Reményik Sándor: Csodálkozol? (Kolozsvár,1937.jún.18.)

Csodálkozol, hogy nincs és nem lesz béke

A nemzetek közt soha, soha sem,

S őrült tornákon hull a küzdők vére

Időtlenül, apadhatatlanul??

Csodálkozol? - Én nem csodálkozom.

Elnézem a „boldog" családi kört,

Nézem két ember szentelt viszonyát:

S mindent látok, csak nem harmóniát.

Csak perc a béke, lopott, drága perc,

Úsztatja évek nyughatatlan sodra -

S már hasít a szó türelmetlenül,

Kihívó hanglejtéssel odadobva.

Mit békéltetsz te osztályt, nemzetet?

A Dunavölgyön mit töröd fejed?

Egy éles szó, mit bölcsen letompítasz

Kimondás előtt: hidd el, többet ér az!

Ne törd a fejed programmpontokon,

A világbékét kezdd el magadon,

A béke alfája és ómegája

Te légy, - különben nem jön a világra.

Erdős Renée: A nagy sikoly (könyvismertetés)

Kétségen kívül áll és az irodalmat számon tartó közönség szempontjából csak fölösleges ismétlés volna Erdős Renée önálló egyéniségét és írásművészetének eredeti formáit hangsúlyozni. Minden újabb munkáját mondhatni fokozódó arányokban jellemzik és egyénítik képzeletének nyugtalan, színes bősége, invenciójának nem mindig óvatos, de mindig erősen ingerlő területű kor-érzéke, téma-anyagának az erkölcsi válság nagy helyzeteire és aktuális problémáira kialakuló tendenciája és stílusrealizmusának részint ösztönös, részint a cizelláltságig kifinomított érzethangulata. Ezek a formai erők egy kitűnő kompozíció fegyelmezett rendjében bontják ki hatásukat most megjelent regényében: A nagy sikoly-ban is.

A kritikai szemlélet mindezekből szívesen állapítja meg Erdős Renée írói erőinek friss formáit s azt is, hogy ezek a formák mindig mélyebbről emelik fel a regény életmagasságába, egy történet pszichológiájának egyetemesen jelentős emberiességébe kioldva, jelen világunk egy-egy nagy kérdését. Erdős Renée regényének azonban nem kimerítő egyenlete írója tehetsége termékeny tartamának fölismerése. Arra a szempontjára is figyelmet igényel, amelyre s amelyből fel van építve: az életszemléletére, annál is inkább, mert hiszen egész könyve ennek az életszemléletére, annál is inkább, mert hiszen egész könyve ennek az életszemléletnek művészi illusztrációja.

Erdős Renée életszemlélete nem a történelmi élettel áll szemben, hanem az élettel,melybe örök emberi sorsokból vetődik fel az életanyag. Reá nézve ez az adottságtól bizonyos függetlenséget jelent, tehát nagyobb szabadsággal, az elvszerűség szubjektívebb hatalmával alakítja világfelfogása számára az ő regényéletét. De ez a szabadság benne csak addig a pontig mehet el, ahol az életszemlélet a művészetbe lép, ennek a szuverén igényeivel találkozik és törvényeinek formaereje alá akarja magát vetni. Ha ez a szubjektív szabadság korlátlanul érvényesül az egész regényben, akkor apriorisztikus erőszak lesz a regény belső énjének önálló lelkivilágával szemben. Az életfelfogás jelentősége nagyobb lesz,m int az irodalmiság érdeke. S Erdős Renée regényének itt sarkallik az egyetlen és minden hibája. Nem abban az értelemben, hogy életszemléletének nincs meg a művészi lehetősége, hanem abban, hogy irodalmilag hamis úton igazolja és ezúttal elhalványítja tisztaságát. Igaza van Erdős Renéenek: a házasságban van egy magasabb fokú, átlelkesített öröm és cél: a gyermek. Ez tündöklően keresztény gondolat. De nagy tévedése, ha úgy gondolja, hogy ez a gondolat-cél minden hedonisztikus utat magához enged csak a cél kedvéért. Anatole France Coignard abbéjának az okoskodása járja folyton ezt az utat, amelyen az aszkézis és a pornográfia két szegélye között elveszti komoly tartalmát, az erkölcsnek s vele a regény fő szándékának az igazságát, mert sohse lehet tudni, igazában hová tartozik. Nagyon nehéz olyan esetekben a jóhiszeműséget a cél javára elkönyvelni, mikor erotikus epizódok csak önmaguk kiélése kedvéért tobzódnak, anélkül, hogy legalább a szenvedély logikája révén lenne vonatkozásuk a regény tengelygondolatához. Volt ezekre valami szükség? Hisz mi az másképp, mint az erkölcsi relativizmus álláspontja, amely igazat ad ugyan a keresztény abszolút értékeknek, de nem tagadja a hedonizmus jogát s végső elemzésben mindenkit kielégít. Mi értelme volt az erkölcs zátonyaira kifuttatni a művészet nagyszerű hajóját, holtpontra juttatni s csak terméketlen formaságig elvezetni egy nagy írói felszerelés gazdagságát? Avagy az irodalom csak az erotika pszichológiáján keresztül tud megmenteni minden nagy élet- és eszmeértéket, csak azért, mert ez irányban leromlott már a közízlés érzéke? Hol marad azonban akkor az irodalom szabadsága önmagával és saját méltóságával szemben? Mindenképpen csak sajnálni tudjuk, hogy Erdős Renée irodalmi felfogása nem volt harmonikusan hozzászabva ahhoz a mérethez, amelyet regényeszméjének etikai tartalma és kiváló tehetsége kívántak volna maguknak.

Brisits Frigyes

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Erdélyi József: Szelek szárnyán

Sírva-ríva zúdul a szél a tanyának,

Szárnyán mintha kárhozottak zokognának,

Hörögnének vérfagyasztó, szörnyű átkot,

Fel akarnál dúlni ezt a szívszaggató, rossz világot.

Úgy kellene, holtigifjan csak az élet:

Hogy futának  olvasatlan el az évek;

Élnénk, mintha e világon meg sem volnánk,

Mintha nem is lettünk volna, mintha soha meg nem halnánk…

E világon, szegény szívem, mit se átkozz,

Ellenséged romlására se kívánkozz;

Ne kárhozz a kételkedők seregével,

Majd meggyógyít a temető, közömbös sírgöringyével.

Majd idvezít a sírhalom – tanulj várni,

Tanulj minden múlandótól bölcsen válni;

Tanulj élni a rohanó esztendőkkel –

Tanulj sírni a sírókkal, nevetni a nevetőkkel…

Vihorászva támad a szél a tanyának,

Szárnyán mintha kárhozottak kacagnának,

Röhögnének vérkavaró szörnyű átkot,

Szét akarnák szedni ezt a szívszaggató bús világot.

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Horváth János: Petőfi meg a király

Köztudomású dolog, hogy Petőfi nagy népszerűsége, mely a márciusi lelkes napokban oly magasra lobbant, egypár héttel utóbb hirtelen lelohadt. Egyebek közt főképp egy verse miatt, melyet március legvégső napjaiban írt „A királyokhoz” címmel. A versben merész szókimondással vet lobbot királygyűlölete gyúlékony anyaga: egy szikra pattant reá, egy hír, mely Pesten akkoriban nagy izgalmat keltett, mert nem kisebb dolgot állított, mint hogy a király – V. Ferdinánd – megtagadta az önálló had- és pénzügyminisztérium megerősítését. Egy márc. 30-án késő este érkezett királyi leirat igazolta a hírt s nagy elkeseredést keltett, mely másnap heves népgyűléseken tombolta ki magát. De váratlan kedvező fordulat állott be még a népgyűlések estéjén: márc. 31-én este újabb királyi leirattal érkezett meg Pestre Perczel és Eötvös, s a fáklyavilágnál felolvasott leirat lecsillapította a háborgó kedélyeket: a tömeg szétoszlott.

A király népszerűsége továbbra is biztosítva volt, - Petőfié erősen megrendült. Ekkorára u. i már röplapokon terjedt. A királyokhoz írott, aktualitását immár elveszített verse, s a Pesti Divatlap már április 1-jén szóba hozza „Petőfi legújabb költeményét. Ezeket írja róla: „A nép kedvelt költője a napokban önállólag kinyomva bocsátá közre A királyokhoz c. költeményét. Ha minden magyar oly radiális szellemű és lángkeblű volna, mint Petőfi, - úgy nemzetünk talán még a franciáknál is tovább menne”. Nos, a nemzet még ekkor csakugyan nem volt forradalmi lázban s korántsem akarta a francia példát követni. Sőt, hagyományos királyhűségét, kivált most, a kedvezőbb leirat után élesen sértette a költőnek vakmerően nyílt „őszinte szava”, mit valóban „vajmi ritkán kapnak” a királyok, de minőt – e magyar közvélemény szerint – magyar embertől az akkori uralkodónak, V. Ferdinándnak, nem is lett volna szabad kapnia. „A republicanizmus ez első nyilvános szava”, s a királlyal szemben felvett tiszteletlen hang: erős ellenszenvet ébresztett a költő iránt s „a nép kedvelt költőjét” nemsokára maga a nép, szülőföldje népe buktatta meg a követválasztáson s emelt reá – mint Petőfi írja – „ellenséges kezet”. Igen, mert királyellenes versét is ellene használhatták ki a másik párt kortesei.

A röplapon kiadott költemény hatását némelyek iparkodtak hasonló formájú ellen-versekkel csorbítani s egyszersmind megtorolni a költő merészségét. Április 23-án „Mező Dániel h. böszörményi nemzetőr s társai” aláírással jelent meg, ugyancsak röplapon, az első vers az „éretlen Petőfi” ellen, s a „szeretett király” védelmére. Felszólítja a polgártársakat, hogy süssenek gyalázat-bélyeget a hűtelen nemzetőrre, ki megtöré az esküt, mellyel a királynak is őréül szegődött, ne hallgassanak e „zavar-halász”, e „béke- és hon-gyűlölő” áruló-szavára, végül pedig fenyegetve aposztrofálja a költőt:

Megkonduland, hűtelen, fölötted

Mit megingatsz, a halálharang:

Egy hű nemzet ennyi sérelemről

Hozzá illő büntetést adand.

Addig millió magyar szivében

Borzadást szül átkos éneked,

S kebleikben hon s király szerelme

Föllobog, mi téged eltemet.

Egy másik, névtelen verselő pedig április végén szintén röplapon (Kassán) kiadott költeményében magát Ferdinánd királyt szólaltatja meg s adat vele higgadt, fejedelminek szánt választ: „nyílt köszönetet” Petőfi „őszinte” szavára. Ne várja – úgymond -, hogy gyűlölségre gyűlölséggel feleljen a király; s bár ő mostanában ostorozni gyenge, jutalmazni nem dús: ne rágalmazzák azért ocsmány hízelkedőnek azt, aki így is szeretni találja:

Megadtam im, mit olyan ritkán adnak,

Őszinte szóért nyilt köszönetet,

S kivánom, hogy őszinte szódért mindig

Illyen jutalmat adjanak neked, -

Állhat Munkács, állhat akasztófa.

De keblemben bosszúvágy nem áll,

Szidalmadért ezt válaszolja néked

Egy vétke nélkül káromolt király!

Míg a hagyományos magyar királyhűség ekként a lehetőséghez képest a maga szabad akaratából iparkodott társadalmi és irodalmi eszközökkel megtorolni a költő merészségét, Erdélyben már hivatalos tényezők tették meg ellene a szükségesnek vélt lépéseket. Erre nézve hadd idézzük itt Jakab Elek érdekes megállapításait az Ország-Világ 1880-iki évfolyamából:

„Az erdélyi főhadvezérség 1848-ban a magyar minisztérium kineveztetése után éber figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, s gróf Teleki József erdélyi főkormányzóval sűrű levelezésben volt, őt minden nevezetesebb mozzanatról, ami benn, s az ország határain túl történt, figyelmeztetvén, óvó intézkedésekre hívta fel. Ápril utófelében tudomására jött, hogy Petőfi Sándornak „A királyokhoz” c. költeménye Háromszéken kéziratilag nagy számban van forgalomban, melyet a könyvkereskedők terjesztenek. Minthogy a költeménynek, melyet egy példányban mellékelt is, tartalma mutatja – így szól ápril 26-diki átiratában -, mily messze mennek a mostani viszonyok között némely magukról megfeledkezett emberek s szerencsétlenséget és a társadalmi rend fölbomlását előidéző irányuk mily veszedelmessé kezd leni: a főhadvezér kötelességének ismerte a körülményt a kormányzónak tudomására adni azért, hogy magas belátásához képest a szerző kitudására s a gyalázó versezet elnyomására a könyvárusoknál a szükséges intézkedéseket megtehesse. A kormányzó rendeletet küldött Brassó, Szeben és Marosvásárhely kir. városok főtiszteihez, meghagyva nekik, hogy a könyvárusokat a jelzett költemény árulásától és eladásától komolyan tiltsák el. Később ismét előfordulván egy ily eset, a kormányzó tilalmát ismételte, de egyszersmind tett intézkedéseit az erdélyi udvari kancelláriához följelentette. A kancellária ideiglenes vezetője, b. Apor Lázár az ügyet a fejedelemnek előterjesztvén, őfelsége az előadást kegyesen végighallgatta, s a kormányzónak tudtára adatá,… hogy intézkedését jóváhagyja, a betiltott költemény fölterjesztett példányát pedig őfelsége maga számára megtartotta.”

Jakab Elek a „királyi nagylelkűség” példáját látja V. Ferdinánd eljárásában, aminthogy az előbb idézett vers szerzője is ily szellemben igyekezett a király föltehető válaszát versbe fogalmazni.

Őfelsége tehát helyeselte az erdélyi kormányzónak a költemény árusítását megtiltó rendeletét s az eléje fölterjesztett példányt – további megtorlásra nem is gondolva – bölcs megbocsátással magának tartotta.

Eddig legalább így tudtuk, s Jakab Elek közleménye nyomán mind Havas (a „jegyzetes” Petőfi kiadója), mind Ferenczi Zoltán (a Petőfi-életrajz írója) a jelzett pontig követik a királyellenes költemény történtét.

S ezen a ponton vehetjük mi fel és vonhatjuk tovább a fonalat egy szerencsés értesülés következtében, s csak itt kezdődik voltaképpen szerény közlésünk újdonsága.

Károlyi Árpád úr, a nagynevű történetíró, nemrég egy készülő munkájához gyűjtvén adatokat, átnézte egyebek közt István főherceg nádori levéltárát is az Országos Levéltárban, s itt a miniszteri iratok között talált egy legfelsőbb királyi kéziratot, mely tovább engedi követnünk A királyokhoz c. vers történetét. Olyan szíves volt, hogy felhívta figyelmünket ez adatra, s így az alább közlendőket mindenestől az ő szíves figyelmeztetésének köszönhetjük.

István főherceg nádori levéltárában tehát (miniszteri iratok, 2126. csomag, 1084. szám alatt) egy legfelsőbb királyi kézirat őriztetik: V. Ferdinánd levele a nádorhoz, melynek tartalma ellene mond annak az eddigi tudomásnak, hogy a király nem tett további lépéseket Petőfi ellen. E levél u. i. az új sajtótörvény szerinti eljárás megindítását kívánja ellene, szóban forgó költeménye miatt, melyet mellékletként oda is csatol a levélhez. A király levele egyébként eredeti szövegében itt következik:

„Lieber Herr Vetter Erzherzog Palatin! Beyfolgend übersende Ich Ew. Liebden ein von Alexander Petőfi verfasstes Gedicht „an die Könige”, das auf den Umsturz der bestehengen Verfassung und Vernichtung des königlichen Ansehens gerichtet ist zu dem Ende, damit Sie darüber nach dem neuen ungarischen Pressgesetze die entsprechende Verhandlung einleiten. Wien den 5. May 848. Ferdinand m. p.”

A levél, mint iktatása mutatja, május 8-án érkezett meg a nádor főherceghez; ez pedig még azon a napon „áttette” a legfelsőbb kéziratot a delikvens költeménnyel együtt Deák Ferenchez, mint ez ügyben illetékes igazságügyminiszterhez, a következő átirat kíséretében:

„1084. – Kedves Minister Úr! Petőfy Sándornak ide mellékelt költeménye a’ királyokhoz, legfelsőbb kézirat mellett, az e’ miatt a’ legujabb sajtótörvény szerint leendő eljárás okáért küldetvén le, - ugan ezt, a’ mondott kézirat másolatával, e’ részbeni szükséges intézkedés végett teszem át Minister Urnak, Budán, Pünkösd hó 8-án 1848. István nádor m. p., k. helytartó. – Deák Ferenc, igazságügyi Minister urnak.”

Az igazságügyi minisztérium iktató könyveiben semmi nyoma ez aktának. Ellenben a nádori átirat hátlapjára rá van írva tintával. „Levéltárba.” A kézvonás Deák Ferencének látszik.

A „haza bölcse” eszerint úgy látszik, bölcs hallgatással tért napirendre az ügy fölött. Egyébként nemsokára mozgalmas idők következtek, mikor már nemcsak Petőfi állt szemben a királlyal, hanem az egész, fegyverbe öltözött nemzet. A forradalmat türelmetlenül váró költő s az önvédelemre kényszerített nemzet ekkor ismét találkoztak, de nem egy francia mintára kitervezett forradalomban, hanem a magyar szabadságért vívott élet-halálharcban. „A legújabb sajtótörvény szerint leendő eljárás okáért” leküldött akták pedig az országos levéltárban máig türelmesen várják az ítéletet.

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.