Konkoly Kálmán: Cilike elbúcsúzik

Tizedik hónapja fekszik Tutsek Anna a hófehér kórházi ágyon.

Tavaly télen, nagy hóviharban ment színházba, hogy a darabról beszámoljon a Magyar Lányok olvasótáborának. Amikor vége volt az előadásnak, már nem esett a hó. Kiderült az ég és ezernyi csillag szikrázott az éjszakában. Gyalog indult haza, ezüst nyelű ébenfa botjára támaszkodva. Az első útkereszteződésnél nem látta jól a közlekedési lámpát és megkérdezte a rendőrt, át lehet-e menni? „Tessék parancsolni” – mondta a nagybajuszú törzsőrmester mosolyogva. Lépett néhányat, aztán a síkos úttesten elesett. Olyan szerencsétlenül, hogy a legsúlyosabb csípőcsont töréssel vitték el a mentők.

Azóta nem tud a lábára állni. Tíz hónap alatt rengeteget szenvedett, de mosolyogni mégsem felejtett el. Csak a hangja lett egy árnyalattal csendesebb, a szeme csillogását pedig gyakran elfátyolozzák a könnyek.

*

Arról beszél, hogyan született meg Cilike alakja, akinek viszontagságai évtizedek óta szórakoztatják a magyar lányvilágot.

- Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Úgy éreztem, egy világ omlott össze: teljesen egyedül maradtam. Ültem kis albérleti szobámban és egész nap csak sírtam, sírtam. Én is meg akartam halni. Arra sem jutott pénzem, hogy befűthessek, pedig nagyon kemény volt a tél.

- És akkor, váratlanul levelet kaptam: Pósa bácsi írt, hogy menjek be a szerkesztőségbe. Ott még csak az írásaimat ismerték és el sem akarták hinni, hogy az a gyászfátyolos, kisírt szemű, halottsápadt kislány tényleg azonos Tutsek Annával. „Szeretnők, ha vidám történeteket írna egy kedves, igazi mai lányról” – mondta Pósa bácsi nekem. Abban a pillanatban megéreztem, hogy ezt a segítséget édesanyám küldte nekem, az égből. Azonnal megszületett a képzeletemben Cilike alakja, akit azért kereszteltem Cilikének, mert az édesanyámat Cecíliának hívták.

Az első Cilike-történet hamarosan meg is jelent a Magyar Lányok-ban. Nagy sikere volt és tovább kellett írni viszontagságairól. Ha néha egy számból kimaradtak Cilike legújabb kalandjai, halomszámra jöttek a levelek. Olyan népszerű lett az egész, hogy könyv alakban is kiadták. „Cilike hosszú ruhában” – ez volt az első kötet címe. Azzal végződött, hogy Cilike nekiindul az életnek. Tutsek Anna nem is gondolt rá, hogy többet is fog írni róla. De váratlanul levelek jöttek az ország minden részéből, a leányszobákból. „Mi történt Cilikével azután?” – kérdezték egyre türelmetlenebbül.

Így született meg a következő kötet: „Cilike mátkasága”. Majd később: „Cilike mint fiatalasszony” és „Mindig lesznek Cilikék”.

Persze Cilike fölött sem múltak el közben nyomtalanul az évek. Férje megjárta a háborút, gyermekei születtek és később unokái. Tutsek Anna kifogyhatatlan derűvel és frissességgel írta a könyveket, míg most, 1937 karácsonyán megjelent az utolsó kötet: „Cilike búcsúja”.

- Én bizony minden könyv után azt hittem, hogy nem írok több Cilikét – mondja mosolyogva Tutsek Anna. – De most, határozottan érzem, tényleg ez volt az utolsó. Elbúcsúztam Cilikétől, aki már dédanya lett. Gyerekeit felnevelte, unokái sorsát elrendezgette és nem lesz több történet róla, mert öreg házuk kertjében, szemén nagy okuláréval fogja olvasgatni ezután szerteszéledt unokái leveleit…

Sok kedves apróságra emlékszik az egyes kötetekkel kapcsolatban.

Egyikben például megírta, hogy Cilike a szőlőben el akart bújni egy üres hordóba. Bele is ugrott és akkor vette észre, hogy a hordó bizony nem üres, hanem szilvalekvár van benne. Csupa lekvár lett az egész Cilike. A könyv megjelenése után egy mezőhegyesi lánytól levelet kapott. „Honnan tudta meg a néni – kérdezte benne -, hogy beleestem a lekváros hordóba nagyapáék szőlőjében?”…

Egy másik könyvben viszont beszámolt arról, hogy Cilike férjével az összeomlás után a fővárosba jött és megmentett vagyonkájukból egy kis házat vettek Újpesten. Tutsek Anna sohasem járt Újpesten, de beleírta a regénybe, hogy a Gyöngyharmat utca 3. szám alatt van a ház. Nem sokkal később egy újpesti olvasója írt neki. „Kedves Néni! Néhány barátnőmmel elhatároztuk, hogy vasárnap meglátogatjuk Cilikééket a Gyöngyharmat utcában. Meg is kérdeztük a rendőrtől, merre menjünk. Azt felelte, hogy ilyen nevű utcát ő nem ismer Újpesten. Tessék hát sürgősen megírni, hogy Cilike pontosan hol lakik és hogy hol van a Gyöngyharmat utca?”

A Cilike-kötetek történetében talán az a legérdekesebb, hogy nagy népszerűségük évtizedeken át változatlanul megmaradt. Tutsek Anna ezt azzal magyarázza, hogy a lányok végeredményben ma is ugyanazok, mint az első Cilike-könyv megjelenésekor voltak.

- A mai lány semmivel sem léhább, mint a régiek – hangoztatja. Kivételek természetesen ma is vannak, de az átlagtípus ugyanolyan kedves, törekvő, szorgalmas, mint régen. És tegyük hozzá: a mai lányok élete sokkal, sokkal boldogabb.

- Fogalmak váltak semmivé, új fogalmak születtek a lányvilágban. Eltűnt a vénlányok típusa, de nincs már olyan sem, aki naphosszat várná otthon a mesebeli királyfit. A lányok leültek az íróasztalhoz, dolgoznak és szüleiket segítik. Nem bálteremben, hanem munkában, az irodák friss levegőjében találják meg azt a férfit, akihez sorsukat fűzik. Idestova a régi idők hozománya is ismeretlen fogalommá lesz. Ma állásuk van a lányoknak és azt hiszem, a havi fix sokkal több, sokkal szebb, mint a hozomány volt.

- Ebben a nagy változásban csak egy maradt a régi: a lányok lelke. Mert ma is ugyanazok az örömeik, a hangulataik, a vágyaik és a szomorúságaik, mint régen. Talán tapasztaltabbak, talán komolyabbak és többet dolgoznak, de a Cilikék végeredményben még mindig a régiek.

Ősz feje alatt megigazítja a párnát. Szeme végigkalandozik a virágos, derűs szobán. Ágya felett nagy fakeret feszül, bonyolult csigák és zsinegek vannak rajta. Ezen kell minden reggel tornáztatnia lábát.

- Legnagyobb sikere talán annak a Cilike-ötletnek volt – meséli -, amit menyasszonyságával kapcsolatban írtam. Vőlegényét várta akkor és elhatározta, hogy nagyon elfogulatlan, fölényes lesz. Mikor meghallotta a kocsizörgést a ház előtt, kidugta fejét az ablakon. Az ablak előtt azonban rács volt. Cilike alig várta, hogy láthassa vőlegényét és ezért kidugta a rácson is a fejét. Hát bele is szorult a feje, nem tudta visszahúzni. Úgy kellett körülötte kifűrészelni a vasat, keserves kínlódással.

Jóízűen nevet, de aztán szomorúbb lesz a hangja:

- Ennek most már igazán vége. Nem írok több Cilikét. Magam is elbúcsúztam tőle, akit ugyanúgy végigkísért életemen, mint sok-sok lányt. És az első Cilike-kötet hetedik kiadásával egyidejűleg most megírtam Cilike visszavonhatatlan búcsúját. Szívem minden szeretetével küldöm ezt az üzenetet innen, a kórházi ágyról a magyar lányok angyalhajas, csillogó karácsonyfái alá.

*

Fáradtan mosolyog, míg ezeket mondja és tágra nyitott szemét elöntik a könnyek.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony