I.
Talpam alatt mozog a föld,
bár én nem érzem.
Apám néhány embert megölt
s nem gyilkos mégsem.
Én nem öltem – csak férgeket
kényszerűségből.
Ha figyelik is léptemet,
sosem az égből,
aki ott fönt van (bárki van,
s lenéz e lázra,)
nem törődik velem, szavam
nem ő vigyázza.
Apám embert ölt – úgy hiszem –
s őt is megölték,
három ördög könyörtelen
elvitte lelkét.
Fenik már ránk a késüket,
úgy járok én is.
Tavasz van, hív a vérszüret
s csak élünk mégis
addig, amíg majd egy napon,
holnap vagy tán ma,
az sem biztos, hogy sírhalom
marad utánad?
II.
A tűzhely mellett – este van,
húsvétvasárnap –
írom e verset. Elsuhant
a lomha bánat
szívemből, úgy gondolok a
feltámadásra…
Él a Phönix-madár, noha
„letört a szárnya”
s elégették testét, porát
szétszórták szerte,
de mindenben lappang tovább
a széthullt pernye.
S eljön a nap, az a csodás,
ragyogva fényben,
hogy itt lesz a Föltámadás…
Dallal dicsérem.
Forrás: Új Idők LI. évf.
1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése