Karácsony
napja volt. Tompán hangzott a harangszó a lassú, sűrű hóhullásban. Szán siklott
a hószőnyegen. Büszkén lépett a ló, fehér pára szállt az orrlyukaiból. Fiatal
emberek ültek a szánban, kacagtak, viháncoltak, majd eltakarta őket a hófelhő.
Egy
öreg ember, John Anderson, lehajtott fejjel gázolt a hóban. Mosolygott. Számára
ez volt az év legszebb napja.
John
Anderson színész volt, nem híres művész, nem is sztár. Jó színész. S a
karácsonyt azért szerette oly nagyon, mert a karácsony az ajándékozás ünnepe s
John Andersonnak ifjúkora óta szenvedélye az ajándékozás. Ma is, ezen a szép
karácsonyi napon, mint eddig mindig, huszonöt év óta, Miltonhoz igyekszik.
Négy, kosarakkal megrakott szán vár ott rá.
Vidám
csengőszóval indul majd el a menet. Csak szegény embereknél állnak meg. John
Anderson gyerekes örömmel viszi majd az ajándékokkal teli nehéz kosarakat a
sötét odúkba. Emberek, asszonyok, kis gyerekek, akik bíznak benne, hogy Ő. Aki
ezen a napon született, kenyeret ad nekik, felujjongnak a váratlan ajándékok
láttára. Megölelik John Andersont. Áldani fogják, megcsókolják. Néhányan sírnak
is.
Az
ajándékozáshoz azonban pénz kellett. Sok pénz. John Anderson sokat adott, de
sohasem tudta egyedül megvenni, amire szüksége volt. Karácsony előtt tehát
elment a színészek egyesületébe. Tudni akarta, kik lesznek a városban
tizenötödikén. Tudni akarta, kik hajlandók fellépni egy jótékony célú
előadáson, hogy a szegények megkaphassák a kosarakat karácsony napján.
soha
senki sem utasította el a kérését. A színészeknek jó a szívük. Minden évben
óriási sikere volt ennek a jótékony célú előadásnak.
Azután
elkövetkezett az az idő, amikor John Anderson visszavonult a színpadról. Megöregedett.
-
Boldognak éreztem magam a színpadon – mondta a Színészegyesületben,
búcsúbeszédében. –
Többet
kaptam a színháztól, mint amennyit megérdemeltem. Most, amikor elmegyek, egy
kérésem lenne önökhöz, kedves barátaim. Kérem, ne feledkezzenek meg a
karácsonyi előadásunkról. Tartsák meg minden évben. Tegyék meg a szegény
emberek kedvéért. és ha szétosztják ezen a szent napon a kosarakat, gondoljanak
jószívvel rám…
John
Anderson a reflektorfényből visszavonult az árnyékba. Ezután már mindig a tűz
mellett fog ülni és a múlt emlékeiből él.
A
színészeket hamar elfelejtik. Andersonról is csak keveset beszéltek a
visszavonulás után, legföljebb néha, karácsony táján emlegették. Megtartották a
jótékony célú előadást és szétosztották a kosarakat. De a lelkesedés nem
lángolt többé. Se a közönségben, se a művészekben. Nem volt, aki szítsa. Nem
volt olyan nagy siker. És ily módon kevesebb lett a kosár is. Szánkók helyett
taxival hordták szét a kosarakat.
Sok
évi nyugalom után John Anderson egyszer csak visszatért. December első hete
volt. Most már nagyon megöregedett. Háta meghajlott, szép, fehér hajából alig
maradt valami. Csak a mosolygása maradt a régi.
-
Uraim – mondta -, ha megengednék, ebben az évben én szeretném rendezni a
jótékony célú előadást… Úgy érzem, ez lesz az utolsó erőfeszítésem. Nem
szomorkodom miatta; örülök neki. Nagyon elfáradtam… És ez csalhatatlan jele
annak, hogy a pihenés közel van.
Egyhangúlag
teljesítették a kívánságát.
öreg
volt már ahhoz, hogy maga hordja szét a kosarakat, mint annyi éven keresztül,
tehát a szegényeket meghívták az egyesületbe, John Anderson kedves, nyugalmas
mosolyával szétosztotta a kosarakat.
Az
egyesületben nagy karácsonyfát állítottak és fehér kabátos emberek segítették
John Andersonnak szétosztani az ajándékokat. Reszketett a fáradtságtól.
Kicsit
később egyszerűen bútorozott szobában ült. Egy öreg hölgy ült vele szemközt az
asztal másik oldalán.
-
Nem lenne szíves felvágni a húst, Mr. Anderson? – kérdezte kedvesen.
John
Anderson fehér szalvétát tűrt a gallérjába és hozzákezdett a pulyka
felszeleteléséhez.
-
Fehér húst parancsol, Mrs. Burke?
-
Fehér húst kérnék, Mr. Anderson.
Csendben
ettek egy ideig. Mikor a mazsolás pudingra került a sor, Mr. Anderson
megszólalt:
-
Csodálatos dolog…
-
Kimondhatatlanul boldog vagyok – mondta az öreg hölgy.
-
Nagyon zavarban volt, Mrs. Burke, mikor az egyesületben odaadtam a kosarat?
-
Nem drágám. Egyáltalán nem voltam zavarban…
John
Anderson sóhajtott:
-
Nem szívesen tettem, Mary – mondta. – Hidd el nekem. Kényelmetlenül éreztem
magam mindaddig, amíg meg nem győződtem róla, hogy senki sem tudja, hogy a
feleségem vagy.
Elgondolkodva
folytatta:
-
Tulajdonképpen furcsa, hogy zavarban voltam. Ilyen szegény emberek, mint mi,
megérdemelnek karácsonykor egy csomagot. Nem, Mary?
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. Budapest, 1937. 52. szám -
Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése