülésüknek.
-
Egyik gazdám, az őrgróf, zsoldosokkal ölette meg a feleségét – tette hozzá a
tükör.
Az
ónpohár nem nyilatkozott és Vilmos úr ijedten állt a hétszeresen bűnös tanácsok
között.
-
Hogyan tehetném? – tördelte rémülettel. – Hiszen én nem vagyok se zsoldosvezér,
se őrgróf. Én csupán régiségkereskedő vagyok és nincs se nyilam, se felbérelt
zsoldoskatonám.
-
Ha nem találsz sem kóbor katonára, sem alkalmas fegyverre – szólt a szenátor -,
megteszi egy orvos is. Ilyet még lelsz a városban.
Vilmos
úr még rémültebben meredt erre a bűnösségében halhatatlan halandóra és
összecsapta a kezét.
-
De hát hogyan képzeled! Hogyan merném és hogyan tudnám! A törvény és
polgártársaim… És különben is: ilyen bűnt el nem követek! Nem, soha! Tisztelem
az égi és a földi törvényeket.
Most
a szakállas szenátor fordított hátat gazdájának és éppen jókor, mert Mária
lépett be az ajtón, tejfehéren és tűzpirosan, akár a festék megelevenedett képe
és magával hozta a reggel mosolygását. Gyönyörűséges ujjaival végigsimította
nagybátyja kopaszodó fejét és Vilmos úr fájdalmas szívvel gondolt a bűnösökre,
akik ezeket a gyönyörű ujjakat meg mernék csókolni és lehunyta a szemét.
Ám
a gondolat nem hagyta nyugodni. Éjjelente már nem csupán tejfehér ujjakról,
hanem véres nyilakról, pénzért öldöklő zsoldosokról, titkos szereket keverő
orvosokról álmodozott. És amikor rémülten felriadt, tekintete Máriára esett,
aki mindig hűséges felesége volt és még jobban megrémült. Félt a bűnös álmoktól
és nem mert elaludni; de a éji sötétség rossz tanácsadó, tovább nyugtalanította
és a fekete semmiben a lány haját meg ujjait látta villódzni.
Belebetegedett
a szerelembe. Betegsége lassan fogyasztó, észrevétlen és alattomos volt, akár a
méreg, amit gondos asszonyi kéz óvatosan adagolt a szenátornak. Lassan
emésztődött, mélán fogyott; akik napról-napra vele éltek, észre sem vették. A
betegség belülről rágta, mintha testét és lelkét egyformán meg akarná
semmisíteni. És mivel az embereknek nem adatott meg, hogy a testen belülre
láthassanak, nem tudhatott róla a két Mária sem.
A
betegségben fogyott Vilmos úr testi ereje és a vágyódásban fogytak a napok is.
Beköszöntött az új nyár és vele együtt házasságuk huszonhatodik forduló napja.
Vilmos úr hosszan törte a fejét, mivel lephetné meg a családot.
-
Elutaztok nyaralni! – jelentette végül az ünnepi vacsorán. - Úgy illik, hogy
divatos fürdőhelyen üdüljetek!
A
lány boldog volt és tapsolt, az asszony csak mosolygott és hallgatott. Útra
készültek és magára hagyták Vilmos urat a régiségekkel és életének többi
gondjával. A fürdőhelyről kedves levelezőlapokat írogattak, amelyek
naplementét, ringatódzó csónakot vagy álmodozó lányarcot ábrázoltak. A címzett
fájó szívvel olvasta valamennyi betűjüket, még a keltezést is. Sajnálta, hogy
nem lehet az írótollal játszadozó tejfehér ujjak mellett, de ugyanakkor örült,
mert boldogságukról adtak hírt. Lelki zavar uralkodott felette, vágyódása
félelemmel elegyedett, öröme búval.
Hanem
amikor a nyaralás boldog napjai után a család hazaérkezett, lehetetlen volt
észre nem venni betegsége mutatkozó jeleit. A mosoly lefoszlott Mária ajkáról
és összecsapta a kezét.
-
De sápadt vagy. Mennyire megfogytál! Betegnek látszol, mi lelt téged,
Vilmoskám?
A
lány aggódó nagy szemét függesztette gyámapjára,amely még aggodalmában is
pirosan világított, akár a macskáé.
Nyaralás
után orvoshoz vezetett a család első útja. az orvos receptet írt, szigorú
életrendet rendelt, Vilmos úr miden percébe beleszólt és úgy érezte szegény,
mintha a saját betegségének vált volna rabjává.
A
család őszinte sajnálatában a bolt is osztozott.
.
Forrás: Új Idők LI. évf.
12. sz. 1945. okt. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése