Hámos György (1910-1976): Halál és szerelem

A délelőtt szürke volt és nyúlós, mintha sohasem akarna végeszakadni. A telefon berregése, mely máskor úgy hozzátartozott az életéhez, mint a szívdobogás, ma mindig összerántotta az idegeit. Korábban is ment haza a bankból és ebéd után, szokása ellenére lefeküdt. Sokáig aludt, mégis fejfájással ébredt. Bosszankodva gondolt a tegnapi születésnapi vacsorára, mely a késő éjszakába nyúlt. Sok volt a szónoklat, sokat kellett koccintania, de szívesen tette. Tudta jól, hogy a szónokok valamiképpen mind függnek tőle: alkalmazottak, vagy a bankjával kapcsolatos vállalatok vezetői, mégis szívesen hallgatta őket.  Ha érdekből beszélnek is, az igazat mondják – gondolta -, mert hiszen azt nem lehet letagadni, hogy ma negyvenöt éves és már öt éve a Nagybank vezérigazgatója. – És mindezt a „saját erejéből”, ahogy a szónokok lelkesen hangoztatták. Ő megköszönte az ünneplést; az erős bortól és a tömény dicsérettől kissé részegen, talán többet és közvetlenebbül beszélt, mint ahogy kellett volna. Most, ahogy keserű ízzel visszagondolt rá, úgy érezte, hogy nagyszájú és dicsekvő volt s csak avval tudta eloszlatni ezt a fanyar aggodalmat, hogy a többiek valószínűleg nem vettek észre semmit, hiszen ők is sokat ittak.

Ólmos tagokkal kelt fel, de a langyos zuhany felfrissítette. Az autóban már megfeledkezett az egészről, s a könnyű ringás, mint tíz éve minden nap, most is megindította gondolkozásának bonyolult s bámulatosan pontos mechanizmusát. Mire megérkezett a bankhoz, már kész tervek, fényesre csiszolt ötletek kerültek ki a gondolkozó gépezetbe vetetett nyers és formátlan lehetőségekből. Frissen lépett ki az autóból, gépiesen fogadta a portás hódolatát s egy pillantást vetett az előcsarnok hatalmas órájára. – Fél hét -, állapította meg, minden különösebb ok nélkül. A liftbe, szokása szerint egyedül lépett be. Nem szeretett három emeleten át kettesben utazni a liftes fiúval, úgy érezte, ez túl bizalmas és meghitt helyzet, még ha nem vesz is tudomást a fiúról. Ezért a fiú csak kinyitotta előtte mély tisztelettel az ajtót és ugyanilyen tisztelettel betette utána. A gombot bent már maga nyomta meg. Szerette ezt a pillanatot; jó volt tudni, hogy ujjának egyetlen mozdulatára mindég, mindenesetre és biztosan megindul a lift és odavisz, ahová akarja. Néha várt is egy-két pillanatot a gombra helyezett ujja, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóban ennek a parányi mozdulatnak engedelmeskedik az egész hatalmas, fényes szerkezet. Szerette a tiszta és nyilvánvaló összefüggést ok és okozat között. Irtózott minden meglepetéstől – Bankvezérnek és hadvezérnek egyetlen ellensége van: a meglepetés – szokta mondani.

Az igazgatósági ülésen rövid, pattogó mondatokban adta elő terveit. Azután türelmesen és illedelmesen meghallgatott néhány hozzászólást, melyek azt igyekeztek ékesszólóan megmagyarázni neki, hogy terve valóban szenzációs. Majd felállt és berekesztette az ülést.

… Azt hiszem, ezek után nem érhet bennünket semmiféle meglepetés – mondta finoman mosolyogva.

De a finom mosoly most furcsán sikerült, a száj továbbhúzódott a kelleténél, valóságos grimasz lett belőle. Az igazgatók meglepve figyelték: még nevet is? Vagy talán nem is nevetés az a szűkölő, szaggatott hang, mely kibugyborékol a szájából? Nem, nem nevetés, hiszen becsukta a szemét és az arca sápadt. Kissé előrehajol, és bal kezével rátámaszkodik az asztalra, a jobbjával pedig lassan, tétován végigtapogat a kabátján, mintha keresne valamit, mintha elvesztett volna valamit és most rémülten kutatná. De a szíve fölött megáll a keze s olyan erővel markol a puha posztóba, mintha a kabátján, a húsán és a csontján át a szívét akarná megfogni. Azután fordul egyet az asztalra támasztott karja körül és végigvágódna a szőnyegen, ha mellette nem állnának már a többiek

Óvatosan ráfektetik a bőrdíványra, kigombolják a gallérját és vizet hoznak. De nem tudják megitatni; makacsul összeszorított szájjal fekszik és nehezen lélegzik. Nemsokára megérkezik az orvos és injekciót ad a karjába. Ettől lassan kipirosodik az arca, kinyitja a szemét. Inkább zavart, mint ijedt, mintha szégyellné az egész dolgot, a mosolyában is van valami mentegetőzés-féle. Halkan tanácskozik az orvossal, megegyeznek a szanatóriumban. – Nem, nem mentőkkel és hordággyal, csak semmi feltűnés, le tudok menni magam is, már sokkal jobban vagyok. - Rásegítik a kabátját, s az orvosra támaszkodva, lassan megy a liftig. Lent a portás és a sofőr arcán ugyanaz a kifejezés: inkább csodálkozás, mint ijedtség vagy szánalom. De kérdezni egyik sem mer.

Az autó nesztelenül siklik a sötét, havas utcán. Benne is furcsa, zsongó nyugalom duruzsol; az orvos mellette ül, de nem beszélnek. A reflektorfényben felvillan a szanatórium épülete. A tar fák vad rajza a nagy fehérségben s a magányosan álló épület sötét ablakaival olyan valószínűtlen és idegen, mintha már nem is ehhez a világhoz tartozna.

A kapuban várják őket. Két ápoló majdnem ölben viszi fel a szobájába, pedig úgy érzi, tudna menni. A szoba tágas, kellemes, az éjjeli szekrényen kékernyős lámpa szűri a fényt, az ágy is kényelmes. Nem lesz semmi baj. az orvosok is azt mondják. Persze, most még nem lehet megállapítani pontosan, a szív kicsit rendetlenül ver, de az nem jelent semmit. Majd holnap a kardiográf, az mindent megmutat. De persze nem lesz mit mutatnia, hálisten… Kedves, rokonszenves ez a két fiatal orvos és látszik rajtuk, hogy értik a mesterségüket. Mosolyogva beszélnek vele is, egymással is; akárhogy figyeli őket, egy csöpp aggodalom sem tükröződik az arcukon. – Egyelőre, legfontosabb a nyugalom – mondják, s ezt ő is érzi. Kap egy csillapító injekciót, s ettől teljesen megnyugszik. Álmos lesz s a tárgyak lassan elvesztik formájukat…

*

Hideg, szorongó érzéssel ébredt. A szoba sötét volt, csak a hó fehérsége derengett át a redőny résein. Jobbfelé nyúlt, hogy a beidegződött, biztos mozdulattal felkattintsa az ágya fölé erősített olvasólámpát, de a falba ütötte a kezét. Úgy összerándult ettől a váratlan és hideg érintéstől, mintha villanyütés érte volna. Visszaesett a párnára és álláig rántotta a takarót. Csak lassan szivárgott az öntudatába, hogy nincsen otthon; ez nem az ő szobája. Nem az elegáns és meghitt dolgozószoba, kezéhez álló tárgyaival, nyugalmával és biztonságával. Ez valami más, idegen, bizonytalan és félelmetes. Mintha valahol kint hányódna a tengeren. Hogy került ő ide?

Persze, az ájulás a bankban, azután az orvos és ez most a szanatórium… De hát akkor ő beteg, súlyos beteg, különben nem hozták volna ide… A szíve.. Most is hogy ver, milyen kétségbeesetten döngeti a bordáit, mintha menekülni akar tőle?... Mint a süllyedő hajóról az emberek.. Talán fél valamitől, azért dörömböl ilyen vadul… Mitől fél?

Másra kell gondolni… Vajon hány óra lehet?... Éjfél biztosan elmúlt már… Az órája ott ketyeg az éjjeli szekrényen, de nem mer érte nyúlni… Nem mozdulhat meg, nem törheti meg a mozdulatlan csöndet, mert akkor valósággá válik ez az ijesztő álom… De hiszen nem álom, érzi a szívverését és érzi, hogy a keze milyen hideg a mellén… az orvosok azt mondták, hogy nincsen semmi baj… De most tisztán látja, ahogy egymásra néztek, valami volt a szemükben… És a mosolyuk is olyan furcsa és kényszeredett volt… És mért mondták, hogy nem lesz semmi baj, ha nincsen… És azt sem mondták biztosan – majd holnap -, biztatták, mintha elő akarták volna készíteni valamire.

Egyszerre rettenetesen és halálosan biztos lett minden.

Felült az ágyban. A gyomra remegett és olyan kínzó émelygés fogta el, hogy verejtékes lett tőle az egész teste… Mikor érezte utoljára ezt a rémületet?... Nem az érettségi előtt… Régebben, sokkal régebben; talán mikor megszületett… - Mama – suttogta bele a sötétbe… De furcsa, negyven év óta nem hívta, nem is emlékszik már rá, csak a hangjára és az illatára… Szegényke… És most ő is; ilyen vadul és váratlanul?... Lehet ez?

Suttogás és óvatos léptek nesze szűrődött át a kettős ajtón. Megfeszült idegekkel figyelt a zajra. – Biztosan nagyon rosszul van valaki – gondolta borzongva - … talán épp most, ebben a pillanatban… Hiszen ez az Ő háza, itt mindnyájan az Ő hatalmában vagyunk. – Egy pillanatig felvillant benne, hogy menekülni kellene:… ha felkapná a ruháit és kiugrana az ablakon és futna haza, haza, az ismerős lakásba, ahol ő az úr, ahol az történik, amit ő akar, ahol nincs ereje fölötte ennek a félelmetes, hidegen hatalomnak… De a következő pillanatban tudta már, hogy maga elől kellene menekülnie, a szíve elől, a testében lappangó végzet elől. És ájult rémülettel gondolt arra, hogy hiába minden; ha most el is odázzák, ha meg is gyógyítják, ha elmegy is innen, ez a rémületesen hideg, ez a tébolyítóan sötét pillanat csak várat magára.

Az ijedtség a torkát szorította. Visszadúlt a párnájára s a két tenyerével végigtapogatta az arcát, az egész testét. Borzongó kíváncsiságot érzett… Lehet az, hogy elveszíti ezt a testet, elveszíti saját magát?... Elvész, mint az arany inggombja a múlt évben, amely azért meg van valahol, de nincs semmi értelme… Lehet az, hogy neki sem lesz semmi értelme? Hát nincs partja ennek a rémületnek?... Egyre mélyebbre zuhan benne és még mindig nem ért végére?... az arcáról már folyik a verejték, a keze görcsösen markolja a takarót. Azt érzi, amit álmában érzett egyszer, mikor kizuhant egy repülőgépből. Rémülten kapott a gép szárnya után, de az kisiklott a kezéből, s azután már úgy kapkodott fölfelé, mintha a levegőben akart volna megkapaszkodni. Zuhant és kapaszkodott, a semmibe akarta mélyeszteni a körmét, a levegőben akart megfogódzni, de az kifolyt a kezéből és ő egyre gyorsabban zuhant, míg a rémülettől fel nem ébredt… De most ébren van és nyitott szemmel, éber idegekkel hull valami alaktalan és parttalan sötétség felé jeges és fekete hullámok örvényében, amelynek a neve, - igen, most már ki meri mondani: - halálfélelem!... És nincs segítség, nincs felébredés… Egyedül van…

- Segítség!... Nem akarok meghalni! – És úgy kap a csengő után, mintha abban akarna megkapaszkodni az émelyítő zuhanásban. A folyosón végigfut az ideges berregés, a szobájába is beszűrődik a hangja, de ő csak szorítja a csengőt és el sem engedi addig, míg az ajtó ijedt és nesztelen mozdulattal ki nem tárul.

Egy pillanatra bevetődik a szobába a folyosó lila lámpafénye, azután újból sötét lesz. De már van valaki a szobában, hallja, amint könnyű léptekkel az ágyhoz siet. Felgyújtja a kislámpát és megáll fölötte.

- Valami baj van? – hallja a puha és szánakozó hangot.

Még nem nyitja ki a szemét. Érzi a hűvös kezet a homlokán, azután szíve fölött.

- Fáj valami? – hallja még egyszer, most már kissé ijedtebben.

Nemes int a kezével és lassan kinyitja a szemét. Fiatal, finom arc hajlik föléje, melyen meglátszik még az álom elmosódottsága. A szeme komoly, de most egy kis csodálkozás csillan meg benne.

- Miért csöngetett, ha nem fáj semmi? – kérdezi szelíden.

- Félek.

A lány fölegyenesedik, fotőjt húz az ágyhoz és leül. Megfogja a kezét és hallgat.

- Félek – ismétli panaszkodva.

- Mitől fél?

- Meg fogok halni.

a lány mosolyog, kissé előrehajol és megsimogatja a férfi arcát.

- Hát ez hogy jutott az eszébe, hiszen nincs semmi komoly baja?

A férfi gyanakodva néz az arcába, a szeméből akarja kiolvasni az igazságot, de a csillogó, barna szemben csak nyíltságot és derűt lát. A homloka is milyen sima, szinte világít, de a szája körül van valami szomorú.

- Csak meg akar nyugtatni – mondja a lánynak bizonytalanul.

- Persze, hogy meg akarom nyugtatni, hiszen olyan feldúlt, de azért még sincs semmi baja. Aludjon szépen tovább és ne gondoljon ilyen csacsiságokra.

- El akar menni? – kérdezi a férfi ijedten és mind a két kezével átkulcsolja a lány kezét -, akkor nem bírom ki reggelig.

A lány elpirul kissé és könnyű sóhajtással visszaül a fotőjbe.

- Beszéljen valamit – kéri a férfi -, olyan megnyugtató a hangja, mintha morfium volna benne. Mondja meg, hogy hívják.

- Ilona nővér.

- Milyen dallamos a neve, megengedi, hogy csak Ilonának hívjam?

A lány bólint és mosolyog.

- Ha örömet szerez magának.

- Rég itt van, Ilona?

- Már két éve.

- És sok embert látott meghalni? Mondja, nagyon védekeznek?

- Most ne beszéljünk erről, megint felizgatja magát.

- Nem félek már, valami meleg áram fut át a kezéből belém, valami, ami erősebb a félelemnél.

A lány behunyta a szemét és hátradőlt a fotőjben. A fejét is hátravetette s a nyaka most még hosszabb, finomabb volt, mint az előtt. Finomrajzú, karcsú testét a fáradtság és álmosság még puhábbá és melegebbé tette. A férfi felkönyökölt a párnáján, úgy nézte. A rémület még apró hullámokban fodrozódott benne, de mindég kisebbek és gyöngébbek lettek ezek a hullámok. Az ernyős kis lámpa fénytölcsérében csak őt ketten voltak, mint egy fényből épült, apró sátorban. Körülöttük minden a sötétségé volt, azé a hideg és tátongó semmié, amelyből - úgy érzi – az utolsó pillanatban menekült meg. De itt, ebben a biztos és meleg fénybúrában, nem lehet hatalma fölötte.

- Tudja, honnan jötten én vissza,

- Azt hiszem, tudom – suttog a lány -, de majd elfelejti.

- Nem, soha; most megéreztem egy pillanatra az igazságot.

- Ez csak az éjszaka igazsága, a nappalé egész más – mondta a lány nagyon halkan és a szája még szomorúbb volt, mint az előbb.

A férfi ráhajolt a kezére és megcsókolta. Hűs volt a lány bőre és olyan ízű, mint a tej. Könnyű szédülést érzett tőle s valami meleg nyugalom áradt szét benne. A szíve megint hevesebben vert, de ez most édes és izgalmas érzés volt.

- Megint úgy ver a szívem, mint az előbb, de most az örömtől, és ez olyan jó. Nem furcsa, hogy a rémület és az öröm ugyanúgy ad jelt magáról és az ember mégis megérti?

A lány lassan elhúzta a kezét.

- Olyan ez, mint a harangszó. Húsvétkor épp úgy harangoznak,m int mikor tűz üt ki, és mégis, a húsvéti harang csupa öröm, a másik csupa vad rémület. Minden olyan közel van egymáshoz.

- Igen, az előbb még biztosan tudtam, hogy meg fogok halni és most úgy érzem, hogy testem sincs már, amit elveszíthetnék… Olyan könnyű vagyok és boldog… És hálás magának… Istenem, mit adhatok ezért?

- Nem kell mindenért adni valamit, nem is lehet mindenért – sóhajtott a lány és felnézett a mennyezetre.

A férfi hirtelen felült az ágyban és maga mellé húzta a lányt. A hangja rekedt volt a lelkesedéstől.

- Ha nem halok meg, ezentúl minden másképp lesz… Eddig csak éltem, de nem éreztem az életet, bejártam már az egész világot, de nem ismertem az életet… Azt hittem, az elutazás hoz kalandot, változást, újat, de emellett az éjszaka mellett minden utazás szánalmasan élménytelen és unalmas… Mintha eddig csak vízszintesen éltem volna, ma éjjel ismertem meg a mélységet és a magasságot… A halálfélelmet és magát… Ne mosolyogjon olyan szomorúan… Mióta itt van, úgy érzem magam, mint egyszer álmomban, mikor elkezdtem járni a levegőben, s ez olyan félelmetesen jó, olyan hihetetlenül nagyszerű volt, hogy attól féltem folyton: fel kell ébredni belőle, és ez a félelem ébresztett fel… és ma éjjel csupa olyan dolog történt velem, ami csak az álmaimhoz hasonlít… Olyan ködös és furcsa, olyan rémítő és nagyszerű… Ha író volnék, megírnám; az lenne a címe: halál és szerelem…

- Igen, ha író volna, talán megírná. De most feküdjön le és aludjon. Kicsit lázas, nem szabad ennyit beszélnie.

- Ha megcsókol, elalszom.

- Jó, megcsókolom.

- Milyen hűvös a szája és milyen furcsa. Ne menjen el, mert akkor még nagyobb lesz a lázam.

- Itt maradok a fotőjben, amíg el nem alszik.

- De a kezét adja ide.

- Tessék.

*

Világos volt a szoba, mikor felébredt. Az alacsonyan szálló téli nap átvilágított a redőny résein. A fehér, éles fényben vidáman csillogott az ágy réztámlája, a mosdó nikkel csapja és a finom csiszolt tükör a mosdó felett. A pasztellzöld színű fal, egy-két hangulatos akvarell, a kényelmes, alacsony újbarokk bútorok s néhány szőnyeg olyan vidám és barátságos hangulatot árasztottak, mint egy meghitt otthon.

A lány még ott ült a fotőjben. Aludt. A feje félrebillent a fotőj támláján s a keze még mindég a férfi kezén feküdt. A szája kissé nyitva volt és néha szuszogott. A férfi nem mozdult, kíváncsian nézte a lányt. – Nem is olyan fiatal – gondolta. A szája mellett kétoldalt két éles ránc fanyarrá teszi az egész arcot. A nyaka kissé sovány, s ahogy most megfeszül, erősen látszanak az inak rajta. A keze is inas és kicsit vörös is.

Óvatosan kihúzta a kezét a lány keze alól. De a lány felrezzent a parányi mozdulatra. A férfi behunyta a szemét, mintha aludna. Valami keserű szégyent érzett. Örült, mikor az óvatos lépéseket hallotta s a nyíló és becsukódó ajtó apró kattanásait. Csak most nyitotta ki a szemét. Friss volt és elégedett, mintha otthonébredt volna. Reggeliért csöngetett és a borbélyt kérte.

Később jött a professzor és megvizsgálta.

- Egy kis nikotinmérgezés és főleg kimerültség, a szívének kutya baja. El kellene utaznia néhány hétre és nem törődni semmivel.

- Igen, majd elutazom, az jót tesz, szeretek utazni. Az valami új. Én inkább a megszokottságban merülök ki, mint a munkában.

Dél felé a titkára is eljött. Akkor már készülődött hazafelé s csomagolás közben diktálta rendelkezéseit.

- Az Iparbankkal meg kell már kötni azt a megállapodást, csak nyerhetünk rajta… A Fegyvergyárnak okvetlen adjuk meg a kölcsönt, ez biztos üzlet és amellett, persze, kötelesség is… ennek a Kovácsnénak, akinek az ura a múlt héten halt meg, adhatunk valami nyugdíjat, persze csak keveset és ez se legyen precedens, mert így, mire kihal a személyzet, átalakulhatnak nyugdíjintézetté. A szanatóriumszámlát majd kérje el, a professzornak küldjön külön kétszáz pengőt… Igen, az éjszakai ápolónőnek kell valamit adnunk, nagyon kedves lány…

- Küldetek egy fél kiló zserbót, annak biztosan…

- Nem, nem – vágott közbe idegesen s egy pillanatig a mennyezetre bámult -, küldessen egy kilót.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony

Márai Sándor: A nyeremény

Éjfél után, a budai vendéglő különszobájában, mikor már elénekeltük a „Vén diák”-ot és a „Gaudeamus”-t, váratlanul elkókadtunk. Mintha valamilyen érzelmi apály hirtelen partra dobott volna bennünket: levegő nélkül tátogtunk és hideg szemekkel bámultuk egymást. Most végre megérettük, hogy az érettségi találkozó lezajlott, s az egyetlen tapasztalás, melyet az ellágyulás és mesterkélt lelkendezés pillanatai után leszűrhettünk, hogy megöregedtünk huszonöt évvel. Ezek a húsz-huszonöt éves találkozók természetesen sokkal izgalmasabbak, mint a későbbiek; mint reménykedő gyermekek váltunk el két és fél évtized előtt, s mind csalódott férfiak találkoztunk. A változás kísérteties volt. A negyvenöt éves ember mégiscsak inkább s közelebbről hasonlít a hatvanévesre, mint a férfi, aki a negyvenes éveket tapossa, a tizennyolc éves legényre.

Ezért éjfél után, mikor a levegőben már a hideg füst, az olcsó bor fanyar szaga s a kiábrándultság felhője úszott, csendesen ódalogni kezdtem. Fájt a fejem, talán a bortól, talán a csalódástól és az emlékektől. Az előcsarnokban, amíg a főpincérrel beszélgettem, valaki megérintette vállam. Hátranéztem és megismertem a férfikor kesernyés álarcán át egy szomorú gyermekarcot.

- Horvát – mondtam.

- Elmégy? – kérdezte csalódottan. – Szerettem volna beszélni veled.

Elhatároztuk, hogy megszökünk, s átmegyünk a szemközti kávéházba. Hangja ismerősen érintett: szelíd volt és kérő. Most már emlékeztem, hogy a vacsoránál csak futólag láttam, valahol az asztal alvégén lapult, szerényen és riadt pislogással, mint azelőtt, huszonöt év előtt, mindig az utolsó padban, mindig ilyen halkan és megszeppenten, mint akit a többiek, a hangosak, biztosak és diadalmasok igazán csak udvariasságból tűrnek maguk között. Jellemek persze nem változnak, gondoltam, míg Horvát oldalán baktatva beléptünk az elhagyott kávéházba. Horvát ma is a sértett és magányos lény, aki a küszöbön áll, a hangos és elégedett élet küszöbén, s nem mer belépni. Mikor leültünk, rágyújtottunk, megittuk feketénket, alaposan megnéztem. Kissé meg is döbbentem. Horvát kegyetlenül megöregedett. Talán ő kopott el legsiralmasabban valamennyiünk között.

- Hát öregem – mondtam azon a hamis-kedélyes hangon, ahogy a múltból váratlanul felmerült emberekkel beszél az ember, mintha közben nem történt volna semmi. – Mesélj.

- Igen – mondta komolyan. – szeretnék elmesélni neked valamit.

- Megállj csak – kedélyeskedtem. - Kezdjük az elején. Te, ugye, mérnöknek mentél. Volt is valamilyen találmányod. Várj csak! Valamilyen villanyos elem, melynek erőtartalma nem fogy el soha. Így volt?...

Fanyaran mosolygott.

- Valami hasonló

- Mi történt vele?

- Hát – mondta -, ami effajta találmányokkal már történni szokott. Tévedtem. Az embereknek, legalábbis a gyárosoknak s a munkásoknak, akik kezük vagy agyuk munkájából élnek, inkább olyan villanyos elemekre van szükségük, melyek lehetőleg minden órában kisülnek. Ez a gazdasági törvény. A találmányt olcsó pénzen megvette egy gyár és elrejtette a páncélszekrényben. Engem pedig szerződtettek mérnöknek. Ez történt.

 - Igen. Ez is valami – mondtam zavartan.

- Hogyne – felelte lemondóan. – De nem erről akartam beszélni. Kérlek, a találkozón hallgattam. Talán emlékezel, hogy az osztályban is hallgattam, féltem beszélni. De most, mikor újabb tíz vagy húsz esztendeig nem látok többé senkit a régiek közül, - vidéken élek, nyolc éve nem voltam a fővárosban, s olyan sok tíz vagy húsz esztendő talán nincs is már az életben! – úgy érzem, el kell mondani valakinek. Te író vagy? De igen, igen. Olvastam valahol neved. Figyelj ide, öregem. Elmondom neked, hol romlott el az életem.

- Az elem – mondtam.

- Nem, dehogy is – felelte közönyösen. – Az elem végre is álláshoz juttatott. Jelentős állásom van, négyszázhetvenet keresek, lakbérrel együtt. Tíz év előtt megnősültem. Gyönyörű gyermekünk van. Várj, megmutatom… Nem, barátom, a élet nem volt fukar hozzám. Inkább csak kegyetlen volt.

- Mi történt?

Behunyta szemét, mélyen felszívta az olcsó cigaretta füstjét.

- A legrosszabb, ami emberrel történhet. Beteljesedett életem legnagyobb vágya.

- Ugyan! – mondtam részvéttel.

- De igen: hallgass ide. Mint afféle gépészembernek, életem legnagyobb vágya egy gépkocsi volt. Te a világban élsz, talán megérted ezt a vágyat. Én másképp vágytam gépkocsira, mint a bankár, vagy az aranyifjú. Barátom, minden kis színésznőnek van már gépkocsija. A legtöbb vigéc saját kocsiján jár. Sokmillió kocsit gyártanak világszerte, minden évben. Nekem másképp kellett a kocsi. Először is, értek hozzá. Szerkezetét ismerem és csodálom. aztán, valahogy személyes ügyem ez a találmány. Itt élek, a században, mely feltalálta, megszüntette a távolságot a köznapi életben, útszélivé egyszerűsítette a korlátlan helyváltoztatás élményét, mely azelőtt csak a mesék hőseinek kiváltsága volt. S nincs részem benne. Iparkodtam takarékoskodni: de aztán észre kellett vennem, hogy takarékoskodással szert tehet az ember családi házra, zenélő órára, sőt életjáradékra is, csak éppen gépkocsira nem. Miért? Mert ez a vágy, az autó, amely sokaknak egyszerű közlekedési eszköz és mindennapos használati cikk, az én számomra fényűzéssel volt egyértelmű. Nem akartam én közlekedni a gépkocsival. Mit is akartam? Másképp élni. az ember nem lehet takarékos azért, hogy fényűző lehessen. Érted?

- Nem egészen.

- Mindjárt megérted. Barátom, negyvenkét éves koromban az a kínos szerencse, vagy szerencsétlenség ért, hogy a gyáram kiküldött Brüsszelbe, a nagy kiállításra. Itt ért a végzet. Egy hétvégi napon lerándultam a belga tengerpart egyik fényűző fürdőhelyére. Naphosszat elveszetten ődöngtem itt, kártyások, csillogóan öltözött nők, milliomosok és szélhámosok között. Este bementem a kaszinóba, ahol éppen ünnepeltek valamit. Vettem egy tombolasorsjegyet. A többit sejtheted. A tömegben álltam, mikor éjfél felél, egy frakkos úr karon fogott, a terem közepére vezetett, a zenekar tust húzott, az ünneplő urak és a tollas, estélyi ruhás hölgyek tapsoltak, s egy nagykövetszerű valaki, aki lehetett főpincér is, felszólított, vegyem át a nyereményt és használjam egészséggel. A nyeremény egy gépkocsi volt, mely ott állott a terem közepén. Az igazgatóság, mint később megtudtam, kibontatta a táncterem oldalfalát, hogy betolhassák az ünnep színhelyére ezt a mozdonyszerű alkotmányt.

- Engedd el a részleteket. Most még elmondhatnám, hogy az átvétel pillanatától egészen a pillanatig, mikor a kocsit betolták a vidéki lakóházam mellett sebtében és hevenyészve épített fészerbe, a poklok minden kínját és izgalmát átéltem. Barátom, miféle kocsi volt ez! Nem valamilyen kis gyermekkocsi, amilyennel ma szaladgálnak a polgáremberek. A híres gyár remekműve volt. Egy példányban készült, nincs elődje, nincs utódja. Hűtőházában annyi cilindert számoltunk meg, mint egy nagyúri esküvő alkalmával a ruhatár fogasain. Aztán minden csillogott rajta, nikkel és réz volt. Ezenfelül félelmesen erőteljes kocsi is volt, versenycélokra készült, azt hiszem, nem is lehetett lassan haladni vele, csak úgy, eszeveszetten, óránként háromszáz kilométeres sebességgel. Mikor első kétségbeesésemből magamhoz tértem, természetesen elhatároztam, hogy rögtön eladom, vagy becserélem valamilyen olcsó, jutányos kiskocsira. De ez a kocsi – elhiheted -, nem kellett senkinek a világon. Ezért adta oda a híres cég tombola céljaira. Ez a kocsi egyszer készült, gyakorlati célok nélkül, ez volt a leggyorsabb, legnagyobb gépkocsi abban az évben a kontinensen. Ezt nyertem meg. Most sem érted?

- De igen – mondtam. – Különös sors. Most már értem.

- Kezdetben még reménykedtünk – mondta csendesen -, akkor volt még kevéske megtakarított pénzünk, mert családi házat szerettünk volna venni, valahol a gyártelep közelében. Feleségem kölcsönt szerzett egy nagybátyjától. A gyár is adott előleget. Mindez együttesen éppen elég volt ahhoz, hogy a kocsit lehozassam a városba, ahol élek, s elhelyezzem a fészerben, melyet előnyösen vásároltam e célra szomszédomtól, egy hentestől. A kocsi természetesen vízi úton érkezett; hatalmas uszály hozta, mert vasúti teherkocsiban talán el sem fért volna, s annyi pénzem már nem volt, hogy a kocsi tengelyen haladjon hazafelé. Azt kérded, mennyit fogyasztott? Hát úgy negyven-negyvenöt litert, száz kilométerenként. Annyit fogyasztott, kedves barátom, amennyit családom és én, hozzá számítva fel- és lemenő, oldalági rokonainkat is, soha nem fogyasztunk száz kilométerenként. Ezenkívül nem is benzint ivott a nyomorult – egy ilyen finnyás dög, tébolyodott versenykocsi, nem  éri be közönséges benzinnel! -, hanem valamilyen különös, mérges vegyi keveréket, valamilyen erkölcstelen, izgató anyagot, mert dopping-ra volt szüksége, mint a nemes versenylovaknak futam előtt. Lehet az is, hogy kokaint szedett. Egy napon végre lecsúszott a Dunán és hazaért. Nyolc ló vontatta be a fészerbe. Akkor megpihentem.

- Az első heteket számolással töltöttük. Feleségem sokat sírt. A harmadik hét végén kijelentette, hogy ő nem bánja, mi lesz, de tüntessük el a kocsit a föld színéről, mert elválik, öngyilkos lesz, hazaköltözik szüleihez, nem bírja tovább a szégyent. Nem kell magyaráznom, hogy a kocsi rossz hírbe hozott: a gyárban bizalmatlanul tekintgettek reám, az előléptetésnél mellőztek, a személyzeti ügyek főnöke megtagadta az előleget, mondván, hogy a hivatalnok, aki a kontinens egyik leggyorsabb és legdrágább versenykocsiját őrzi odahaza, ne kérjen egy szegényebb sorsú gyártól alamizsnát. „Olajra kell?” – kérdezte gúnyosan, mikor télvíz idején alázatosan ötven pengőt kértem. Elhatároztam, hogy megválok a kocsitól, a karácsonyra felajánlom, ajándékba és mély tiszteletem jeléül gyárunk igazgatójának. Ez a kísérlet csaknem nyakam szegte. Az igazgató azonnal hivatott, goromba volt, kijelentette, hogy rögtöni hatállyal elbocsát, végkielégítés nélkül, ha még egyszer említeni merem a kocsit. Csüggedten távoztam. Egy-kétszer még hirdettem a fővárosi lapokban; de a rémhír, kocsim rémhíre már elterjedt a gépkocsik világában.

- Így élünk, barátom. Egy ideig nézegették a kocsit, a polgármester és a kultúrtanácsos két ízben meglátogattak és aggályosan szemlélték a tüneményt. Azt hiszem, rendészeti szempontok is felmerültek kocsimmal kapcsolatban. Lassan már úgy beszéltek rólam, mint aki orrszarvút tart odahaza, házi használatra, serdületlen gyermekei szórakozására. Igaz, eladhattam volna a kocsit ócskavasnak. De ehhez, látod, nem volt szívem. Mert a csodálatos az volt – később észrevettem és megérettem -, hogy én álmaimban pontosan ilyen kocsit akartam, amely csupa nikkel és réz és oly gyorsan jár, mint Csaba útján a paripák, s annyit iszik, mint a megrögzött kokainisták és alkoholisták. Ez volt az álmom. A városban egy ideig röhögtek rajtam. Aztán megfeledkeztek rólam is, kocsimról is. Családi életem egyensúlya felborult. De néha kimentem a fészerbe, megnéztem a kocsit, szarvasbőr-ronggyal, melyet kis tőkém roncsaiból vásároltam, letörölgettem poros szárnyait. Mindennek sok éve már. A kocsi időközben divatjamúlt ócskasággá változott; mert a kocsik gyorsabban öregednek, mint mi, emberek. A szaklapokból tudom ezt, mert mint az autós társadalomnak egyik távoli, inkább csak levelező tagját, a szakkörök mégis számon tartanak, időnként kapok még versenyajánlatokat és képes árjegyzékeket. Új kocsik épültek időközben, barátom, kocsik, melyek még hosszabbak, még gyorsabbak, valószínűleg pezsgővel fűtik őket s óránként ötszáz kilométerrel száguldanak. Elfásultam, öregem.

- Miért mondtam el neked ezt a történetet? Nézd csak, író vagy, s meg kell értened, hogy nem jó az embernek e földön, ha vágyai túlságosan teljesülnek. Az istenek játszanak velünk. A tökéletes beteljesülés mindig emberfölötti, tehát embertelen. Ez a büntetés vágyainkért. Mennyi az idő? Egy óra elmúlt? Kísérj el a villamosig; kisszakasszal utazom, s nem szeretném lekésni az utolsó kocsit. Várnak otthon… Kicsoda? Feleségem, gyermekem s a világ egyik leggyorsabb versenykocsija.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony