Óh gyümölcsök szaka, átitatott
Tér és bódék s levegő, mely nehéz
Az ért szagtól: hogy iszom illatod,
Mit belehelni is dús szenvedés!
Hogy int fel, lám, egy említés csupán –
S a vén várost hozza lágy képzelet,
Gyermekkoromból, éh-sovár szakán,
S tüdőm dagad s ragad a lehelet.
Óh Torda! Városom, még nem-feledt,
Régi szagok, száz íztől zaklatott
Hő lég, dúlt-dongó láz, önkívület,
Részeg diák, szívtam az illatot.
Szegényen, kincsem a jókedv, mi más,
Ődöngtem, dús-nyugtalanság-zilált,
Mint méz-mámorban dúskáló darázs
Él félörjöngve víg-közel-halált.
Óh dinnyék, körték, muskotály-arany
Szilvák, duzzadt szőlők bő garmada,
Csorduló íny! Hány év és év suhan,
S még oly inger von, rég-látott, oda.
Boldog zavar bennem, hogy átseper
- Már szinte nyögök – a vén szag-vihar,
Terek, bódék régi ízeivel:
Tág orral szívom, mint tölt, felkavar.
Óh városom, óh régi iskola,
S egy úsz, boldog-boldogtalan korom,
Lázas, zűrös, füllt napok illata,
Óh futó perc, emlék és alkalom.
Hogy felzaklat egy név, egy villanás!
A vén gyereknek, lám, csak ennyi kell,
Hogy visszajöjjön ama szag-varázs
S ért ősz, tündöklő gyümölcseivel!
(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 30-31. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése