2018. júl. 7.

Német irodalom – Lingg legújabb költeményei



Hermann Lingg (1820-1905)

(Gedichte von Hermann Lingg. Dritter Band. Stuttgart. Cotta. 1870.)

(P. J.) A történet, de különösen az irodalom nagyjainak osztályozásakor különösen ama körülményt kell szem előtt tartanunk, mennyire folytak be az illető egyén fölemelkedésére a kedvező viszonyok s körülmények s mennyire saját szellemi ereje és értéke. Lingg költői hírnevét mindkét tényezőnek köszönheti. Irodalmi föllépése amaz időre (az ötvenes évek) esik, midőn a német belletristica, különösen pedig a lyra (Geibel nyomán Hammer, Sturm, Roquette stb. alatt) a nőiesség langy-meleg tetőpontját érte el; nagyon természetes ennél fogva, hogy az ő férfias, erőteljes költészete egyszerre feltűnést s közvetlen utána nagy hatást szült. Az akkori kritika nagyrészt az irodalmi viszonyokban kereste s találta Lingg irodalmi nagyságát; költeményeinek második kötete, a „Népvándorlás” című éposza s a fent nevezett harmadik kötet azonban fényes bizonyságot nyújtott és nyújt arról, hogy nem egyedül a kedvező viszonyoknak köszönheti elismertetését, miután azok csak fokozták költészetének hatását. Lingg határozott s irányra nézve megállapodott, kiforrt tehetség. Eredetisége klönösen ott nyilatkozik nagy mértékben, hol úgyszólván elemében van s költői irányának ad kifejezést. Ő nem tartozik ama költők közé, kik egy-egy rövid szerelmi viszonyukat hosszú költemény-cyclusokban „örökítik meg”; költészete más, eddig majdnem ismeretlen forrásokból merít. Lingg tanulmányaivá tette a történelem, vallás, erkölcs és népszokások nagy jelenségeit; költészete plaszticus, markírozott, anélkül, hogy a belső meleget nélkülözné; ha pedig saját szívébe tekint, ha az érzelmek világába vezet bennünket s a szenvedélyeket énekli meg, melyek a sima álca alatt oly vadul viharzanak: - mindig tartózkodó s nem annyira a szív, mint inkább az ész, a gondolkodó fő föltétlen uralma alatt ír. Különösen az elpalástolt, mély szenvedélyek kifejezésében fejti ki erejét. Plasticai művészete ezzel szorosan egybefügg. Leíró költeményeiben nem egyszer Aranyt éri el. Költészete általában nagyrészt descriptio. Rajzai mindazáltal nem mozaikszerűek; nem halmozza össze a különféle színeket, képeket, hasonlatokat – mit német collegáinál divatban van – hanem nagy és merész vonásokkal alakít; költeményeinek nyelvezete s situatiói egyaránt drámaiak.

Különös jellemvonása még Lingg egyéniségének, hogy nagymértékben productív. Alig kelt el költeményeinek második kötete: íme már egy újabb gyűjteménye fekszik előttünk, mely nem kevesebb, mint 21 ívből áll.

Mint az előbbi kötetek, úgy ez is igen változatos. A költészet kisebb műfajainak majdnem mindegyike képviselve van benne s emellett a versalakok oly változatosságát tünteti föl, amilyent még az előbbi köteteknél nem tapasztaltunk.

A gyűjtemény „első könyv”-e: „Buch der Jahre” cím alatt a történelmi tárgyú költői képek egész sorát foglalja magában. Freskók és arabeskek ezek s az ókortól napjainkig a társadalmi s szellemi élet nagyobb mozzanatait tüntetik föl. – A „Prometheus” című költemény, mely sapphoi strófákban van írva, fényes gyöngy a maga nemében. Kitűnő s különösen antique színezete által megkapó az „Ének a nílusi sírokból”, melyben Lingg mesteri ecsetére ismerünk. „Homer” képe már nem oly jelentékeny; ellenben „Helena”, ki az ifjú Telemachosban a nő-rablót véli viszontlátni, nemes hangja s csattanós bevéghése által tűnik ki. Erőteljes és praegnans költemény a „Dal a szegényekhez”. Hadd álljon itt, fordításunk szerint két első strófája:

Oh szegény, árva emberek
A rég kiszáradt koldus-bottal!
Kik jártok útlan téreket,
Fáradtan, küzdve a nyomorral:
Nincsen reménytek már a napba,
Nem félitek a zord vihart;
Jön a szüret, érik a gabna –
Áldása rátok rég kihalt!
Az év termése bár mi nagy:
A ti sorsotok egy marad!

Jól laktok csak kenyérrel is: - -
Előbb a kő virágzik!...
Vad kertetekben gaz, tövid,
Konkoly egyre burjánzik.
Vetéstek: munka, szenvedés, -
Bő s nyomor: aratástok:
Szőlőtök kopár szikla és
Ál-arany, a mit ástok;
Dunyhátok nyirkos éji köd,
Por és harmat cipőitök! - -


A kötet egyik legjelentékenyebb költeménye: „A harpyák”. A mythológiai alakokat emberi jelentőséggel ruházza föl, s mintegy életet önt beléjök. Lingg tehetsége az ilyenekben erős vonásokban nyilatkozik. – A „Messiás”, ki halált s minden szenvedést disőségesen leküzdött, s ki a „sárkány körmű” szüzek fejeit levágja, hogy a kihalt, elpusztult völgyben a béke országát megalapítsa, - kissé határozatlan s víziószerű. Megkapó azonban benne azok rajza, kik a kísértetes, föláldoztatásért rajongó szüzekhez vándorolnak:

S jön hozzájuk: ki honából számkivetve, küzd, bolyong,
Kit levert az emberiség s letiport a bú, a gond;
Egy-egy árva, sápadt gyermek, szende, tiszta mint a nap,
Kiknek többé nincs hazájuk, s saját vérük megtagadt!

S jön hozzájuk: nem egy büszke, bátor lélek, ki korán
Eloldá élte hajóját s most hahoztáz nyomorán,
Egykor híres hősi törzsnek vihartépte ágai, -
Rajongók, kik még alusszák rajongásuk álmait!

A középkor apotheosisa szintén emelkedett s erőteljes hangulatot keltő. Sikerült a „Heindrich der Finkler” című költemény, ellenben a „Friedrich und Czelin”, valamint a „Cola Rienzi” jelentéktelenek. A „Gnomon” mély gondolatokkal dicsekszik; „A Conquistadorok” című érdekes situatiót est, melynek exoticus perspectivája meglepő. Az újabb korból vett képek nem oly színdúsak. Lingg általában mintegy rosszul érzi magát a jelenben; költészetének szárnyai a napi élet légkörében kifáradnak; phantasiája a múlt feltüntetésében erőteljesebb s magasabb szárnyalást vesz, s minél jobban közeledik a jelenhez, annál alantabb járó. A „Hölderlin” képe csak a vége felé emelkedik; az „I. Napoleon” című költemény, mely a nagy császár detronizálását énekli meg, szintén csak egyes részeiben színgazdag. „A krimi háboru” egy ethnographiai mzeum en miniature. „A felföldi harci induló” pedig csak egyes részei által válik ki.

A kötet „második könyv”-e „Buch der Liebe” címet visel s dalokat foglal magában. Úgy látszik, Lingg azon a téren, melyen eddig a leggyöngébb volt, ezúttal nagyobb szorgalommal működött. Két első kötetében is vannak ugyanmeglehetős számú dalok, mindazáltal azok ott csak könnyedebb intermezzo gyanánt szerepelnek, hogy a Lingg erőteljes s a dalköltészetben kissé otthoniatlan szóval „nem fülbemászó” hangja iránt érzéketlen olvasónak is legyen miben gyönyörködnie. Feltűnő, hogy épp most, midőn költészete már legkevésbé eshetik a merev idealismus légkörébe, midőn első zöngeményeit rég elröpítette a világba s az ifjúság első érzelmei leszűrődtek benne: épp most ragaszkodik nagyobb mértékben a csapongó s könnyed költeményekhez. Meg kell hagyni, hogy az előttünk fekvő kötet e tekintetben határozott haladást mutat; bát a dal könnyed hangját, a költészet zenei elemét most sem bírja fesztelenül s közvetlenül feltüntetni. Lingg legtöbb dala az anakreoni gnómákra emlékeztet. Mindmegannyi élesen színezett helyzetkép, melyek gyakran inkább plasticaiak, mint hangulatteljesek, néha azonban mesteri fordulataik által meglepők. Csinos például a következő kis dal:

Midőn a várromokra
halk, méla csönd terül,
S egy méhe röpked zsongva
Még virága körül:

Mily örömmel bolyongok
Ez elvadult helyen;
A csillagok ragyognak…
S csupán te vagy velem!

A tücsök szól a völgyben…
Távol a zuhatag…
Itt fönn, a néma csöndben –
Csupán te élsz magad!

Némely dalában meglepő a befejezés pointja, s az erős és gyönge színek szembesítése.

Ligg szerelmi költészete a történetből is merít. Dalaiban sok mondaszerű szerepel, a Medusa fejtől a sylphek fátyláig, - a chaos éjjelétől az istenekig, kik mosolyogva osztják a halált. – Azonkívül astronomiai, éji phantasiák s geológiai képek sem hiányoznak a „Szerelem könyvé”-ből. Úgyszintén a halálról is nem egy mélyre ható, szenvedélyes alakban kifejezett gondolat van a gyűjteményben. Lingg néha e sajátságos és eredeti tárgyakról is harmonikus, szép dalokat ír. A situatio újdonsága által mindig erőteljes hangulatot tud kelteni az olvasóban. Sikerült például a következő dal:

Arany s drága-kő ragyog
Legmélyén a sötét földnek,
lelkünk éjén csillagok:
Fényes eszmék tündökölnek.

A vakitó kincs felett
Egy kihalt nap fénye reszket;
Fényes világot vetett
Lelkem mélyébe szerelmed!

Gyakran azonban üres pleonasmusokban bővölködő dalokra is találunk. Az érzés erőteljességét rontják a fölhalmazott képek s öntetszelgő rímjátékok; mit pl. ama dalban, hol a költő kedvesét a csillagok fényében szeretné látni, mert arcát e fényben oly nagyon szereti, s vele oly szívesen összehasonlítja stb.

Itt-ott a játszi előadást hirtelen egy-egy komoly s megható fordulat szakítja meg, mint a következő kis dalban:

És te játsztál, míg hevültem? –
Könyímmel játsztál csupán?
Ugy van? Igazán?
Tréfából lettél te hűtlen? - -
Húsvét van, oh drága lélek,
Meghalok és megbocsátok néked!

Megrovást érdemel Lingg, hogy a formát néha egészen elhanyagolja. Pedig technikája jó s verselése gyakran mesteri. Különösen a kisebb daloknál visszatetsző a versalak ok nélküli megváltoztatása. A következő dalban például a második strófa* első sora két trocheussal hosszabb a többinél.
(* Hals’ und küsse! – träum’ indess der Leuchter!
Wenn die  Morgenlüfte nahn,
Blickt aus deinen Augen feuchter,
Goldener der Tag mich an!)
Mi e strófát, Lingg érdekében hűtlenül fordítjuk, amennyiben az illető sort rövidítve adjuk s annak határozatlan értelmét világosabban fejezzük ki:

A gyémántnál fényesebb,
Tisztább, mint a sylphek fátyla,
Mit fölgyujtott szép szemed:
Szivem titokteljes lángja.

ölelj, csókolj! – itt az éjjel;
Ha a hajnal meghasad:
Szép szemedben tiszta fénnyel
Tündököl reám a nap!

A „harmadik könyv”: „Genre-képek” gyűjteménye. Figyelemre méltók a cultur-históriai rajzok: „Az első tengerész”, „Az üveg föltalálása”. Jelentéktelen költemény a „Kleopatra kigyójához” című; az „Elveszett paradicsomok” azonban megkapó szép, melynek fordítását, ha közleményünket már eddig is el nem tarkáztuk volna idézetekkel, ide iktatnók.Csinos az „Oberon bálja”; ellenben a „Kényszer-keresztelés” („Nothtaufe”) bizarr, rikító genrekép. A humoristicus rajzok, mint „A falusi orvos” inkább furcsák, mint kedvesek.

Az ötven sonett közül, mely e kötetben van, legsikerültebbek a philosophiaiak, melyekben a pessimismus, a sonett nehézkes, megkötő formája dacára is, erőteljes kifejezést nyer.

Íme, ezekben kívántuk Lingg legújabb költeményeit ismertetni. Nyelvezete mindenütt kifejezésteljes, de gyakran s különösen a dalok- és sonettekben gondatlan. A figyelmes olvasó azonkívül sok helyütt elhamarkodást fog találni,miután Lingg inspiratiója vulcanicus s nem egyszer szétfeszíti a formát. A nyers anyag felhalmozásával, mely sok tekintetben a „Népvándorlás” hibája is,még gyakran találkozunk, egészben véve azonban a harmadik kötet oly költemény-füzér, mely Németország újabb költőinek bármely kötetével egy fokra helyezhető.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 7. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. február 16.

Hugo Victor, mint regényíró I.






Hugo Victor a magyar közönség kedvenc írói közé tartozik. Költeményei számos fordítóra találtak, regénye pedig alig van, mely át ne lenne ültetve irodalmunkba. Ez okból úgy hisszük, nem lesz érdektelen, ha Gottschallnak, a széptollú ítésznek Hugo Victorról, mint regényíróról szóló hosszabb tanulmányát kivonatosan olvasóinknak is bemutatjuk.

Hugo Victor – szól Gottschall – nemcsak kitűnő lyrai költő, hanem mint regényíró is nagy jelentőséggel bír, habár regényeit még inkább megtámadják, mint lyrai tehetségét. Általában alig ágaznak szét jobban a bírálatok költő – mint éppen Hugo Victor fölött, kit a klasszikai irány képviselői, mint számítás alá sem jöhet exaltadót, ki üres szódagályban leli kedvét, mire sem méltatnak, míg ellenben a francia nemzet épp őt tartja a most élő költők legnagyobbikának.

Mi nem habozunk ez állításhoz csatlakozni és osztjuk Scherr Jánosnak nézetét, ki Hugo Victor felől azt mondja, hogy „lángeszű férfi és költő minden ízében”.

Igaz, hogy a regényírótól e tulajdonokat nem követelik; sőt ellenkezőleg sok tekintetben hátrányára számítják föl a regényírónak, ha a költőt a nyakára hagyja nehezedni, bár a regényt, mint a jelenkornak legjogosultabb költeménynemét emlegetik. Hogy egyeztethetjük ki ez ellentmondásokat? Van-e költészet költő nélkül? Vagy szegre akassza-e a költő a költészetet, valahányszor csak regényt ír?

Schiller a költő mostohatestvérének nevezte a regényírót, és elvitázhatlan tény az, hogy számos, éspedig nagyon kegyelt oly regényíró van, kikre a „költő” név csak nagyon képlegesen alkalmazható, és akik magok is sokkal szerényebbek, hogysem azt igényelnék. A tehetség látszatát a műalkat és szakavatottság sehol sem képes könnyebben fölidézni, mint a regényirodalom terén. A routine külső segédeszközeit nagyon könnyű a szakértő mesterektől ellesni, még az elbeszélési tehetség is elsajátítható, mi a regényírás nélkülözhetlen kelléke s ez annyira természeti adomány, hogy azzal a társasélet matadorjai is nagy számmal bírnak, holott költői tehetségöknek nyoma sem látszik.

De mindamellett, ha még oly jeles költő is valaki, nem válhatik jó regényíróvá, ha amaz adomány felett nem rendelkezik.

A regény, mint hősköltészeti mű, mint vázolása oly eseményeknek, melyek a socialis élet terén folytak le, s azok bonyolulataiba egész terjben behatnak, a külvilágnak és részleteinek éles megfigyelését igényli.

Ha eme figyelőtehetséghez még eléadási tehetség is társul, mely az előbbinek eredményét rendezett és kellemes modorban képes értékesíteni, már ezek oly adományok a regényíróra nézve, melyek okvetlenül sikert biztosítanak.

Épp e viszony áll be a lélektannál, mely finom észleletekhez szellemdús megjegyzéseket csatol. A regényírónál e tehetségnek nem szabad hiányozni, mert ez rá nézve sokkal lényegesebb, mint a külélet holt viszonyainak megfigyelése; de azért általa még korán sem válik valódi költővé. Ama lélektani titkok, melyekbe a valódi költőnek mélyen be kell hatnia, nem lebegnek annyira a felszínen, hogy azokhoz a világfinak csak úgy könnyeden markoló élcei hozzáférhessenek.

Ha a hősköltészetnek közép méregyene a magasabb lyrai emelkedettséget kizárni látszik, a regényíróra nézve, kitől a magasabb múzsák elvonultak, ebben is előny fekszik. Mennyi szellemi ízetlenség található a sok híres regényben! Az észlelődésben, ecsetelésben s megjegyzésekben némi előnnyel bírnak ugyan, de az a kimagyarázhatlan valami a költészetben, melyet semmi költészeti faj ki nem meríthet, hiányzik nálok.

Bármennyire pártoljuk is a költészeti nemek elkülönzését, mégis el kell ismernünk egyik műnemnek a másikba való jogosult befolyását s az ebből eredő árnyalatokat. Hogy a dráma illő helyén a lyrai kifejezéseket megtűri, habár az, mintegy a drámai formához kötve, teljes önállságát nem vívhatja is ki, azt minden idő legnagyobb drámaírói Shakespeare és Schiller eléggé igazolják, egészen eltekintve az antik tragédiaíróktól, mert a hellén szomorújátékokban a kardalok egészen önálló lantos költészetet tüntetnek fel. Vajon csakugyan költői mérsékletre legyen-e a regény kárhoztatva és sehol ne legyen annak megengedve fensőbb magaslatra szárnyalni s a lyrai költészetet sohasem lenne szabad átereszteni plasztikus domborművel ékített díszkapuján? Nagy példák az ellenkezőt tanúsítják.

Hugo Victornál e határvonalok még inkább átszelik egymást: ő teljesen melegen lüktető költőtermészet, gyakran túláradozó érzelemnyilvánulással. A „Notre-Dame de Paris” sok tekintetben drámai regénynek nevezhető; a „Les misérables” ellenben és későbbi művei egész szakaszokon át a lyrikust árulják el; a hymnus, az óda, dithyrambus önállóan siklanak be a cselekvények folyamába. Hugo Victor „minden ízében költő” s költői ere lényegesen lyrai természetű. A lantos költészet a költészet szeme. azonban Hugo Victor lyrája theosophikusnak nevezhető, mindig a mélybe hat az le, és genialis horderővel bíró gyújtó villámai vannak; sasszemmel és röpttel bír; magasba és mélybe egyaránt tekint és ér egyszerre. A nagy helyett gyakran a groteszket ragadva meg, igaz, hogy sokszor vétkezik a szép törvényei ellen s a rút költészetének igen nagy jogosultságot enged.

Mind emez előnyök és hiányok, közelebbi észlelődés folytán egyes regényeknél még élesebben kitűnnek.

Hugo Victor első nagy regénye „Notre-Dame de Paris” a szerzőnek fényes előnyeit s csodálatos sajátságait csakhamar teljes világításban tünteti föl. A Scott Walter-féle iskola befolyása alatt szülemlvén, ennek nyoma a történelmi múltakon való kedves elmélyedésben észrevehető, de mindamellett is eltér ettől a jellemek és helyzetek kiáltó és éles színezete iránti előszeretete és az idegek erős fölizgatására számító ecsetelési modora által. Ama feszültség, melyet Scott Walter oly művészileg tudott előidézni és fönntartani, egészen a kínzásig fokozódott; lázas izgatottságok, erőszakos megrázkódtatások az olvasók idegét nem engedik pihenni.

A német romantikus iskolával tért vissza a középkor iránti kiváló előszeretet: varázséje fölemelkedett a régi várak és egyházak fölötti ábránd csillagos egéig, és mit Arnim koronaőre a Hohenstaufenek öröke fölött őrködtek a költők, a középkor szellemének homályból kivilágló kincsei fölött.

A képzeletszabadság volt amaz iskolának eszménye, mondákban és mesékben lelte föl hazáját és sort táncolt tündérekkel és koboldokkal. azonban a rikítót és rútat is örömmel fogadta. Amaz egészségesebb „romanticismus”, mely a középkornak nem csupán varázséjébe, hanem napvilágos életébe is behatolt, a régi székvárosokat eleven néppel népesíté be, elpusztult várakat, zárdákat és egyházakat építe föl, romjaiknak alaprajzai után s azokban az emberi sors változékonyságait tükrözteté vissza – e romanticismus a német iskola határvonalán nem csapott át, csak a régészkedő műrajongás mélyedett el a régi mesterek szeplőtlenül hű, és szent fény által világított műveiben. Mindent megfigyelve méltó okunk lehet hinni, hogy a nagy skót regényíró is, ki korának német irodalmában olyannyira otthonos volt, részben e forrásnál meríté lelkesültségét, a múlt idők költői újjáteremtéséhez s hazájának történetéhez. Scott Walter is romantikus volt; műveit a romantikus költészethez sorozták; de alapjában mennyire eltért a hason irány német képviselőitől!

Hugo Victor, mint regényíró II.




Mennyire más Quasimodo! Rútságban jóval felülmúlja Calibant. Az egyházban közszemlére kitett lelencet az irgalmas nővér szerencsétlenül járt majomnak nevezi; feje tökéletes torz fejlődmény volt; csak egy vörös hajból képződött erdőt, félszemét, száját és fogait lehete látni; szemének másik felén ripacs volt. Mint később észleljük, hátgerince is összezsugorodott, lábai is kajlák voltak. Mint harangozó már 14 éves korában megsiketült és habár őt Claude Frollo gyámatyja és az egyház főesperese beszélni tanítá, mit Prospero Calibant, mindamellett, mióta megsiketült, csak ritkán lehete szavát hallani, mivel a siketség okozta félreértések csak nevetségre nyújtottak alkalmat; de ha beszélt, dadogva és esetlenül szólott és a sarkaiban megrozsdásodott ajtó nyikorgására emlékeztetett.

Azonban kísérjük figyelemmel csak mind a két alakot a dráma és regény folyamatában, tartsuk szemmel őket tetteik- és érzületeiknél, ekkor látszik a feltűnő különbség, mely az ó-brit és új-francia romanticismus közt fölmerül. Caliban lelkét semmiféle világsugár nem hatja át, ő Ariel birodalmából örökre ki van zárva. A durva vad urán törekszik bosszút állani, ki őt alkalmilag szellemeivel csipdesteti s minden módon kínoztatja s kutyahűséggel simul a részeges matrózokhoz, kikben ő a bosszú villámaival fölszerelt istenséget tekinti.

Amint e szörny szabadsága fölött ujjong, míg legsiralmasabb parancsnokainak magát aláveti, egy vonás Shakespeare ama finom iróniájából, mely minden művében észlelhető szórványosan. Bosszútól égve, alattomos arccal, álnok erőszakra készen jelen meg a boszorkány fia: a szépséggel szemben csupán állatias ösztönt ismer: a bájos Mirandát meg akarta becsteleníteni, de ez őt nem akadályozza, hogy a hölgyet a matrózoknak mint kedves zsákmányt, ágyáért cserébe föl ne ajánlja. Ilyen a Shakespeare állatembere, tökéletesen hihető, ha föltételezzük, hogy ez oly naiv szörny, melyben az emberi érzületnek egy paránya sem ragadt meg.

Quasimodo ellenben érzelgő szörny. Ebben összpontosul a romantikai ellentét költészete. E húsgomolyban az emberi érzület szikráit fölgyújtani s azt nemes érzés és áldozatkészség által magasztossá tenni, volt a költői világnézet diadala, melyről úgy a valódi keresztényiesség, mint a valódi emberiesség bizonyítványát bátran ki lehet állítani. Mert az elsőnek szempontjából indulva ki, a halhatatlan lélek, bármily silány földi burokba költözött legyen, isteni eredetét nem tagadhatja meg, sem egy jobb jövő iránti joga el nem évülhet; az igazi emberiesség azonban az eltompult lélekben, az elsatnyult testben is kutatja az „örökké emberies2-nek magvát, hasonlóképpen az emberi jogra való jogosultságot.

Sokkal nehezebb e kérdés a physiologok és psychologokra nézve. Vajon eltompult, s a külvilágnak ferde és hiányos benyomásai által megzavarodott lélek képes-e oly szerelmi érzületre hevülni? Igaza van-e Shakespeare-nek, aki Calibanjának egy Mirandával szemben sak az állati ösztön szilajságát kölcsönzi? És vajon igaza van-e Hugo Victornak, ki Quasimodóját egy Esmeralda iránt ábrándos vonzalomra hevíti?

A psychologia Shakespeare-nek ad előnyt. Caliban gerjedelme mezetlen természeti igazság, Quasimodo szerelme romantikus csoda. Az ábrándozás finom és tiszta lélekmíveltséget igényel; durva természetűeknél a szépségnek varázsa is csak az érzéki ösztönre hat. Caliban egy mesének élethű jelleme, Quasimodo pedig a történelmi világ mesehőse.

De, ugyan ki tudja magát a mesének igézete alól kivonni, ha az, magasztos varázsát a sivár világ fölött elárasztja?

Hol a lelki élet abnorm jelenségei kezdődnek, melyek szintén nem az élettapasztalás köréből, még kevésbé a psychologiából válnak ki, ott oly előnyök mutatkoznak, melyek a költőt fölbátoríthaták, hogy merész jellemfestésre szánja el magát.

A somnambulismus bűvészete, a delejnek ereje elvitázhatlanul hatással van némely természetre, éspedig annál inkább, mentül kevesebb szellemi ellenállásra képes az. Ily delejes kapcsolatnak nevezhető az, mi Quasimodót és Esmeraldát leköti; vakon kényszerítő természeti hatalom, mely azonban magasabb helyről veszi eredetét, mint a nyers ösztön.

A romanticismus jobban szereti a kivételességet, mint a szabályt.

Hugo Victor elbeszélésének hősét oly viszonyokba és helyzetekbe hozza, melyeknek fölfedezése épp oly dús, mint fényes képzelődőtehetség felől tesz bizonyságot. Ott látjuk őt a kínzókeréken, hol Esmeralda szomjas ajkát nedvesíti, míg a férfit a körös-körül álló nép gúnyolja, gyalázza. Ez mindenesetre finom rajza a költőnek, ki a hálaérzetből ábrándos vonzalmat magyaráz ki. Mint irgalom angyala tűnt föl Esmeralda az elalélt, meggyalázott s emberiségéből kivetkőztetett egyén előtt, - lehet-e csodálni, ha szorongó lelkét ez egyetlen kép tölti el? Később akkor látjuk őt, midőn a halálra ítélt hölgyet, ki a Notre-Dame kapuja előtt vezeklik, megmenti, miután egy kötélen a toronyból leereszkedvén, az őröket leveri s a vezeklőingbe öltöztetett áldozatot karjára emelve, e kiáltással „Menhely!” – sikerül az egyházban megmentenie. Ez meglepő és fényes ötlet, mely a költő geniuszának nagy becsületére válik. Azonban, hogy e merész terv, a mentésnek eme jól átgondolt eszméje miképp fogalmazhatott meg egy félig bárgyú, szellemben korlátolt egyénnek agyában – ez ismét csoda gyanánt tűnik föl.

E torony-gnóm, ki a szerelmi vallomás által fölmagasztosul s lelke fölvilágosul, a költő által a regénynek utolsó felében ismét eredeti sajátságaiba állíttatik vissza. Ha az egyházat a csavargók megrohanásaitól védi, kik épp a szeretett Esmeraldát akarták megmenteni, a vak őserőnek benyomását idézi elő; e természeti erőnek egész kegyetlensége és gonoszsága kitűnik a támadóknak irgalmatlanul szétzúzásából, a gerendák lehengerítéséből, a hágcsók lefordításából. Az athletának eszelős hősiessége meghatólag ironikus benyomást gerjeszt, mivel ő, anélkül, hogy tudná, önmaga és szerelme ellen dühöng. Itt ér végre az együgyű  jogosultságához, s midőn végre a papot, e bakót, ki Esmeraldát a vesztőhelyre juttatta, a toronyból ledobja,démoni ösztönnek hódol, mely őt egyenes úton vezérli

A regénynek második fő jelleme, Claude Frollo pap; olyan Faust-féle alak, ki a varázslatra adta magát s határtalan szerelemre lobbant a cigány szépség iránt. Gyilkosságot kísérle meg vetélytársa ellen, a kedvest a törvényszéknek veti áldozatul, de meg akarja menteni, ha magát megadja neki; vad vággyal rohanja meg a hölgyet a toronytetőn levő rejtekében s végre gyalázatos halálnak veti martalékul.

A szenvedélynek láza e jellemben művészileg van festve. Itt is éles ellentéttel találkozunk, - a papi, a nőtlenségnek szentelt állás és az érzékileg emésztő láng, a szent és a gonosztevő képezi a kirívó ellentétet. Még elevenebb színnel van az kiemelve a gréve-téri vezeklőben. Cigányok rabolták el egykor gyermekét s ezért átkozza Esmeraldát, a csavargónőt, valahányszor ez művészetét mutogatja. És éppen Esmeralda az ő gyermeke. Csak későn látja át átkozódásainak vétkességét;midőn gyermekét leírhatlan örömére föltalálja, veszti el ismét; az ő földalatti vezeklő-cellájából, karjai közül ragadják ki s viszik a vesztőhelyre.

És maga Esmeralda, e legártatlanabb teremtés, üldöztetve a legiszonyúbb sors által, gyötörve egy dühöngőnek szenvedélyességétől, amellett egy méltatlant szeretve, elhalmoztatva mindenféle kín és gyötrelemmel, amelyeket a törvény az ártatlanságra csak szabhat – a kivégzéstől szabadulva és az elől végre mégsem menekülve, a halálküszöbén találva föl anyját, ki őt nem védheti – mindez fájdalommal vagy iszonyattal töltheti el lelkünket, de szépészeti engesztelődés nem támad bennünk, mert semmiféle saját vagy idegen hibáért való bűnhődés nem rejlik e szerencsétlen végzetben, mely az ártatlan gyermeket üldözi.

Az egész művön a legsötétebb pessimismus szelleme leng át; egyik kiáltó dissonanz a másikat követi; sehol egyetlenegy kiengesztelő accord! Az emberi élet mint tarka, szilaj mozgalom merül fel, mely fölött kérlelhetlen fellegek ólomsúllyal nehezednek: a szétzúzó irónia sehol sem ismer határt.