Sziklay Ferenc (1883-1943): Szerelmes szonettek a Tátrához

 
1.
Szép vagy! – De semmitmondó szó ez annak,
Ki sohse látott, vagy, ha néz, nem ért
S el nem tünődik rajta, hogy miért
Szökhettek égnek titkos őshatalmak.

Hiába szórnám rád színes szavaknak
Dús kincseit, melyekkel csak dicsért
Költő szerelmest: Holt-hideg lidérc-
Fény volna mind, szégyen neked s magamnak.

Szép vagy! Ez sóhajom, szemem ha lát,
De benne van rajongás, hála, hüség -
S a Nagyhoz illő ez az egyszerüség!

Szép vagy! Nem, ezt se mondom el, csak érzem,
Mint titkosan mély, ájtatos imát…
Minek a szó, hogy sziv – szivet megértsen!?

2.
S szeretlek én! – Mióta látlak fennen,
- Ha sors sodort az élet vonatán,
Alattad, balga, sok kis cél után, -
Csodáltalak. – Megvallom, félelemben,

Mert mást mutattál, mint mi életemben
Soron volt: Hogyha nyár tüzelt talán,
Szép csúcsaid csipkés vonulatán
A hó – telet jövendölt kiméletlen.

S ha őszi ködben fázódott a táj
S ki tudja, mért, az ember lelke fáj,
Te rózsaszinben biztattál vidáman:

„Ne sirj! Emeld reám ködös szemed.
Én példázom az igaz életet
A tisztaság emelkedett honában!”

3.
Aztán… felhozlak fáradt-betegen.
- A tört szivek, lehet, mélyebbre néznek -
De rögtön úgy éreztem hogy megértlek,
Amint öledre hajtottam fejem.

Megsúgtad gyógyitó titkod nekem:
„Magad s a gondod egyre hozzám mérjed
S kicsiny lesz óriásnak vélt baj, érdek,
Mely meggyötört az életvölgybe’ lenn!

Azért ne félj, szeress! Ne hidd talán,
hogy énmagam titánnak tartanám,
Kinek az égvilágon párja sincsen:

Kőszirtjeim hiába ily nagyok,
Ahhoz, ki alkotott, porszem vagyok,
Miként te is! Hatalmas egy van: Isten!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 1. sz. 1939.

Sziklay Ferenc: Jóságért való imádság

Istenem, Te jó vagy és mindenható.

Bölcsességgel teljes végtelen nagy elméd.

Jóra szántad mind, mi él, ki földlakó,

Add meg nékem is a jóságod kegyelmét!

Add, hogy jó legyek s ne tudjak róla – én!

hogyha jót teszek, ne tudjam, mért csinálom,

Öntudatlanul szeressek, mint a fény

S mint a boldogító, tiszta, édes álom.

A virágnak adtál színt és illatot,

Önmagáért él a szirmán, kelyhe mélyén,

Egyaránt vígasztal látót és vakot

S jónak és gonosznak mézet ád bibéjén.

Én se nézzem, hogy ki ellenség, barát!

Add, hogy egyaránt szeressek minden embert,

Rontsd le rólam önzésem üvegfalát,

Mely miatt a szívem megtárulni nem mert.

Mert mit ér a kőbe, sárba zárt arany,

Mely sötéten rejtezik a föld ölében?

Minden érték épp’ olyan haszontalan,

Hogyha meddőn él az emberek szívében.

Érzem én, hogy adtál kincseket nekem,

Lelkem mélyén szűzi tisztaságban élnek,

Válts föl engem aprópénzre, Istenem,

Hadd jusson belőlem mindenik szegénynek!

Add, hogy nap legyek, sugárzó tiszta láng!

Nem azért, hogy népszerűség rítusával

Hódolatra bírjak balga, sok pogányt

S küzdjek önmagamban vad, hiú tusával:

Más szívekben keltsen zsendülő csirát

Jóságod belőlem áradó csodája:

- Önmagáért színes, illatos virág,-

S azt, ki adja, ontja, senki meg se lássa!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc: Ködben a volánnál

Tudom a Célt s nem látom az Utat!

Inkább olyan lámpám sugárzó fénye,

Minthogyha két szörnyű szem engem nézne

Vizslatva, nincs-e bennem bűntudat.

Meredt szemem reménytelen kutat

A ködbe. Vánszorgok, vigyázva, félve,

Hogy a volánt ne későn rántsam félre,

ha messiás-jel új irányt mutat.

Végzet szegül utamnak ellene?...

Pedig tudom, sietnem kellene,

Hogy ködszakadtán épen célhoz érjek.

Értem? – Mi kér?! – De az, amit viszek!

Szentség nekem, miben hívőn hiszek…

Uram, ha rám bíztad, segíts Te, kérlek!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc (1883-1943): Mélységmutató földoszlop

Mező virult a lankás hegytetőn.

Ki bánta azt, hogy nőtt a föld halomra?

Egy célja volt, hogy gyönyörködtetőn

Vándort vidítson égő csipkebokra.

Ki tudta azt, hogy meddő őstalaj

Fölé, évmilliók során rakódott

Kavics, homok, lösz… s a humusz: tavaly

Még lomb volt, mely halódva nemz utódot.

Hiába nőtt széppé, útjában állt

A megszaladt vad életforgatagnak:

Sürgős az út s kihíva a halált

Az emberek, - cél nélkül is, - rohannak.

Minek a domb? – Benzin-pocsékolás!

Vízszintes út kell autós embereknek,

Idegre megy a „hármas kapcsolás”

S pár percnyi késés – milljós kárt jelenthet.

… Szerelmi dalt zenél a kis tücsök,

- Isten boltjában ingyen áll a húrja, -

Vidám, fittyet se hány a napsütött,

Theodolitba néző mérnök úrra.

Pedig a lencse, mint ágyútorok

Pont kis lakása pitvarába céloz,

Mit tudja ő, hogy veszélyben forog,

Hogy – tán a bűn – símábban érjen célhoz!

Omlik a föld. A kotrógép nyomán

Ezer lapát, síró kubik-talicska

Sürögve hordja későn és korán

És lent a völgyben töltéssé lapítja.

A hontalanba vert kicsiny zenész

Ijedve költözik a dombtetőre,

Szívében elhatározás, merész:

Ő ittmarad, mint ősi otthon őre!

Jól számított. A csúcs , az megmarad!

Dalol tovább! … Reménye el nem oszlott.

Szűk lett a táj: kerek, kis földdarab.

Mit tudja, hogy – csak mélységmérő oszlop!

Hogy – én vagyok! A régi szép világ

Még meghagyott, halálra szánt tanúja:

Még leng fölöttem pár szelíd virág

S kis hangom is a régi nótát fújja.

Még állhatok, hogy rajtam mérje meg,

Mily mélyre ásson árkot az új gazda,

Hogy ősi, szép csodák eltűnjenek

S a dőre vágtatást mi sem marassza.

De állok itt hitvallón, meztelen

S kit érdekel,m ég olvashatja rajtam:

hogy nőtt új réteg régi rétegen,

Hogy nőtt virágos domb meddő talajban!

Tudom, ha kész a mű, ledöntenek

És szertehánynak. – Ámde legfelőlre!

S híven megőrzött ősi kincsemet

Elvethetem az újdon-nőtt mezőre.

A régi dal, termőre ért bibe

Útszélre szórva is megél, virulhat, -

Közbül rohanjon bárki – vesztibe,

A Szép örök s ez ment jövőbe multat!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.