A
dolog azzal kezdődött, hogy együtt vacsoráztam Szilágyi Dezsővel, Jókai Mór
svábhegyi nyaralójában. Szilágyinak az volt a híre, hogy Magyarország
leghatalmasabb agyvelejének tulajdonosa. Komor, ingerlékeny és cézári önérzetű
férfi volt; de ha éppen akart, tudott káprázatosan szellemes és lenyűgözően
kedves is lenni.
Későn
éjtszaka Jókai svábhegyi bérkocsisa lefuvarozott minket a városba. Szilágyi
útközben olyan elnézően bánt velem, mint a nagylelkű oroszlán az egérrel.
Fölemlítette, hogy olvasta a kedvező bírálatot, melyet Péterffy Jenő írt a
Mutamur című kötetemből és hogy Gyulai Pállal is beszélt rólam… Hogy mik a
jövendő terveim?
Bevallottam,
hogy országgyűlési képviselő szeretnék lenni. A szülővárosomban meg is
választanának, ha kormánypárti programmal lépnék fel, csakhogy Bánffy Dezső
miniszterelnök nem akar rólam hallani, mert munkatársa vagyok az ellenzéki
Budapesti Hírlapnak. Ő, mint a zsidók istene, hetedíziglen büntet. Pedig én
csak szépirodalmi cikkekkel vétkeztem.
Szilágyi
azt mondta: Ha az ember egy írótollal a kezében meg tudja csinálni a
karrierjét, akkor ne bízza magát a választók szeszélyére. Mire való önnek a
képviselőség?
Megmondtam:
az én földijeim, miután író lettem, csak akkor fogják nekem elhinni, hogy nem
vagyok züllött ember, ha a képviselőházban ülök.
Jókai
és Mikszáth rosszul tették, hogy belementek a politikába, erkölcsiekben
legalább erősen ráfizettek, - vélekedett Szilágyi. De aztán hozzátette: Ami
Pánffy Dezsőt illeti, vele majd eligazítom a dolgot.
Olyan
jól eligazította, hogy egypár nap múlva már levelet kaptam a verseci
főispántól, azzal a „szigorúan bizalmas” értesítéssel, hogy én vagyok a
szabadelvű párt hivatalos jelöltje, hogy Versecen kedvezőek a kilátásaim és
hogy siessek sólyomszárnyon a kerületbe.
Verseci
ellenfelem egy derék és jelentéktelen sváb ember volt, kisebb városi
tisztviselő, bizonyos népszerűsége azért volt a külső községben, mert eljárt
lakodalmakra és keresztelőkre és német iskolákat ígért a népnek. Az én
korteseim ezért pángermánnak nevezték, de ez csak afféle választási huncutság
volt.
A
„pángermánok” a korteskedés hevében azt sütötték ki, hogy Bánffy báró azért
köti magát az én jelöltségemhez, mert minden gazságra kész janicsárgárdára van
szüksége, hogy majdan fölemelhesse a kvótát. (A kvóta az az arány volt, mellyel
a magyar állam hozzájárult a Monarchia közös
kiadásaihoz. A kvótatermelés gondolatát mindig felháborodással fogadta a
nemzeti közvélemény.) És tehát, mivel a kvótakérdés csakugyan idegesítette a
páromat, és verseci barátaim sürgettek, hogy „tegyek valamit”, felrobogtam
Budapestre, és beszerénykedtem a pártkörbe, ahol azelőtt még sohasem jártam.
Csakugyan sikerült beszélnem a miniszterelnökkel
-
Ön a Szilágyi Dezső embere? – kérdezte Bánffy, függőben tartva egyelőre a
klubban szokásos tegeződést, míg majd kitudódik a verseci választás eredménye.
Elpanaszoltam
a bajomat és ő felém fordította harcias párducfejét (melyet az ellenzék
kandúrfejnek nevezett), és azt mondta: Ígérje meg ön a sváboknak, hogy nem
fogja emelni a kvótát!
-
Excellenciád fölhatalmaz erre? – kérdeztem lelkesen.
-
Fölhatalmazom, hogy akár negyvennyolcas programot is adjon. –Azzal hátat
fordított és tovább ment. Éreztem ugyan, hogy a miniszterelnök nem becsüli túl
sokra az én politikai súlyomat, de azért mégis boldogan vágtattam Versecre.
A
kvóta-ellenes állásfoglalásommal meg is nyertem a verseci csatát, de – miként a
Széll Kálmán-féle választáson majd ki fog tűnni -, előkészítettem azt is, hogy
négy évvel később a szabadelvű párt veszteséglajstromát gyarapítsam.
Emberemlékezet
óta Versecen mindig dr. S. Károly volt a választási elnök. Ebben a működésében
annyira bevált, hogy a közhit szerint akár Caligula hátaslovát is meg tudta
volna választatni képviselőnek. Én úgy éreztem, semmi szükségem az elnök
választási praktikáira, mert kétharmad többséget mindenesetre biztosra
vehettem. Azért igen megrémültem, mikor az elnök a szavazást úgy vezette, hogy
vagy kétszáz ellenzékit egyáltalában nem engedett leszavazni. Idegölő
lassúsággal szavaztatta az ellenzéket, és vágtató sietséggel a
kormánypártiakat, majd váratlanul kitűzte a árórát és ettől kezdve még lassabban voksoltatta a
„pángermánokat”. Mikor azok lármázni kezdtek, egyszerűen karhatalommal
kizavartatta őket a városházáról. Ilyen alkotmányos bűvészmutatványok ugyan
napirenden voltak akkoriban, nekem azonban semmi szükségem nem volt az elnöki
erőszakra. Szüksége csak magának a választási elnöknek volt arra, hogy
demonstrálja Budapestnek az ő bátorságát és szolgálatkészségét. Az ilyen
„energikus” párthíveket akkoriban meg is becsülték.
Nekem
a városház nagytermében adták át a mandátumot. A főispán két pohár
szilvóriummal közeledett hozzám és azt mondta: szervusz! Verseci hagyomány
szerint most már a mandátummal a kezemben, ki kellett mennem az erkélyre, hogy
ünnepeltessem magamat a néppel. Az erkély alatt azonban nem az én népem állott,
hanem a kidobott ellenzékiek csoportosultak, azok természetesen kaptak az
alkalmon, hogy viharosan megabcugoljanak.
-
Tépd ketté a mandátumot és vágd a fejükhöz! – biztatott egy haragos hang. Az én
harcias és büszke Guszti nagybátyám állott mellettem, ő szólt. Egy pillanatig
úgy éreztem, hogy meg kell tennem, amit az öreg mond, - de hát mégsem tettem
meg. Elmulasztottam az alkalmat, hogy, mint egykor Deák Ferenc, tüntessek a
választási visszaélések ellen. Ha megtettem volna, ilyen start után alkalmasint
kimaradtam volna a magyar politikából, de ennél nagyobb baj is érhetett volna.
Azt azonban máig sem tudom, mi lett volna akkor a főispánnal ivott bruderrel.
Erőszakosabban
még nem választottak Magyarországon, mint ez alkalommal. A kormány irtó
hadjáratot folytatott az ellenzék ellen és egyszerűen megparancsolta a
kerületeknek, kit óhajt képviselőjüknek. Valószínű egyébként, hogy Bánffy sok
választási visszaélésről előzetesen nem is tudott, miként a verseciről sem;
hiszen az urasági hajdúk mindig nagyobb zsarnokok voltak, mint maga az uraság.
A
kevés képviselő, aki a megfogyott, megalázott és agyongyötört ellenzékből
bekerült a Házba, olyan vad gyűlölettel támadt neki a kormánynak, aminőt a
Szapolyai-féle pártharcok óta nem látott az ország. Ekkor kezdődött a magyarság
siklórepülése a mélység felé. Az ellenzék arra az álláspontra helyezkedett,
hogy ez a Ház törvénysértéseknek köszönheti életét, tehát sem tiszteletet, sem
kíméletet nem érdemel.
Nekem
kisfiú korom óta az volt a hitem, hogyha egyszer képviselő leszek, megnyílik
számomra a boldogság titokzatos és kiapadhatatlan forrása, mely túlsegít az
élet baján, gondján. Mikor azonban most elfoglaltam helyemet a Sándor utcai
régi Házban, nem tudtam örülni a „méltóságomnak”, az volt a kínos érzésem, hogy
mindez nem is komoly dolog, mi, Bánffy választottjai, talán nem is vagyunk
igazi képviselők. Ekkor vették kezdetüket azok az ádáz obstrukciós harcok,
amelyek gyűlölettel és keserűséggel töltötték meg az országot és porba tiporták
a parlament méltóságát.
Mikor
megint lementem a kerületembe, megállított az utcán egy Binder nevű öreg sváb
gazda. Tudtam róla, hogy valamikor honvédaltiszt volt Damjanich bánsági
seregében.
-
Ha visszamegy Budapestre – szólt az öreg -, mondja meg a magyaroknak, hagyják
már abba az örökös veszekedést, mert a szerbek és románok nevettek rajtunk.
A
Házban mindenkinek elmondtam Binder bácsi üzenetét, mint valami sikerült tréfát
és mindenki annak is vette és nevetett rajta. Bizonyos azonban, hogy az öreg
sváb paraszt jobban belelátott a jövőbe, mint a kormánypárt és az ellenzék
notabilitásai.
Amíg
csak benne éltem a pártpolitikában, mindig az a lever érzésem volt, hogy a
parlament gyermekes célokra pazarolja a magyarság erejét. Arról a kérdésről,
melyet én, mint nemzetiségi kerület képviselője, legfontosabbnak tartottam: a
nemzetiségi kérdésről, nem esett szó, vagy ha mégis, csak azt mérlegelték a
nagyfejűek, milyen áron, hány szavazatot lehetne szerezni a románoktól vagy a
tótoktól. A nemzet sorsdöntő kérdéseiről még bizalmasan sem lehetett beszélni a
matadorokkal, nagyképűnek tartották volna az embert, lemosolyogták volna, mert
nekik kizárólag csak a taktika kérdései iránt volt érzékük. Az egész
alkotmányos élet az ellenzék kormánybuktató erőlködésében és a kormány
védekezésében merült ki.
Bár
jó sokáig képviselő voltam és bár sok pénzt, időt és idegerőt áldoztam arra,
hogy az maradhassak, nekem alapjában véve mindig nyomasztó teher volt a
mandátum, mert arra kényszerített, hogy olyan emberekkel és olyan ügyekkel
foglalkozzam, amelyek semmiképpen nem érdekeltek. Azok az órák és napok pedig,
melyeket tétlenül, vagy kaszinózva, a többnyire túlfűtött képviselőházban
töltöttem, fárasztó és lealázó érzéseket keltettek bennem.
Tulajdonképpen
a hiúságom fogott ott, mert volt ennek az életnek olyan oldala is, a hiúságom
fogott ott, mert volt ennek az életnek olyan oldala is, amely vonzhatott egy
hozzám hasonló fiatal embert: a szabadelvű pártkör volt akkor az ország
legkülönb úri klubja. Könnyed, baráti hang járta a képviselők közt, a
kasztdemokrácia hangja, mely a párton belül alig tett különbséget a
hitbizományos mágnás és a kis újságíró-képviselő közt. Aki képviselőtagja volt
a klubnak, az körülbelül egész Magyarországgal tegeződött.
Az
átlagos párttagok egyébként nemigen politizáltak, leginkább csak ismételgették
azt, amit a vezérektől hallottak. Ha közülök valamelyik önálló gondolatokkal
lépett a párt elé, jobbik esetben különcnek, rosszabb esetben megbízhatatlan
embernek tekintették. De a vezéreket sem izgatták országos problémák, őket,
mint mondtam, a taktika érdekelte, az pedig rendesen csak a holnapi nap
szükségleteire szorítkozott.
Meg
kell állapítanom, hogy nekem, mint írónak, kezdettől fogva kiváltságos
helyzetem volt. Még azok az öreg politikusok is megbecsülték bennem a toll
emberét, akik sohasem olvastak tőlem egy sort sem. Ez a régi Magyarország
öröksége volt.
Bizonyos
entellektüell-gőggel léptem a nekem idegen társaságba, éppen nem siettem, hogy
megismerkedjem a nagynevű párttagokkal és így, egy nap megesett velem a kissé
megszégyenítő dolog, hogy a régebbi képviselők közül egy magas termetű, inas úr
bemutatkozott nekem: Tisza István volt.
Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám - Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése