2012. márc. 3.

Varga Péter (1811-1855): Arany A, B, C



A.
Amit kívánsz önmagadnak
Azt tedd embertársaidnak,
Légy kész inkább békén tűrni,
Mint másokkal perlekedni.

B.
Bánj a házi cselédekkel
Mindig úgy, mint emberekkel,
Testvéridet szívből szeresd
A szép egyességet keresd.

C.
Cigányt, és koldust meg ne vesd
Mint felebarátidat szeresd,
Mert Isten előtt a koldus
Annyi, mint a király, és dús.

Cs.
Csúfságot vénekből ne tégy,
Hogy azért büntetést ne végy;
Gyermek! te is vársz vénséget
Adj hát vénnek tisztességet.

D.
Dolgozz és tanulj serényen,
Jó kedvvel, nem tunyán s kényen;
Ha most tanulni nem szeretsz
Megbánod ha vén leendesz.

E.
Egyél igyál mértéklessen
Hogy vidám élted lehessen.
Elvett jókat ne fitymáljad
De azokat megháláljad.

F.
Fogadást csak okosan tégy
Hogy aztán szódnak ura légy;
Soha ne esküdj hiába
Mert jutsz Isten haragjába.

G.
Gondot másokra is viselj,
S ne csak ten magadra ügyelj;
A szegényt is szívből szeresd
Bántalmakkal őt ne illesd.

H.
Ha nemes a nemzetséged
Az dicsövé nem tesz téged;
Kinél az ész s erkölcs nemes
Dicsőségre az érdemes.

I.
Ifjú! kíméld értékedet
Mert bú éri ősz fejedet
A sok eszem iszom végre
Juttat keserű inségre.

J.
Jó elrendeld dolgaidat,
Vidámul folytasd azokat;
Amit véghez vihetsz még ma,
Soha ne halaszd holnapra.

K.
Keress mindig igazságot,
Gyűlöljed a hamisságot;
Ha csak egyszer hazudni mersz
Hitelt többé nem könnyen nyersz.

L.
Légy gyors, munkás és hív szolga
Az ilyennek jó van dolga,
Minden gonoszság kezdete
A henyélés szeretete.

M.
Megbántódon ne állj bosszút
Békességre ez legjobb út,
A rossz ember vétkét megvesd,
De magát az embert szeresd.

N.
Ne csüggedj el inségedben,
Dolgozz és bízz az Istenben.
Erős lélek legyen benned,
Azzal lehet mindent tenned.

O.
Ó félj az első vétektől,
Csak úgy lehetsz ment többektől,
Akár melly rejtek helyben légy,
Lát az Isten, rosszat ne tégy.

P.
Pallérozott erkölcsű légy
Goromba szokást fel ne végy,
Korán tanulj emberséget,
Így találhatsz kedvességet.

R.
Rossz szót ha hallasz másoktól
El ne tanuld azt azoktól;
Vigyázz, ne légy szitkozódó
Sem undokul káromkodó.

S.
Senki neked jobb barátod
Nincs szülédnél ezt te tudod,
Légy hát neki szótfogadó,
Tisztelettel hálát adó.

Sz.
Szép korona és ékesség,
Tiszta élet, s erkölcsiség.
Hogy megmaradhassál ebben,
Kérd az Istent szeretetben.

T.
Tilos örömöket kerülj
És azokban el ne merülj,
Téged ami könnyen megbánt
Ahhoz ne nyúlj játék gyanánt.

U.
Utálj lopni senkit ne csalj,
És talált jószágot kivallj.
Mert egy pénzt is lopni oly bűn
Hogy miatta bánat nem szűn.

V.
Valamint mérges kígyókat
Kerüld úgy a csábitókat.
Ne barátkozz a rosszakkal
Te is elromlasz azokkal.

Z.
Zabolázd meg haragodat
S minden rossz indulatodat;
Légy békében mindenekkel
Isteneddel emberekkel.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 44-47. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Varga Péter (1811-1855): Öltözködésnél



Felöltözöm én tisztán
Trillarum bum.
Nem maradok én rondán
Trillaarum bum.
Mert szeretik a tisztát,
De utálják a rondát,
Rtillaarum, trilaarum
Trillarum bum, bum, bum.

Megmosdom én egészen,
Trillarum bum.
Nem csak ollyan kényesen,
Trillaarum bum.
Úgy jó a víz ha hideg,
Úgy nem leszek én beteg,
Trillaarum, trillaarum
Trillarum bum, bum, bum.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 44. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)


Varga Péter (1811-1855): A drótos árva fiú



Fazekakat drótoztatni,
Cserép edényt fódozgatni,
Senki sem ád ma nékem?
Én sokféle szép munkákat
Készitek, drótbol hurkokat,
Mire apám tanított,
És jusba nekem hagyott.

Ha éltére emlékezem,
Forró könnyeim peregnek,
Mert ő felnevelt engem,
Bánattal teljes a szívem,
Mert apám nyugszik rég földben
hideg hant födi testét
Árván hagyta gyermekét.

Szenvedek éhet, s hideget,
Mert csak rongy födi testemet,
Éjszakról fuj hives szél.
Szomoru az én életem
Nincs ki vigasztaljon engem,
Kitől kérjek kenyeret,
Mert jó apám nincs többet.

Fazekakat drótoztatni
Senki sem ád ma dolgozni?
Ah! pedig mint éhezem,
Vendég háznál itt kiáltok:
„Fazekakat drótozgatni”
Ajtó küszöbén megállok
Munkát, vagy enni adjatok.

pecsenyék mint gőzölögnek,
Kutyák a konyhába jönnek,
Mily jól élnek itt ezek.
Hát senki sem szán meg engem?
Darab csontot ki ád nekem?
Mert különben elvesztem,
Erőm és egész kedvem.

Szép gyermek meglátott engem;
Hallom anyjánál kér értem
Alamisnát hogy adna.
Egek ime teli kézzel
Jön az angyal nagy örömmel,
Atyám te küldéd őtet
Atyám te küldéd őtet!!

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 44. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Illyés Gyula: Dárdavivő



Egy hétig voltam pesti! S most az esti
eső-paskolta, őszvégi határban
- hol kóboroltam – mit hordtam magammal,
jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas,
fényes dárdaként a Váci-utat.
Egy hosszu héten át
bámultam nappal villamos-sinét
és este végtelen lámpasorát
lakván jól kint már-már Ujpest felé
(a Frangepán-uton) körösztanyám
konyhája földjén.
Fejem, a nemrég szűk falusi fej,
helyén egy- léghajó? birodalom? –
egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte
percenként s tette csizmás léptemet
tánckönnyüvé a dülőút sarában.
A Vasas-otthonban, hová Lali
(unokabátyám, lakatos-segéd)
naponta elvitt, Bokányi beszélt
asztaltetőről olasz nagyanyái
tüzével működtetve rengeteg
hajfürtjét és majdnem annyi kezét
fogadkozva és apró termetével
vivó-állásba egyre úgy szökkelve
a Parlament, a Belváros felé, hogy
egy pillanat s – modern Gerelyvető,
Sárkányölő-
fölkapja s elhajítja,
amire folyton lemutogatott,
azt a kezünk ügyében heverő,
fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal,
nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló
és végtelen erős Váci-utat,

mely rejtelmesen most messzi helyén
úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben.
Vittem, pörgettem szinte, könnyedén,
nem sejtve még, hogy költőnek születtem!

(Forrás: „A civódó magyar” 15-16. old. – Versek népről, hazáról – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Fodor József: A tordai diák (1967)



Óh gyümölcsök szaka, átitatott
Tér és bódék s levegő, mely nehéz
Az ért szagtól: hogy iszom illatod,
Mit belehelni is dús szenvedés!
Hogy int fel, lám, egy említés csupán –
S a vén várost hozza lágy képzelet,
Gyermekkoromból, éh-sovár szakán,
S tüdőm dagad s ragad a lehelet.

Óh Torda! Városom, még nem-feledt,
Régi szagok, száz íztől zaklatott
Hő lég, dúlt-dongó láz, önkívület,
Részeg diák, szívtam az illatot.
Szegényen, kincsem a jókedv, mi más,
Ődöngtem, dús-nyugtalanság-zilált,
Mint méz-mámorban dúskáló darázs
Él félörjöngve víg-közel-halált.

Óh dinnyék, körték, muskotály-arany
Szilvák, duzzadt szőlők bő garmada,
Csorduló íny! Hány év és év suhan,
S még oly inger von, rég-látott, oda.
Boldog zavar bennem, hogy átseper
- Már szinte nyögök – a vén szag-vihar,
Terek, bódék régi ízeivel:
Tág orral szívom, mint tölt, felkavar.

Óh városom, óh régi iskola,
S egy úsz, boldog-boldogtalan korom,
Lázas, zűrös, füllt napok illata,
Óh futó perc, emlék és alkalom.
Hogy felzaklat egy név, egy villanás!
A vén gyereknek, lám, csak ennyi kell,
Hogy visszajöjjön ama szag-varázs
S ért ősz, tündöklő gyümölcseivel!

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 30-31. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Juhász Gyula: Szeged (1919)



A Tisza-parton halkan ballagok,
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt,
S míg megy a víz, és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 12-13. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Tornai József: Dunaharaszti (1962)



Ott nőttem én föl a silány
dombok alatt,
ahol burjánzik a csalán
meg a tarack.

Nem ásított rám úrias
család, szoba;
csak komor apám vasutas,
szűk otthona,

s a szomszédoktól savanyú
ítéletek:
hogy vad a Tornai-fiú,
utcagyerek.

Bizony, nem is volt ez a vád
vak-rágalom:
úgy virultam, mint a katáng,
kint, szabadon.

Ha elkapott zivataros
természetem,
verekedtem a gizgazos,
rossz telkeken;

estelente forró-szavas
kalandokat
meséltem a lányoknak az
eresz alatt,

a fiúk közt én voltam a
bandavezér,
mert nem nyílt másban akkora
hiány s szeszély,

mint bennem, aki e határ
kiserdein
álmodtam meg gyönyör-sóvár
törvényeim.

Testem ez az akáctövis-
védte homok
és ilyen lettem belül is:
tüskés, konok

és tűz-beszédű, amilyen
csak az lehet,
akinek ősökről üzen
nád és sziget,

a duna-hullám szívemen
átháborog,
ha indulatom eleven
tüze vagyok,

s ha visszazúdít az idő
Harasztiba,
belémhasít a temető
gyökér-szaga,

a homokbánya megnyílik
lábom alatt
s a fák mellemre szögelik országomat.


(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 26-28. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)


Kormos István: Eltüntek az égen (1943.)



Láttam egy nyáron Mecséren
három nyikorgó szekéren
lehetetlen szépet:
fekete násznépet.

Esküvőztek a cigányok,
megmosdottak mind a lányok,
hétszer szépek voltak,
cigányul daloltak.

Legszebb lány volt a menyasszony,
készülődő ifiasszony,
tízen körülállták,
szép bőrét csodálták.

A vőlegény szivarozott,
tiszta fehér inget húzott,
nem is hegedültek,
dobogva fütyültek.

Három nyikorgó szekéren
nagy port vertek föl Mecséren,
s lehetetlen szépen
eltüntek az égen.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 25-26. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Petőfi Sándor: Szülőföldemen (Félegyháza, 1848. jún. 6-8.)



Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 21-22. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Vas István: Teréz körúti elégia



Zakatol a villamos odalent, motorok pöfögése
Riaszt fel néha még éjszaka is.
Nem szoktam meg a zajt még, nem úgy,. mint valaha régen,
Mikor ez a forgalom nekem az élet
Természetes lélegzetvétele volt.
Hűvös, ezüst telehold
Októberi fénye süt az utcákra, ahol
Gyerekkorom lefolyt.

A gyerekkor és a kamaszkor, igen, szégyennek
Nincs helye itt:
Ez volt gyermekidőm környéke, a táj, ahová most
A sorsom visszatelepít.
Nem költői vidék, tudom, nem falusi udvar,
Nem Krisztina ez, se Vár.
Ó, ti sötét bérházak, csúf, szégyenteli gangok!
Igen, a fényre-sóvár
Gyermek bennetek élt és a ház kapuján ha kilépett –
Ó, Gyár utca, szagok,
Boltok előtt a libák, jércék, odabent a lapockák,
Fűszerek, nyersanyagok!
Nyersanyagok, mint este a lámpa alatt a kövér kéj,
Nyersanyag ez az egész.
Itt eszméltem e mellékutcák közt, az anyaghoz
Tapadt a révedezés.
Ez volt az a vidék, amely elvonttá finomulni
Sose hagyott,
Ez bontotta először elém s mindig ez idézte
A nyers Anyagot.

És a homályos utca után a Nagykörút,
Az tanította fényre, ütemre a kisfiút.
Reklámok, mulatók, híg sláge4rek és mozik:
Éreztem, hogy mind egy ütemhez tartozik,
Ahhoz a lázas, szinkópás ütemhez, amely
Értelmem s idegem dobogó ütemére felel.
Koldusok és katonák és parvenük, utcai nők –
Ezt az egészet akartam, az újkori, kúsza időt
Felcsillantani azt, amitől már undorodom,
És átnyújtani fényben a kései újkorokon,
Fényben a forgatagot s a homályos, sűrű világot –
Ó, az a régi magány, mely megváltásra sovárgott!
Ó, az egyesülés, a beteljesülés, az a húsz év!
Mintha a lassú, szeszélyes Idő hullámain úsznék
Visszafelé... Mi maradt a kamaszkor forgatagából?
Tán az a kék, piros és zöld fény, mely a sarkon lángol.
Annyi vak év után már izzani kezd a neon
S élesztőt, mulatókat hirdet az Oktogonon...

Jaj, a sorsom vissza ide
Miért is kanyarít?
Mire való ostoba ellipszise?
Nem érthetem szándékait.
De ha éjszaka villamos zakatol,
Vagy felhangzik a motorpöfögés,
Kinézek és tudom, hogy valahol
Összefügg ez az egész.
Hogyan és miért és mit jelent –
Kérdezni is érdemes?
Tudom, hogy kint és idebent
Semmi se végleges,
A hold sem, amely romantikusan
Most mindent beragyog –
De hiszem, hogy ami van, az van
És lesz is valahogy.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 19-20. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Gulyás Pál: Őszi séta Debrecenben (1929)



Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat hajnaltól napestig.

Mennyi lélek villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi bátor,
ködbe vész a Prédikátor.

Debrecen, hej, büszke cívis,
újrakélsz-e, mint a főnix?
Vagy kilobban lelked álma,
déli puszták délibábja?
Hosszú út a Hatvan-utca,
de nem olyan hosszú utca,
hogy ki ne jutnál belőle,
ki az árnyas temetőbe!

Hogyha vonz még nóta, nárcisz,
itt leled Vitéz Mihályt is,
ki beteg volt, melle horpadt,
s nézte a fennlengő Holdat...
Egy piramis-érc alatt
itt leled szegényt hanyatt:
vén bohó volt s fiatal
s elrepült bor, Lilla, dal!

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 37-38. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Pápai Páriz Ferencz verse a könyvnyomtatásról és M. Kis Miklósról*



1. Az Isten mindenüt és mindenben lakik,
Ember’ elméjében pedig ugyan fénlik;
Elmés Mesterségek ezt böltsen beszéllik,
Mellyek az Emberek kezeket segéllik.

2. Mert a’ minek dúrva volt első Kezdete,
Az Emberi Elme addig köszörülte,
Hogy díszesb és kellöb formán kedveltette,
Az elsö nehéznek könnyebb ‘s szebb lett vége.

3. Nem épült egy nap meg még maga-is Róma,
A’ mikkel Augustus meg-szaporitotta,
Romulus elsöben még nem-is álmodta.
Későre vett eröt a’ Tanáts’ pompája.

4. Az Isteni Elme emberi elmében
Tsudáltatja magát; mert minden mindenben,
Fü-szálban ollyan Bölts mint tsillag szerzésben,
Nints bizonyság nélkül sem nagyban s’ kitsinyben.

5. Az Ember’ elméjét pedig a’ mi nézi,
A’ régi Pogány Bölts e’ felöl ezt hiszi:
Nem egyéb ez hanem Isten Lelke részi,
Elme munkájának sem hoszsza sem végi.

6. Isteni Elmének elménk hát tüköre,
Ebben tsudáltatik az ö Böltsége;
Ebben látszik mind hatalmas tehetsége.
Mindenre érkezö s szélnél gyorsab szele.

7. Szép ugyan Istennek minden teremtése;
De kettős mértékben van e’ disz Emberbe,
Mert egyedül övé a’ szép okos elme,
Övé gondolatnak ki-beszéllö nyelve.

8. De minthogy a’ beszéd nem ér mindenüve;
Hogy mit akar ember közölhesse meszsze,
És távol lévökkel jól egyet érthetne,
Beszéd mellé Isten az Irást rendelte.

9. Az Irásnak pedig nem mind egy vólt módja,
Mert elsöben irtak viaszszas táblákra,
Nem vala melléje sem penna sem tenta,
Hegyzett vas stilussal irtanak azokra.

10. Azután találtak vékony fa héjakat;
Kivált ditsérték az Égyiptomiakat,
Nilus’ nádjairól hántották azokat,
Ezekre irták-le ö akaratjokat.

11. De minthogy ez vékony és tartatlan vala,
Euménes mást talála Pergamumba,
E’ pedig nem egyéb hanem a’ bör hártya;
Mellynek haszna terjed sok Sékulumokra.

12. E’ drága hártyával mind addig élének,
Míg Pappiros Malmot késöre lelének,
Péppé tört ruhából pappirost öntének;
Mellyet ma könnyebben ‘s óltsobban szereznek.

13. Az első idöben még betű sem vala,
Hanem Kádmus ülvén tengerre hajóba,
Betű újságokat vün Görög Országba,
Onnan által-hata az-is Latiumba.

14. Mert boszorkánysággal hires vén Kármenta,
Kit Próféta Aszszony-számban világ tarta,
Arkadiából fel-kelvén, Latiumba
Betüket és irást maga szaporita.

15. Igy sok Száz Esztendök’ folyása rendiben,
Mindent kézzel irtak nagy kötés könyvekben.
De minthogy munkás vólt, vólt oly drága bötsben
Hogy minden szegénynek nem juthatott ebben.

16. Még Szent-Pál-is félti vala a’ könyveit,
Hártyára ki-adott sok szép irásait,
Gondolván ha el-vész mikor ir ö annyit,
Timotéusra bízá az el-vitelit.

17. Faustus Német nemzet azután támada,
Móguntziában új formákat gondola,
Bik-fából faragott Betüket tsinála;
Mellyet osztán rézre ‘s ónra-is próbála.

18. E’ bölts Mesterségben mútata remeket,
De szegénység miatt nem talál értéket,
Gutemberg nagy gazdag meg-látván ezeket,
Költséggel segíté ‘s úgy érék végeket.

19. Járúla harmadik Sefferus’ elméje,
Ki a’ Betük mellé Matrixokat lele,
Kikbe elsöben-is atzél betüt verne,
Azután beléjek ón betüt öntene.

20. Mikor már ez mind így rendesen meg-vala;
De az iró-tenta alkalmatlan vólna,
Azon Seffer a sürü tentát találja,
A’ melybe’ mártódnék a’ nyomtató-lapta.

21. Fel-találák módját, nem-is hagyák ebbe;
Söt állitják hárman tökéletességbe,
Egy néhány Könyveket Világ’ eleibe,
E’ Mesterség szerint adnak-ki elsöbe.

22. Ezer Négyszáz felett ötven számláltaték;
Mikor e’ Mesterség így ki-mútatódék;
Elsöben-is hasznát a’ Németek vevék,
Szomszéd nemzetek ezt még tsak hirrül érték.

23. De nem soká maradhata ez határba,
Tsak hamar béhata szép Olasz-Országba;
Kivált Néppel rakott Velentze Városba,
Hol a’ Német kezdet állatik szebb lábra.

24. Olasz elme vévén így e munkát kézre,
Hamar Rómába-is frisselve bé-üle:
Innen Florentzia Városba belölle,
És Neápolisba renddel ki-terjede.

25. A’ hegyeken által kele Galliába,
Vitéz és Tudóssal bö Helvétziába,
Kinek több Városi között Tigurumba,
Ugyan meg-nyomúla szép Basileába.

26. Mintegy közönséges Könyvek’ Műhelyéböl.
Sok régi Paterek kelének ki-ebböl;
Irásokat ki-rázák molyból és szennyböl;
És új ábrázatra hozák a’ régiböl.

27. Köszöni ezt minden Amerbakhiusnak,
A’ Basileai fö Tipografusnak,
Nem kevésbé a’ tudós Frobeniusnak,
A’ híres Erasmus’ lelki barátjának.

28. Erasmus sokat ir, emezek utánna
Sok ezer munkákkal botsátják világra,
Mások-is kezeket vetik e’ sajtóra,
E’ kohot melegen tartják köz haszonra.

29. E’ mesterség osztán hata Belgyiomba
Elsöben-is pedig nagy Lovániumba;
Onnan fészkét raká túl Hollándiába,
Holott reménységét állatá jobb karba.

30. Hollandus’ munkája lőn mindennél tisztáb.
Mindennek e’ munka szemét tölti inkáb,
Minden azon kapván betsesebb és drágáb.
Azólta mind feljeb nött nem pedig alább.

31. Ezek’ példájából ki ki Országában
Illyen Műhelyt emel, szomszéd Angliában,
És azontúl a’ széles Hispániában,
Meg-szerzi Lengyel-is maga birtokában.

32. Magyar-ország ebben szenved még-is tsorbát,
Poson orvoslá-meg elsőben ez hibát;
Török Bálint rá szerzé Pápa’ városát,
Megmutatá ő Nagyságos Uri voltát:

33. Azon Ur Debreczent-is erre rá szerzé;
Etsedi Bátori István Ur hogy érté,
Visolyba a’ Nyomtató-műhelyt viteté,
A’ Magyar Bibliát innen ki-bővité.

34. Erdély’ Országa ezt távolról nézelli;
De kedvét ez aránt senki-is nem tölti:
Reformationak de benne kezdeti,
Hogy lön, emebben-is örömét el-éri:

35. Mert Hontérus János Erdélybe érkezék,
Ki Basileában immár régen lakék,
Könyvekkel ‘s Betűkkel ott ő meg-töltözék;
Melly kezdetböl Erdélyi Jó gyarapodék.

36. Reformálá Brassót egész Bartzasággal,
Mühelyjét emelvén hasznos Autorokkal,
Mind a’ Görög, mind Deák nyelven valókkal,
El-tölté ez Hazát a’ Jó Tudománnyal.

37. Ezen kis Országban Skolákat-is nyitta,
Régi barbariest belölle ki-irta;
Könyveket ‘s Tudományt bövön elfolytata,
És emlékezetét jó példában hagyta.

38. Szálla e’ Mesterség osztán Kolo’svárba,
Heltai Gáspárnak forgolódására:
Ott vala a’ Mühely míglen mind el-kopa;
Ki meg-újjithatná Mestere nem vala.

39. Várad’ Városába hata e’ jó osztán,
Ki eddig e’ jótól üres vala ‘s pusztán;
De bezzeg e’ hibát kipótolá osztán,
A’ híres Szentzi Ábrahám oda szálván:

40. Ez, Hollandiából szép betüket hoza,
Tellyes Könyv-nyomtató Mühelyt fel-állata;
Mellyböl sok szép haszon Nemzetünkre szálla,
Mind addig, mig Várad török kézre juta.

41. Azon mühely onnan Erdélybe bé-jöve,
Szentzi helyhezteté bátorságos helyre;
De nem sok idöre Világból ki-méne:
Mester nélkül árván marada Mühelye.

42. Szebenböl magához fogadja Kolo’svár,
Kit száz esztendövel már ez elött Gáspár
Nyomtató-mühelyel ékesite; de már
Kopott fogyott mátrix, betű új mestert vár.

43. Olly Mester Erdélyben ‘s itt körül nem vala;
A’ Tipografia szintén meg-hanyatla,
Mint árva, tsak fogya, kopék, nem ujúla;
Kiböl e’ Nemzetnek érkezék sok kára.

44. Látja ezt idvezült Tótfalusi Miklós
Széles Tudományú ‘s elmével hathatós,
E’ mesterségben-is régen foglalatos,
Mestersége után hires, állapatos.

45. Ki e’ Mesterségnek nem tsak szinén kapott,
Hanem bellyeb mély titkaira bé-hatott,
Amsterdámban vetvén oly Fundamentomot,
Hogy az ö munkája tsudáltatnék-még ott.

46. Mindenféle nyelvben és minden formában
Betüt metszhet vala nagyobban ‘s appróbban;
Ugy jár vala tudós keze az atzélban,
Mint másnak a’ könnyen engedő viaszban.

47. Már e’ Mesterségnek el-érte föb pontját
Könnyen nem-is hagyhatja-el Hollandiát,
Mert szép munkájának ott látja több hasznát,
Híresedik ‘s minden kivánja munkáját.

48. Elsöben nagy Hertzeg Kosmus megtalálja,
Gazdag Hetruria Felséges nagy Ura;
Hogy minden rendbeli Betüket tsinálna,
Mellyböl lenne egy tellyes Tipographia.

49. Enged, és hozzá-fog, ‘s Betüt minden pontban
Metsze mesterséggel a’ kemény atzélban,
Mellyböl Matrixokat vere réz táblákra;
Florentia ma-is ditsekedik abban.

50. Innocentius-is, ki tizen-egyedik
E’ nevet viselő Pápa, igyekezik,
És minthogy mind akar, mind ki-is telhetik,
Ezen munkára Kis Miklós szóllittatik:

51. Mentül szebb Betüket készítsen számára
Melly lenne mind böven és minden formába,
Hogy az intéztetett szép Tipográphia
Ezekböl keljen-fel a’ Vaticanumba.

52. De mind ezek után, a’ mi nagyobb benne,
Betses szép munkája Ásiára mene;
Georgia Országnak nagy fejedelme
Illy szándékkal lön, hogy új dolgot kezdene.

53. Tudniillik, állítna egy Typographiát,
Szemlélvén idegen Nemzetek példáját,
Metszené-ki az ö betüjök formáját,
Követvén született nyelvének mivóltát.

54. Kezdett szándékában igen gondolkozik:
Király Leveleit ide ‘s tova viszik,
Bizonnyal igéri, ha ki találkozik,
Jutalmát el-éri; de senki nem bízik.

55. Futtyák levelei széllyel Hollándiát,
Minden-felé viszik azoknak a’ párját;
Kis Miklós meg-értvén Király’ akaratját,
Betük metszésére meg-inditja ujját.

56. Uj dolgot próbála, de véghez-is vivé,’
Idegen betüknek formájokat vévé,
Király kivánságát ditsérettel végzé;
Mellyért hirt, nagy nevet, jutalmát-is nyeré.

58. Igy munkája után meg-növén értéke;
Mert a’ nagy helyekröl lön nagy jövedelme,
Mellyek terjedének néhány ezerekre:
Ezt mire forditsa, azon jár elméje.

57. Tudja, hogy el-szükült a’ Magyar Biblia,
Melly szükséget nehezen pótol az Haza;
Azért keresetét szentül arra szánnya,
Hogy ki-nyomtatását annak meg-indítsa.

59. Ahoz mér hát fogni, mellyhez köz értekkel
Fogtak másszor, avagy Fejedelm költségel (így).
Meg-próbálja maga keresett pénzével,
Maga újjaival metszett betüivel.

60. Mondhatatlan nagy jót tön buzgóságában,
Isten ‘s Hazájához szent indúlatjában;
A’ mi szük és drága vala, hamarjában
Böv ‘s óltsóvá tévé mind a’ két hazában.

61. De e’ sem lön elég; nagy szeretetivel
Emésztetvén Isten Háza’ szerelmével,
Nem nyugszik-meg; hanem jelen lételével
Honn akar használni minden erejével.

62. Édes Hazájának mivel kormos füstje
Világosbnak tetszik, mint más Nemzet tüze,
Honnyában keserü édesb, mint más méze,
Vágyakozik haza forró szeretete.

63. Nem hajt semmit, hogy itt bajosabb élete,
És olly messze esik kezdett szerencséje,
Melly meszsze a’ földtöl fellegek teteje;
Siet, mint a madár, elhagyott fészkére.

64. Fel-tette szép kintsel (igy) meg-rakni ez Hazát,
Görög, ‘Sidó, Deák betükkel Cástáját;
Ne tsudálná senki mások bóldogságát,
Holott itt is elme talál materiát.

65. De az Isten’ Uta ‘s emberek szándéka
Meszsze van egymástól, azt minden szem látja;
Kis Miklós próbálja maga példájába,
Nem kell meszsze menni ‘s jöni bizonyságra.

66. Tsendes parton üle ‘s éle Belgyiomban,
Haza jöve, ‘s esék nehéz háborúban;
Szabadságból jöve szövevényes bajban,
Életét untató nyughatatlanságban.

67. Ott már gazdagula ‘s él vala kedvére,
Nem vólt világ szerint semmire szüksége
Haza jőve, hogy itt a’ készböl költene,
És ne lenne honnan tehetne helyébe.

68. Tudós Embereknek nagy szeretetektöl
Meg-válék ki-terjett esmeretségektöl;
Hogy élne Istennek ‘s Hazájának szentöl;
Mindent félre tészen illyen szeretetböl.

69. Illy jó szándékának nem lön tellyes vége;
Mert változó idönk szerentsétlenségbe
Boritá, bús, bajos és gondos életbe:
Igy sok változási ejték betegségbe.

70. Oda lön kezének ‘s lábának ereje;
Nem lehet elmének kínos testben élte;
Oda lön intézett sok haszon-tétele:
Sok nyavalyáinak Halál lön a’ vége.

71. Sirasd Magyar Nemzet károdat ö-benne,
Zárjad-bé kintsedet Koporsóba véle,
Nints ditsekedésed ‘s nem-is lehet ebbe;
Hoszszú ‘s bizonytalan reménség helyette.

72. Sírassátok Skólák benne károtokat,
Tudósok illy ékesgetö tagotokat!
Nem nézi idegen szükült sorsotokat,
Nem ólcsitja, mint ez, Könyvbéli árukat.

73. Közleb, véle együt szenvedett hü Társa
Orczádat szemedböl könyved árja mossa!
Oda lön szivednek kivánatos mássa,
Kiben vólt Lelkednek méltó vidámsága.

74. Sirasd neveletlen két Árva Leánya!
Nints már reménséged; tsak egyedül abba,
Kinek ditsekedő Titulussa tartja,
Hogy ö az el-hagyott Árváknak az Atyja.

75. Magát mi illeti: siet ö a’ tzélra,
Hátra sem tekinthet oda vólt vágyása:
Melly kéz öt’ fel-fogta, bizony nem mostoha;
Nem fél változástól, olly’ jóba merült ma.

76. Sietsz boldog Lélek! de mi nem botsátunk,
Numidiából-is köveket hozatunk,
Példára azokból Oszlopot tsinálunk,
Emlékezetedre arra igyen irunk:

77. Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe;
Magyar-Ország szülte, Erdély felnevelte;
Hollándia nagy dolgokra készítette;
De, a’ mint intézte, nem adta szerentse.

78. Mondjad úton-járó, Nyugodjék-meg teste!
Búsúlt lelkének lett Isten Békesége:
Idegenségünket az Isten ne nézze;
Támaszszon Hazánknak inkább mást helyette!

*) Czíme: "Életnek könyve. Mellybe bé-itatott példás emlékezetre méltó Neve, a’ nemzetes, tiszteletes, tudós, M. Tótfalusi Kis Miklós uramnak." Első kiadása (1702.) nem maradt fent. Második kiadása BOD PÉTERtől "Erdélyi Féniks" czímen 1767-ben jelent meg

(Forrás: mek.niif.hu)

Áprily Lajos: Enyedi csend



Enyedi csend, - ma megkívántalak.

Hogy ültél kertek s százéves falak
áldott hűsében, dombok vállain –
Gyümölcseim sárgára benned értek
s benned fakadtak friss virágaim.
Belőled jöttek a könyvtár-homályban
öreg könyvekbe bűvölt szellemek.
Szent álmodásod a torony-harang is
csak bársony ujjal érintette meg.
Ha sűrű volt, te hűtötted le vérem,
te őriztél a városvég felett,
hol a kápolnadombi sétatéren
tanyát fogtunk a vesztett ház helyett.
Vidéki voltál. Zsibbadt. Egyzenéjű.
De egy-zenédben hogy dalolt a szín,
ha – mint aranyhal kristálykút-fenéken –
mélyedben olykor megcsillant a rím.
Voltál nászinduló és dajka-dallam,
bróm békessége és halál-követ.
Apám nyolcvanhatéves ősz fejével
öledbe hullt a méhesből jövet.
S volt egy napod. Az Isten fénye késett,
sötétbe hullt a megbomlott világ.
jaj, most is hallom rémült szívverésed,
s hallom, milyen vad-éleset sikoltasz,
amikor átdöfnek piros szuronnyal
az első ellenséges trombiták.
Ezt pesti utca-lázban énekeltem.
Füst hullt a zajba és kémény-salak.
Enyedi csend – te régi, drága, tiszta,
reád gondoltam és áldottalak.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 14-15. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Szabó Lőrinc: Miskolc



Miskolcon többször laktunk. De alig
emlékszem rá... Tűzijáték vakít:
avasi ünnep? Egyszer egy hatost
kaptam egy nénitől! És villamost
ott láttam először, s – mint csöpp gyerek –
óriási búzavásárteret.
S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc!
Hogy bámultam a viccmondó cigányt?
És látom a Szinvát is: a fa-híd
alatt, a mélyben, fáradt habjait
keskeny szenny-csík görgette meredek
házfalak közt; de a széles meder
hogy megtelt, mikor jött az áradás!
S a környéket: egy-egy kirándulás
néha ma is idéz benneteket,
kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget,
Miskolc határa... Szülővárosom,
sose lesz szemed kóbor fiadon?

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 13. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Balázs Béla: A mi éjszakáink



Nappali út, a mi életünk útja:
Holnapunk látjuk s a holnaputánt is.
Hanem mi ketten, mi mégis várunk,
Jelentett nekünk a találkozásunk
Jövendő csodákat.

Nappali utunknak mentén az éjek:
Óriás, csillagos barlangok állnak.
Mélyükbe nem látunk. Csodaigéret
Dalol a sötétben engem és téged.
És mi betérünk.

Kalandor kincsásók, indulunk ketten
Beljebb meg beljebb a barlangos éjbe.
Dobogó szivünkben lobog lámpa,
Lelkünket legyinti denevér szárnya.
Csoda fog jönni.

Szemünk már tükrös, az ajakunk száraz,
Szomjunk is, szavunk is elfogyott régen.
Halkuló kocsmában fárad a vágyunk.
Beljebb még, beljebb. Még virrasztunk, várunk,
Valami lesz még.

Elhajtott álmunknak kisért a lelke.
Valahol elmentünk valami mellett.
Tulnan már piroslik barlangunk szája.
Csendesen, dacosan, köszöntünk rája:
Üdvözlégy, hajnal!

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák 87. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Balázs Béla: Nokturnó az ablakban



Kievezünk. A partok elmaradnak:
Hanyatló, bíbor bércei a napnak.
Kinyílt az éj, a fényfüggöny levált.
A földhajó kis kikötőből ujra
A partatlan sötét vizekre szállt.

A földhajón kigyulladnak a fények:
Millió ablak és millió lélek.
Csókok, dalok, piros lámpásszivek,
Szép, izzó díszben száll a föld hajója.
De nem tükröznek a sötét vizek.

Idegen, hűvös, örök ár körül,
Feketén, némán, mérhetetlenül.
A földhajón megkuporog a dal
És én is kajütablakomban állok
Virrasztani a virrasztóival.

Idegen, hűvös, örök ár körül.
Szemem nyilása kerekre feszül.
Haj, csókos, dalos, alvó emberek!
A hajón lék van: a lelkembe halkan
Zuhognak be szent, idegen vizek.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák 91. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)


Heltai Gáspár: Közbeszéd



A félelmes és kétséges emberi természet mindenha erről tart, hogy
meghal, a földbe temettetik és hogy azután teljességgel vége leszen:
ezért közbeszédbe is az emberek ezt szokták mondani:
Három dolog kényoz engemet,
Halnom kell, s nem tudom azt az időt;
Elmegyek, nem tudom a helyet,
Hogy vennék valamely jó kedvet?
E széles, vak és visszafordúlt világ ezt mondja ugyan; minekünk
ezokaért keresztyéneknek meg kell fordítanunk e vak és visszafordúlt
világnak verseit; mert ha ő ezt mondja, hogy bánkódik, miérthogy
halni kell, és nem tud hova menni, mi ez ellen így szerezzük a mi
verseinket:
Víg vagyok és nem szomorkodom,
Halnom kell ezt igen jól tudom;
De mivel tudom hova megyek,
Ezért vészek igen jó kedvet.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 40. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Igor-ének - Jaroszlavna siralma



A Dunánál Jaroszlavna hangját hallani,
ismeretlen kakukként már korán kakukkol:
„Elrepülök – így sír- kakukként a Duna mentén,
köpenyem hódprémes ujját Kajala vizébe mártom,
letörlöm véle a herceg sebeit
félelmetes testén.”

Jaroszlavna kora reggel
Putyivolban sír a bástyán, így zokog:

Uram, miért fújsz ellenségesen miránk?
Mért röpítesz, mondd, hun nyilakat
könnyü szárnyaidon
kedves hívem hadaira?
Hát nem elég neked, hogy a felhők alatt fújdogálsz,
s hajókat ringatsz a kék tenger hátán?
Uram, mért szórod szét árvalányhaj-fűként
az én vigasságomat?”

Jaroszlavna kora reggel
Putyivolban sír a bástyán, így zokog:
„Ó, Dnyeper, te dicsőséges!
Áttörted te a kőhegyeket,
polovec földön kanyarogva.
Te ringattad, hullámaidon Szvjatoszlav hajóit
Kobjak táboráig.
Uram, hozd hát ringatva hívemet karomba,
hogy ne küldjek néki könnyeket
már korán a kék tengerig.”

Jaroszlavna kora reggel
Putyivolban sír a bástyán, így zokog?
„Ó, ragyogó nap, háromszor-ragyogó!
Kedves, szép vagy mindenkinek:
Mért ontottad, uram, perzselő sugaraidat
kedves hívem hadaira,
Víztelen pusztán íjaikat szomjúsággal szikkasztád,
puzdráikat bubánattal befödted.”

(Ford.: Képes Géza)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 73-74. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)


Fekete István: Téli emlék (1943)


Aznap olvadás kezdődött, s amikor barátommal bejöttünk a Nyugatiról, meg is mondtam, hogy nem szeretem az ilyen locspocs időt.

Barátom a tudás és tapasztalat Lomnicáról nézett rám.

- Látszik, hogy milyen „pallónjáró” vadász vagy...

(Itt mindjárt megjegyzem, hogy a következőkben barátom –nevezzük talán az egyszerűség kedvéért Kálmánnak – még sokkal lesújtóbb véleményeket is megkockáztatott rólam, de ezért ne ítélje el senki. Korban, de főleg tapasztalatban annyira előttem van, hogy megengedheti magának...)

- ... mert ez az igazi hó! Jó tocsogó, amelyiken olvasni lehet. Nem ám a porhó!

- De elolvad reggelig...

- Nem olvad el. Erdélyben nem.

Ebből látható, hogy Erdélybe készültünk. Kálmán akkora hátizsákkal érkezett, hogy a hordárok a nagy targoncát húzták elő, és amikor este újra kimentünk a Nyugatira, a taxit majdnem szét kellett szedni, hogy ez a hátizsák-kazal beleférhesen.

De azért nem esett semmi baj. A vonat pontosan indult, és mi összesandítottunk, mint két vakációs diák. Megyünk már...

Újsággal bőségesen elláttuk magunkat, de valahányszor fordítottunk, mindig egymásra tévedt szemünk, és jó lett volna beszélgetni, de senki se kívánhatja, hogy a zsúfolt fülke előtt kiteregessük lelkünk legmélyén takargatott reményeinket.

Debrecen táján jól megapadtak az utasok, Szatmár után pedig ketten maradtunk, és végigdőltünk az ülésen, hogy aludjunk valamit. Aludtunk az ördögöt! Kiszaglálódtunk az éjszakába, néztük a megroskadt havat és a távoli hegyeket, melyek a vágtató vonat mellett a hajnal felé siettek.

De az idő mintha megváltozott volna. A lesötétített állomások békebeli vén fenyőit kemény sziszegéssel tépte a szél, s a vasút menti patakokban mozdulatlan jégre hasalt a foszlott nád.

Ahol leszálltunk, az állomáson enyhe sötétség, bátyám legénye és a Kis Magyar nevű fuvaros várt, akiknek sikerült az üzeneteket és csomagokat úgy összekavarni, hogy csak kivilágos reggel tudtunk elindulni a vadászház felé. Közben az idő egészen északira fordult, s amikor szánra ültünk, karácsonyi csillogással esett a hó.

Esett a hó! Az égi pelyhek ott kerengtek a szánkó körül, s még szebbé tették az utat, amely úgyis vágyainkkal volt kipárnázva, és valami vad, ősi szabadság ült mögénk a saroglyába.

Kálmán elgondolkodva hallgatott a vidrakucsma alatt, bátyám régi emberekről mesélt, akik valamikor ezen a vidéken éltek, vadásztak és elmúltak, én pedig elnéztem a messze Szamos ködös vonalára, és elmúlt sajgásokra gondoltam, melyek az elmúlt időkben síróra szorongatták a szívemet.

A hó esett. A faluban varjak ültek a kerti fákon, mint az éjek baromfiai, és már messziről zászlós füsttel integetett felénk a vadászház kéménye.

Onuc, a vadőr nagy ügybuzgalommal szedte le a hátizsákokat, s amikor Kálmánét meglátta, azt hiszem, végérvényesen oda döntött, hogy ez az úr nemcsak híres vadász, de igen nagy úr is, mert a hátizsákból egy péküzlet, egy mészárszék és egy söntés összekeveredett kellemes illata lengett.

Bátyámmal hatalmas reggelit nyeltünk le, így az ebédet estére tettük, és ha illett volna, talán toporzékolunk, hogy gyerünk már vadászni.

- A disznók itt vannak – súgta Onuc.

- Mennyi?

- Sok! Nagyon sok... – És olyan mozdulatot tett kezével, mintha a kondák el se férnének az erdőben.

- Mégis mennyi lehet?

- Talán harminc is. De tíz biztosan...

Hamarosan felálltunk.

Amíg lövés nem történik, csak disznóra lehet lőni – szólt a rendelkezés, és én bánatosan gondoltam a rókákra. Tavaly is így volt. Elengedtem a rókát, s a végén se róka, se disznó.

Lent közben elkezdődött a hajtás. Még messze voltak, és a két disznós kutya halk vakkantásai mintha a föld alól jöttek volna.

Előttem kefesűrű az erdő, és egy régi fahordó út kanyarog befelé a meredek oldalon. Sajnos kanyarog, és száz lépésnél alig látok rajta messzebb.

Esik a hó. Mintha selymet suhogtatnának a sűrű ágak között, mintha békés hidegen sóhajtana a tél.

Ekkor valahol alattam elpattan egy ág, s egyszerre feszült lesz a levegő. Intek Kálmánnak, hogy vigyázzon, mozog valami, s abban pillanatban a keskeny út végén átveti magát egy süldőcske. Odadobott lövésemre vad csörtetés, kutyaugatás, a disznó sír, s utána újabb lövés.

Csend.

Később kiderült, hogy az alig sebzett malacot – talán húszkilós volt – lefogták a kutyák, s Onuc meglőtte. Kálmán nem látott semmit, bátyám se. Disznó azonban sok volt, köztük nagyok is, s ha én nem lövök rá az enyémre, talán jobban ránk jöttek volna. Sajnos, nem hallottam és nem láttam a többieket.

Kálmán saját gyártmányú diópálinkája kézről kézre jár. Bátyám is előhúzza kis butykosát, „ezt kóstolják meg!” felkiáltással, s amikor én a kis egyszemélyes konyakommal kínálom őket, úgy néznek rám, mint a békebeli négyes kocsis a sofőrre. Mélységes megvetéssel.

- Te masiniszta...

Most találkoznak másodszor, és csodálatosan megértik egymást, főleg abban, hogy engem ölnek. „Az erdőőri segédlettel lőtt malacocska” a téma.

Megyünk a disznók után. Közben erősen feltámadt a szél. A sűrű fiatalosok elfogják ugyan, de a gerinceken hideg van.

A második hajtásban nincs semmi. Egy nyúl baktatott el mellettem, és két őznek a lábát láttam a bokrok alatt. Tanakodtak egy kicsit, aztán eltűntek. A disznók – úgy látszik – szétszóródtak. Kettő volt ebben a hajtásban is, de kitörtek.

Mire a harmadik hajtást körülcsapázzák, már alkonyodik, s így nem is kezdünk hozzá. Ballagunk hazafelé. A szél orkánná nőtt. Elseperte a felhőket, leverte a fákról a havat, s a vadászház kéményének füstjét szétszórta, mielőtt még megszületett volna.

Mert bent paradicsomi légkört lehel az öreg kályha. Meggyújtjuk a lámpát, aztán csinálhat odakint a szél, amit akar. És éhesek vagyunk. Kálmán szakácskodik a konyhában. Malacmájat eszünk vacsorára, „amilyet még nem ettetek”.

Hát ez igaz! Ennél ízletesebbet, porhanyósabbat, gusztusosabbat, szaftosabbat nem ettem, de... tíz ún. dinamit-paprika is belesült a májba, és amikor az első falást lenyeltem, megrendült körülöttem a világ. Mintha lángot nyeltem volna. A vitriol anyatej ehhez képest...

De nem szólhattam, mert a két „Öreg csont” nagyon leste a hatást, és igyekeznem is kellett, mert nem olyan nagy a kis süldő mája...

Vacsora után aztán hamar elszótlanodtunk. Szemünkben egy átvirrasztott éjszaka hunyorgott, és a kályha melege álomra bágyasztott bennünket.

Reggel még kegyetlenebbül fújt a szél, mint az este, és a hideg torkunkra akasztotta a sziszergést, amikor – „egy életem, egy halálom!” felkiáltással – kiugrottunk a házból „körülnézni”.

Bátyám szánkója közben megérkezett, s reggeli után egyedül hagyott bennünket.

Na gyerünk!

Fel a hegyre, le a völgybe. A hideg szél szinte borotvált bennünket egész nap, de csak déltájban akart ránk nézni a szerencse.

Onuc megmagyarázta, hova álljunk, de ezek a helyek nem tetszettek nekem sehogy se. Megmondtam, hogy mit tartanék jobbnak.

- Nem, domnu, nem! Csak amit mondtam.

Nem szeretek vadászaton vitatkozni, de hajtás alatt szemmel tartottam azt a helyest, ahova állni akartam, és egyszer csak szívszakadva látom, hogy nyolc nagy disznó – köztük egy kapitális kicsit lemaradva – ott ballag el a sűrű bokrok között, ettől a helytől húsz-harminc lépésre. Tőlem kb. háromszáz lépésre. A guta kerülgetett.

Közben erősen ugattak a kutyák, és nemsokára megint visított a disznó zűrzavaros kiabálás közepette.

- Menjetek onnét!

- Hol van egy kés?!

- Zavarjátok el azt a büdös kutyát!

Szép disznóölési hangulat uralkodott az erdőn, és már azt hittem, valami falu végére keveredtünk, amikor hozták a kutyák által lefogott malacot, testvérét a tegnapinak. Kálmán odadobta hosszú finn kését az egyik hajtónak, s az leszúrta.

De akkor már késő délután volt. A vérpezsdítő disznólehetőségek elmúltak, és kegyetlenül fázni kezdtünk. Rókát egész nap nem láttunk, s disznók is csak ebben az utolsó hajtásban voltak. Arcunk vörösre marta, szánk cserepesre szabdalta a komisz szél, és közben olyan messze elvadásztunk, hogy a vadászház szinte elérhetetlen messzinek tűnt fel.

Szerencsére a rossznak éppen úgy vége szakad, mint a jónak, s egyszer csak feltűnt házunk melegen integető, vörös ablakszeme.

- Ma ismét friss malacmájat eszünk –biztatott barátom, és én gyönyörrel gondoltam a májra, és rettegéssel a dinamit-paprikára, aminek közönségesen cseresznyepaprika a neve. Nem szóltam semmit, de Onuccal a lábosból kilopattam a hatból négyest, és így igazán felségesen vacsoráztunk. Kámán dohogott, hogy pocsék világ ez, amikor már a paprikának sincs íze... de azért a tálat kimártogattuk tisztára.

Vacsora után pedig csekély tandíj ellenében megtanított snapszlizni. Szerinte snapszlizni csak a „nagyon okos” emberek tudnak. Kártyáztunk tehát vadul, közben valami ósváb – nem vallásos tárgyú – dalt zengtünk, amitől – azt hiszem – Onuc méhei kiköltöztek a padlásról. Az élelmes vadúr ugyanis kóbor méheket fogott valahol, s azokat a vadászház padlására kvártélyozta be. Aztán aludni tértünk.

Reggelre nőtt a hideg, és nőtt a szél. Huszonöt fok hideg – orkánszerű szélben – nem gyerekjáték. Ami ruhát fel lehetett venni, azt felvettük, de ennek a szélnek nem imponált még a bőrkabát se.

A szoba melege még bennünk volt, mégis amikor kiléptünk az ajtón, valósággal megdermedtünk a hidegtől. A fák földig hajoltak, az erdő fölött füstölögve kavargott a hó, és szinte nehéz volt elképzelni, hogy ebben a dermesztő világban egyáltalában van valami, amire vadászni lehet.

Azt vártam barátomtól, hogy öregebb lévén, egyszerűen lefújja az egész vadászatot, de úgy látszik, meg akarta mutatni, hogy milyen mokány legény, és így nekivágtunk az erdőnek, pedig mögöttünk barátságosan pattogott a tűzhely, és a kályha lobogó tüze, mint valami nyári emlék, nézett utánunk.

De ha elindultunk, hát elindultunk. Hangtalanul mentünk fel a hegyre, a hajtók se szóltak egy szót se, a kutyák felborzolták a szőrüket; mi pedig úgy éreztük, mintha orrunkon át minden pillanatban jeges zúzmarát szippantottunk volna a tüdőnkre.

És a szél! Most éreztem meg, hogy milyen igaza van a cigánynak, amikor azt mondja: „Nem a tél a tél, hanem a szél a tél.” Arra sem volt kedvünk, hogy csapást keressünk a behavazott utakon, de hiába is kerestünk volna, hiszen mindent befújt a szél, és ezen az éjszakán talán nem is mozdult ki egy pillanatra se dermedt vackából a vad.

Mentünk, mentünk. A vadőr szerint ilyenkor „minden vad” az egyik déli katlanban van, tehát azt hajtjuk meg. Na gyerünk!

Ilyen hosszú hajtást még életemben nem éltem végig, pedig csillapult a szél, de mégiscsak szembefújt. Kálmán arca mint egyetlen üde színfolt piroslott felém a havas távolból, és éppen elhatároztam magam, hogy én is csináltatok egy övéhez hasonló muffot, amikor kapkod ám barátom, mint „Bernát a ménkőhöz”. Kezét kirántja az irigyelt muffból, a puska megakadt az irigyelt muffban, aztán: durr!

Így hibázzák el a rókát minden hájjal megkent öreg vadászok – gondoltam magamban egy kis kárörömmel, és megtöröltem könnyben úszó két szép szemem, hogy lássak, ha valami felém tévedne. De nem jött semmi, csak a szél, és jóval később a hajtók.

Kivettem a patronokat a puskából, és jó hangosan csuktam be Drillingemet, mutatván ezzel is, hogy a vadászatot akkor is befejeztem, ha mázsás vadkanok és hiányos ruhájú erdei nimfák felváltva kelletik magukat.

- Hozzátok ki azt a rókát!

Kálmán mondta ezt, én pedig feltűnően elfordultam. Megfagyni lehet, hogy megfagyok, de becsapni nem engedem magam. A róka árkon-bokron túl volt már, amikor a kétszer is megakadt puska elsült...

- Nem nagy, de szép...

Hát én azért se fordulok meg!

Lassan ballagtam, hogy elérjenek. El is értek hamar, és – hozták a rókát. Barátom keze elakadt a muffban, aztán a puska a muff zsinórjában, mégis meglőtte.

- Most mit csinálunk?

- Én hazamegyek – mondtam, és az egész társaság a megkönnyebbülés sóhajával állt nyomomba.

A vadászházban bátyám várt bennünket.

- Elment a jó dolgotok, ebben az időben kimenni? Reggel óta várlak benneteket. Nem gondolhattam, hogy normális ember ilyenkor kimegy a meleg szobából!... – szidott bennünket.

- Holnap pedig Inóra megyünk.

- Nem Borzavára?

- Nem. Szegény Juon beteg... – És úgy emelte a padlás felé szemét, mintha Juon lelke rövidesen szintén elindulna abba az irányba.

Juon tudtommal soha életében nem volt beteg, de megismerjük a területet magunk is...

- Ha időközben felgyógyulna, még elmehetünk oda is – vigasztalt bátyám, és így belenyugodtam a másnapi inói hajtásba.

Közben künt lassan elállt a szél. A nyugati hegyek taraján hideg narancsfényben búcsúzott a nap, s az erdő kékes homályában olyan hideg lehetett, hogy nem volt jó kinézni.

És ilyen hidegben kezdődött másnap a hajtás. Szél nem volt, mert a szél is megfagyott valahol, és az út menti fáknál sajnáltuk lelőni a szarkákat, mert olyan bizalommal üldögéltek felettünk, mint nyáron a fecskék az eresz alatt.

Erről a napról egyéb mondanivalóm nincs is. Egyik társunk egy álltó helyében eltolt három rókát, láttam egy ígéretes szép bakot, és estefelé az eredménytelenség savanyú szájízével értünk haza.

A vadászház azonban mindig megbékített bennünket. A kívül keményen hangzó szó itt bent megpuhult, a remények fellángoltak, mint az öreg kályhában a tűz, a bicskák örö9mmel szelték a kenyeret s a szalonnát, s a lámpa körül téli álmukból felébredt legyek nyarat álmodtak szegény maguknak.

Hajnalban a kerülők kimentek körülcsapázni a disznós részeket, s azzal a jelentéssel jöttek vissza, hogy egyetlen nyomot találtak, de az akkora, mint egy tinóié.

Nem volt kedvem ehhez a tinóhoz. Mindenáron át akartam menni a borzavai részbe, melyet Kálmán még nem látott, de bátyám majdnem könnyes szemmel ismételgette, hogy szegény Juon nagyon beteg, és nélküle nem lehet megrendezni a hajtásokat.

- Majd ha felépül, újra eljöttök... Ő akar benneteket vezetni... halálosan meg lenne bántva, ha idegen vadőrrel zavarnánk az ő területét... tudod, mennyire szeret téged...

- Akkor menjünk le a Szamos-partra. Nézzük végig kutyával a patakbefolyásokat, hátha lesz vidra.

Ehhez Kálmánnak is nagy kedve lett volna, de bátyám olyan élénk színekkel festegette a nagy disznó könnyű elejtését, hogy a végén is maradtunk.

Ez volt az utolsó napunk.

Déltájban már nem is néztünk egymásra. Jó lett volna rám hallgatni... Amikor az utolsó hajtásra felálltunk, már elfogott a búcsúzás keserű hangulata. Hát elmúlt ez is. Minden elmúlik. Holnap vonatra ülünk, és itt hagyjuk ezt a csendes, havas, fehér világot. Itt hagyjuk a vadászházat, hol újra álomba dermednek a legyek, megnyugszanak a méhek a padláson, kihűl a kályha, és csak az emlékek ülnek az asztal mellé, elmúlt italok ízét kóstolgatni. Erősen sötétedett az erdő.

Előttem sűrű bokros rész, túl rajta meredek oldal. Már hallottam a hajtókat, amikor a bokrokon túl, mint valami misztikus látomás, teljes csendben megjelent az óriási disznó. Szándékosan nem írok jelzőt, hogy mekkora volt. Csak annyit, hogy csapája tenyérnyi és lépése egy méter hosszú volt.

Szakadásig feszültek meg bennem az idegek.

Itt van a jutalom – gondoltam – a balsikerek végtelen sorozatáért, melyek disznókkal kapcsolatban értek!

A disznómeglehetős sötét helyen állt meg egy pillanatra, amikor lőttem. Volt ugyan előtte valami kevés ág-bog, de ezek nem számítottak akadálynak, ha pedig várok, eltűnik a sűrűben.

A lövés után a disznó eltűnt.

Álltam. A puha hóban mozdulás nem hallatszott, csak távolabb pattant egy ág.

Óvatosan oda mentem, ahol a disznó állt. Lassan mentem, és vártam, mikor látom meg hatalmas testét kigömbölyödni a hóból.

Nem kínzom magam újra!

A disznó nem volt sehol, de ahol állt, a bokrok között volt egy jó magas tölgytuskó, amely pontosan takarta a disznó lapockáját, és a szétszórt forgácsok megmutatták, hova ment a golyó. Még ma is beteg vagyok, ha rágondolok. Csak legalább ne vigasztaltak volna!

De vigasztaltak...

Kálmán szent esküvéssel akarta megígérni, hogy nem beszél róla senkinek, nem azért, mert én a disznót csúnyán elhibáztam – ez az én „privát jogom” -, hanem mert az ő társaságában ilyesmi még senkivel nem esett meg, csak egyszer, és akkor is – velem...

Még a szánkán is kegyetlenkedett, bár nagyon szorosan ültünk, s a keskeny szán aggasztóan farolt a jeges úton.

Egyszer aztán: reccs! – és rosszmájú barátom a fejem felett repült ki az ismeretlen sötétségbe. Feldűltünk. Én a szán mellé estem, de Kálmán nagyon szép utat tetet meg a levegőben.

- Hol vagy? – érdeklődtem melegen. A választ sajnos nem írhatom le.

agy nehezen összeszedtük magunkat. Veszekedtünk a vasútig, de aztán nagoyn elcsendesedtünk. A feldűlt szán, a nagy kan, az erdő már emlékként vágtatott a vonat mellett, és elmúlt már a mi nevető, vakációs jókedvünk. Szomorúan pislogtunk egymásra. Elmúlt a szabadság, és mi megyünk vissza az élet szürke nagy iskolájába.

A történetnek azonban még nincs vége! A Nimród-ban ugyanis színes leírás jelent meg egy mérgezett farkasról, melyest Juon nevezetű vadőr szállított be az egyik szilágysági patika udvarára...

Ez a Juon – ha nem csalódom – azonos azzal a „szegény beteg” Juonnal, akinek a területére nem mehettünk vadászni, s a patika, azt hiszem, azonos bátyám patikájával...

A bivalydögre már rákapott a farkas, és jobban bíztak a méregben, mint a mi lövőtudományunkban....

Bátyám tartott mesével bennünket, amíg öcsém mérgezett. Megálljatok, patikusok!

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 37-46. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)

Heltai Gáspár: Hogy a halál nem fél...


Nem gondol a halál senkivel,
Sem kazdaggal sem kegyetlennel,

Sem a pörlőknek esküvésekkel,
Sem a patvarkodóknak nyelvökkel;

Nem gondol senki bölcsességével,
Sem okossággal vagy sebes ésszel;

Nem az uruknak fenyítésökkel,
Sem a döllyeseknek haragjával;

Nem gondol a gyenge leányokkal,
Sem a szép ciffrás asszonnépekkel;

Nem gondol sem naggyal sem kicsiddel,
Nem marhással avagy szegénnyel;

Elsiet ő a császár házába,
Mint a szegény s hitvány pásztoréba.

Hol vadnak most minnyájan a pápák,
A kardinálok és a pátriárkhák?

Hol vadnak minnyájan az érsekek,
A prelátusok és a pispekek?

A prépostok és a kanonokok,
A dékánok és vikáriusok?

Hol vadnak a kazdag apáturak,
A priorok és gárdiánok?

Hol a sok mester és a doktorok,
És a szántalanféle barátok?

Hova lettek el a sok császárok,
És a szántalan nagy sok királyok?

A külemb-külemb fejedelmek,
És a telhetetlen nemesek?

Hol vadnak az igen kevély groffok,
És a hamis kancelláriusok?

Hova lettek a kegyetlen dúsok,
A hírneves s a nemes vitézek?

Hol vadnak a bírák és polgárok,
A művesek és szántó emberek?

Hol gyermek, leány, és asszonyállat,
És hol az egész emberi nemzet?

Hol immár Páris s a szép Helena,
Hol Tarquinius és Lucretia?

Hol vagyon Plato és Porphyrius,
A bölcs Tullius és Virgilus?

Hol vagyon Tales és Empedocles,
és a nagy mester Aristoteles?

Hol a nagy és erős Alexander,
És az igen bátorságos Hector?

Hol a drága császár Julius,
Hol a vitézek Akhilles s Priamus?

Hova lött el az igen erős Sámson,
Az eszes és igen bölcs Salamon?

Minnyájan oda vadnak s megholtak,
Egy sem meniködett meg közzülek,

Minden embernek kell követni
Ezeket és eképen meghalni.

Minden ember ezen megálljon
És az halálhoz igen készüljen.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 37-40. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Fekete István: Apróságok (1941)


Mert mi történhetett volna az idén? Vadászat? Persze az is, de csak olyan keskenyvágányú esetek. Egy-egy lövés, mely után csodálkozva kapta fel az ember a fejét. Mi az? Lőttek? Milyen furcsa...

És ezekből a szórványos pattintásokból születtek ezek az apróságok.

Vendégem érkezett. Régen ígérgeti már, de addig nem tudta elszánni magát, amíg vad is volt. Most aztán jött. Hogy lőnie kell valamit, az nem kétséges, csak azt nem tudom, mit. Mátyást talán? Vagy szarkát? Talán mégis inkább mátyást, mert más aztán nincs. Azaz van még róka is, de a rókát nem nagyon lehet erőszakolni. Ígérni se. És én mégis feltettem a rókát egy lapra. A rókák nem szoktak engem cserbenhagyni.

- Látod azt a vadkörtefát? – mondtam barátomnak. – Ott jön ki a róka a tövében, a gaz között. Máshova ne is figyelj... – És felnéztem az égre, hogy nem szakad-e rám ekkora szemtelenség hallatára. De az ég kék volt és kegyes, meg se mozdult, én pedig elballagtam helyemre, várni a csodát. Közben Szent Huberttal beszélgettem.

„Nézd, derék Szent, jó fiad voltam, mióta eszemet tudom. Szerettem erdődet, meződet, vadjaidat, és mindig tiszta kézzel gyújtottam lángot oltárodon...”

Közben elindult a hajtás, és sóhajtásomat még be sem fejezhettem, már csattant a puska. Valami bizseregni kezdett bennem. Nem figyeltem már a hajtásra, mert éreztem, hogy a lövésben volt valami...

Nem, nem róka! Hogyne, majd róka! Nem is mertem rágondolni, mert akkor nem lesz igaz...

Barátom nevetve jött felém.

- Te, ez meg volt babonázva. Ahol mondtad. Se egy lépéssel idébb, se egy lépéssel odébb... – És őszinte csodálkozással nézett rám.

Nem tudom, észrevette e, de én sokkal jobban csodálkoztam.


Aztán még két napig jártuk az erdőt. Az első rókán nagyon felbuzdultunk, és olyan színe volt a dolognak, hogy lesz itt róka, annyi, de annyi...

Tele volt rókacsapással a nyiladék, minden út, minden árok. A hajtásokra úgy álltunk fel, hogy: no most! De bizony több róka nem volt. Érhetetlen! Hát mi csinálja akkor ezt a sok rókanyomot? Barátom meggyanúsította öreg vadőrünket, hogy egy rókalába van neki hosszú botra kötve, és azzal pötyögteti tele az erdőt... a vendégek ámítására. Vadőrünk fejét csóválta, és az ebéd utáni hajtásra beígérte, hogy abban a hajtásban legalább háromnak kell lenni.

Az ebéd nagyon jólesett, az idő gyönyörű volt, és amikor elindultunk a következő hajtásra, barátom vadőrünkhöz fordult.

- Mondja, öreg: puskát is vigyünk?...

Meg voltunk sértve, pedig neki lett igaza. Nem volt eben a hajtásban se semmi, és a puskát bátran a tűz mellett hagyhattuk volna.

Így múlott lassan a nap. A legígéretesebb helyek pangtak, és csak a gyönyörű idő kárpótolt bennünket. Mert az aztán volt. Sütött a nap, szikrázott a hó, és a délutánba hajló nap vörös ragyogásában véres gyapjú felhőbárányok ballagtak az éjszaka felé.

Az utolsó hajtásban nagy zenebona. Szarvasok törtek vissza, és majd elgázolták az egyik hajtót. Le kellett guggolni, hogy átugorhassanak felette, még így is lerúgta egy bika a kalapot a fejéről.

Emberünk nagyon meg volt illetődve. Kalapját a kezében hozta, pedig elég hideg volt.

- Ide tessék nézni: lerúgták a fejemről!

Odagyűltek a hajtók is.

- Azannya!

A hajtó pedig úgy tartotta kezében a kalapot – szutykos kis kalap volt -, mint annak idején Bőrharisnya a skalpot, melyről még az unokák is beszélnek.

Aztán hazamentünk.

Útközben barátom rosszabbnál rosszabb vicceket gyártott rovásomra. Nem emlékszem már rájuk. Hallgattam, csak akkor fordultam felé, amikor ártatlan arccal azt kérdezte, hogy tudom-e, melyik pillanata volt a legszebb a vadászatnak.

- Amikor a rókát megláttad?

- Nem. Hanem amikor a flekken elkészült.

Két hét múlva én mentem hozzájuk. Tehenet, rókát és disznót lövünk – mondták, és én sokáig tanakodtam két idegen puska között, mert az én öreg 9,5-es Schönaueromat leküldtem Erdélybe bátyámnak, akinek összes puskáit magukkal vitték a „vitéz” hadfiak. Sebaj! Nyugtát kapott, és fegyverszekrényében egyelőre az én jó puskám van és a – nyugta. Csodálom, hogy a puskám nem lődöz magától...

Egyszóval – hosszas tűnődés után – egy Drillinget választottam.

- Sok lesz a róka! Ezt válaszd! – mondták, és én is húztam hozzá, csak a sok szög, lyuk, csavar, gomb, billentyű izgatott. Hátha beléjük gabalyodom valami feszült pillanatban? De azért vittem. Jó nehéz volt, de éltetett az a tudat, hogy jöhet rám akármi. Ha róka jön, félrenyomom ezt a billentyűt, ha tehén, akkor meg amazt. Mi baj lehet?

Mentünk, és én szuszogva bámultam a vidéket. Indokolt volt a bámulás is, de a szuszogás is.

A völgyben, fehér partok között jeges nagy táblákat úsztatott a Duna. A túlsó parton Visegrád álmodott egy évezred ködében, és a csendbe dermedt téli erdőn halkan kopogott valahol egy harkály.

Szép volt az erdő nagyon!

Csak olyan meredekre ne szabták volna! Amikor az első hajtásra felálltunk, megkérdeztem, hogy mindenütt ilyen hegyes-e.

- Hegyes? Hiszen ez síkság a többihez képest. Alföld! – De azért a bennszülöttek is szépen szuszogtak. Helyenként „de szép ez a vidék” felkiáltással megálltunk, s ilyenkor lopva összekapkodtunk egy kis levegőt.

Az első hajtásban egy suta jött elém. Mögötte már kopogtak a hajtók, de az én sutám még ráért egy-két ágacskát csipegetni, s csak aztán ugrott el.

Jó hosszú hajtások voltak! Délután esett egy tehén, s ebben a hajtásban három rókát is láttam. Ha háromszáz lépéssel odébb és kétszázzal magasabban állok, meglepődhettem volna, mert olyan meredek oldal volt mellettem, hogy nem volt jó ránézni.

Hát még megmászni! Pedig ennek is eljött az ideje. Ráadásul még szépen be volt nőve földiszederrel...

Aztán már csak lefelé mentünk, mert erre a napra megmásztuk, ami egyáltalán megmászható volt. És alkonyodott is.

Vidáman mentünk a falu s a vacsora felé. Ha sítalpaink vannak, egy csúszással leérhettünk volna... de valószínű a kelleténél kissé gyorsabban, s aztán jöhetett volna – a temetés. Mert veszedelmes meredek volt az út lefelé is.

- Gyere, nézd meg innét a vidéket! – hívott egyik vendéglátóm, és a kiugró szikla alatti táj szinte belém fojtotta a szót.

Akkor már alkonyi párát küldött előre a közelgő eset. Az erdőre szinte ráfagyott a csend, és a völgy messze hajlásában újra megjelent az örök magyar történelem, a dicsőséget, örömet, gyászt és vért hordozó, időtlen Duna.

Ez járt eszemben még akkor is, amikor a társaság nagyobbik része az ún. énekes tarokkba merült, s csak egy-egy fekete erejéig volt hajlandó tudomást venni a külső életről.

Másnap pedig elölről kezdődött minden.

Megint esett egy tehén, a többi pedig hol oldalt tört ki, hol hátul, de ezen nem is csodálkozom, mert nagyon nehéz hajtások voltak.

Az utolsó hajtásban már elvégeztem magamban, hogy rám nem jön semmi, de azért – gondoltam – mégis jó volt a Drilling, mert akármi jöhetett volna.

Néztem az erdőt, kicsit fáztam, a hajtókat mér lehetett hallani, amikor elakadtak gondolataim, mert a völgy hajlásában nagy feketeség mozdult, és lassú kocogással poroszkált felém egy nagy kan.

Csak nyugalom! – intettem magam, és számba vettem a Drilling különböző csavarjait, billentyűit és egyéb mütyürkéit. Rendben volt minden. A disznó mintha csak erre várt volna: megállt. Lehetett talán nyolcvan méterre, fülelt a hajtók felé. Megcéloztam, mint ahogy illik, és amikor eldurrant a puska, vártam, hogy elfekszik: ugyancsak amint illik.

A disznó azonban csak megrezzent – mintha szúnyog csípte volna meg -, aztán vad vágtában el mellettem. De ekkor már én is tudtam, hogy tízes söréttel lőttem rá – fene ezt a Drillinget -, és jó helyre billentve a golyócső váltóját, odakapom a puskát a nyílásra, melyben ugyanekkor meglátom a szomszéd puskást...

Elment!

Csúnya dolgokat mondtam magamnak! Minek vesz az ilyen suszter puskát a kezébe? Itt állt a disznó. Állt! Szép volt, igaz volt.

Csak legalább szidtak volna érte! De nem szidtak. Sőt azzal vigasztaltak, hogy ezzel is előfordult, azzal is ... elment, hát elment.

Azt hiszik? Ment a fenét! Itt van velem. Itt, vagy ahova megyek. Csak rágondolok, és már jön, jön – és megáll.

Csak legalább ne állna meg. De megáll! Rám néz.

- Uram, tízes söréttel?...

És rosszallólag csóválja a fejét.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 32-36. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)