Babits Mihály: Űzd ki vasvillával, mégis visszatér

Az országúton egy szegény ember ment, János nevezetű. Kopott, de azért úriforma ruhát viselt, mint a szerencsét próbáló diákok.

Az úthajlásnál egy szekér tűnt elébe. Vándor szerzetes szállt le a szekérről. A paraszt leadta utána kosarát, amilyenekbe az alamizsnát gyüjtik a barátok; s a szerzetes Isten nevében köszönte szívességét, hogy idáig hozta. A paraszt befordult a dűlőn földjére, a barát pedig baktatni kezdett János mellett.

Mindketten fiatalok voltak, hamar összeismerkedtek. Könnyebb az út, ha van kivel beszélgetni. A barát világlátott ember volt és érdekes történeteket tudott. Lassanként, amint bizalmasok lettek, személyes dolgokra fordult át a beszéd és tartózkodás nélkül elmondták egymásnak életük folyását.

- Házasodni szeretnék, - mondta János - de ahhoz pénz kéne. Pénzem pedig nincs - és nagyot sóhajtott. - Nem kívánnék mást, mint egy kis házat, kertet és az asszonyt.

- Nekem is volt egy nagy kívánságom, - felelt a szerzetes. - Isten segítségével már beteljesedik. Miasszonyunk, Máriának szeretnék faragott képet állítani templomunkban. Évek óta járom az utakat és gyüjtöm rá az alamizsnát. Az emberek szegények manapság és vallástalanok. Sok helyütt gorombán utasítanak el, s azt mondják: gondoskodjanak az égiek magukról! De én nem csüggedtem, s kitartásomnak megvan az eredménye. Ez a kosár tele arany- és ezüstpénzekkel. Most megyek haza a klastromom felé. Bízzál, testvér, az Istenben, és a te kívánságod is be fog teljesedni.

János szomorúan nézett a kosárra. Szótlanul mentek a folyóig. A komp éppen indulásra kész volt, s vásárosok szorongtak a hátán. János és a barát egészen a szélére rekedtek, s vigyázni kellett, hogy be ne bukjanak a vízbe. A barát kifelé nézett a folyóra, mert gyönge érzékenységű ember volt, s nem bírta jól a sűrű, áporodott parasztszagot, amivel a vásárosok népe megtöltötte a kompot. Künn friss tavaszi levegő volt, s a méltóságos folyó szelíden nyúlt ki s emelte terhét, mint egy izmos kar. A túlsó parton új, halk zölddel intettek a lombok. Közel hegyek, még mintegy a hóvíz emlékével barnáskodtak. S oly kedvesen halavány volt az ég! A barát szeme rajtveszett a légies ártatlanságú felhőbárányokon, s a habok csöndes csobogása a komp körül kimosta füléből a kofanép zsivaját.

János azonban a kosárra nézett, amely igénytelenül be volt borítva egy kék szalvétával, mintha csak úti élelem volna benn; aztán körülnézett és látta, hogy senki sem figyel rá, mindenki el van foglalva piaci gondjával és látta, hogy a komp már túl van a folyó közepén, a révész háttal állva igazgatja.

- Mindjárt késő lesz, - gondolta magában. Előrenyujtotta a karját és észrevétlen meglökte a barátot. A barát egy jaj nélkül bezuhant az árba. A loccsanásra fölfigyelt néhány utas és János úgy tett, mintha ő is arra figyelne föl.

- Jézusom! - sikoltott egy kövér kofaasszony. - Valaki beleesett a vízbe!

- A pap! - mondták mások. - Itt állt a pap a szélén!

- Az nem lehet, - szólt János. - Az az én unokatestvérem; ő előbb ment át a másik oldalra. Péter! Péter! - kiáltott, minthogyha a papot keresné. A komp pedig már nagyot haladt azóta előre.

A pap nem bukkant föl többet a víz alól. A kofák körülállták Jánost, aki hangos szóval siratta az »unokatestvérét«:

- Áldott jó ember volt. Semmije se maradt annak a világon: mindenét elosztogatta a szegények között. Most be kell menni a faluba, hogy küldjenek embereket, akik kifogják a holttestet: majd én bemegyek magam. Ó, jaj, szegény Péter!

- Úgy lesz bizony az jó, - mondta, a vén révész, és az utasok, akik egy távolabbi város vásárába igyekeztek, ráhagyták. János fogta a kosarat és megindult az úton. De közben elgondolta, hogy minek menjen ő a holtat kerestetni, s az első fordulónál, ahol már nem látták, letért a falu útjáról.

Amint elért a fővárosba, megváltoztatta a nevét, kereskedő lett és a halott pénzét fektette bele az üzletbe. Mert a kosár csakugyan tele volt arany- és ezüstpénzekkel, ahogy a pap mondta. A szerencse kedvezett János spekulációinak, vagyona szaporodni kezdett, s csakúgy ömlött elébe a sok pénz. János könnyen élt, nem tagadott meg semmit magától; kincsei mégis tízszereződtek és húszszorozódtak. Idők folytával megvásárolt egy szép kertes házat, asszonyt is hozott a házba, akitől gyermeke lett; okosan és elégedetten élt.

Néha azonban eszébe jut a pap, s ilyenkor szomorú lett.

- Ha visszajönne! - gondolta magában, és elábrándozott erről, bár jól tudta, mily valószínűtlenség. Elképzelte, mit mondana neki, hogyan esedezne a bocsánatáért: tízszer annyi pénzt adna vissza neki, mint amennyi a kosarában volt: a fele vagyonát... A Mária-szobrot rég megcsináltatta, amire a pap gyüjtötte volt a pénzt, és a feleségét küldi minden kisasszonykor felöltöztetni az Isten anyját kék-fehér selyembe... Bizonyosan megbocsátana a pap, ha visszajönne.

Ó bár visszajönne!

De ez, sajnos, lehetetlen, mert aki meghalt, nem jön vissza többet. Hiába véli látni néha János messziről az utcán, hiába rezzen meg minden papalakra. Bizony csak nem ő az...

Egy tavaszi este - éppen öt éve volt már a pap halálának - János egyedül üldögélt úriháza verandáján. Elnyúlt a nádfonású széken, s jobb kezét az asztalra támasztotta, a boroskupát szorongatva. Vacsora után volt, s a felesége a szolgálóival most rakodott le benn az ebédlő gazdag asztaláról. A lámpafény enyhén kisütött a bokrokra. A fülledt tavasz a nyarat előlegezte már, tücskök muzsikáltak: alig hagyta el egyik a kapunál, a másik újra kezdte a ház mögött. A csillagok élesen és rezegve vágtak bele az éjbe, szinte hangosan, mintha parányi fénytücskök volnának. Tücskök és csillagok közt, ebben a furcsa nyugalomban, hang- és fénytűkkel átszaggatott sötétségben iszonyú magányosság érzése vett erőt Jánoson. Egy ember sincs a világon, akinek a titkát elmondhatná! Mit érnek feleség, gyerek, jóbarátok, ha nem lehet nekik elmondani? Egyetlenegy társat tudott volna magának elképzelni, egyetlenegy bizalmast: a papot...

Amíg így töprengett magában, a fekete orgonabokrok közt, amerre egy halvány tamariszk-ág bólogatott a lámpa kihulló fénysávjában, váratlanul egy emberi alak sápadt körvonalait pillantotta meg. Vékony, szinte áttetsző teste volt és sötét, beesett szemei. Jánosnak elállt a lélekzete és a torkáig dobogott a szíve. Mindjárt tudta, hogy a pap az. Halálos izgalomban ment elébe és beszélni kezdett volna hozzá, de a kísértet kinyujtotta karját és torkonragadta. Más ember talán el is ájult volna, de János katona volt valamikor s a támadásra visszatért a bátorsága. Dulakodni kezdett a szellemmel, de ütései csak a levegőt érték: a pap el-eltűnt, hogy újra megjelenjen.

Ettől kezdve nem volt nyugta Jánosnak. Éjjel-nappal üldözte a szellem. Végre is beteg lett s nem tudta már titokban tartani állapotát.

- Ó, jaj, - kiáltotta egyre, - jön a vándorbarát, hogy kínozzon!

Az övéi azt hitték, megőrült és orvost hívtak hozzá. De az orvos nem tudott segíteni. A betegség egyre rosszabbodott s a különös képzelődés híre elterjedt az egész szomszédságban.

Történt pedig, hogy egy közeli városba egy híres csodatevő pap érkezett, aki, mikor hallott a különös esetről, odaüzent a János feleségéhez: szeretné látni a beteget és bízik is benne, hogy imáival meggyógyíthatja. Az asszony maga szaladt a paphoz könyörögni, hogy jöjjön mielőbb, és azonnal bevitte a beteg szobájába.

De alighogy meglátta János a papot, iszonyúan felordított, mintha megint rájött volna az őrület:

- Jaj, jaj, a vándorpap jön, hogy gyötörjön!

És vacogott a foga, mert érezte, hogy ezúttal nem szellem áll előtte, hanem igazi hús és vér. A pap azonban kiküldte a jelenlevőket a szobából, és egyedül maradva a beteggel, így szólott:

- Öt évvel ezelőtt bedobtál engem a kompról a vízbe: emlékezhetsz reá.

János szólni akart volna, de nem tudott a rémülettől. És a pap folytatta:

- Szerencsére jó úszó és búvár voltam gyerekkorom óta és baj nélkül kiértem a partra. Most pedig eljöttem, hogy bánd meg bűnödet, vezekelj érte Isten előtt s tedd jóvá a földön.

János arca olyan volt, mint a papiros, de szíve már elszánva mindenre.

- Mit kell tennem?

- Kelj föl azonnal, add el vagyonodat az egyház és a szegények javára, hagyd el házad, feleséged, s mindent, amit gaz módon szereztél, végy zarándokbotot s kövess engem!

János csakugyan fölkelt s elment a tőzsérekhez, hogy vagyonát eladja. A vándor pap azalatt leült a ház előtti lócára és várta. János felesége nyugtalanul tekingetett ki az ablakon, mert nem tudta elképzelni, hova ment beteg férje? De a papot nem merte kérdezni.

A pap egy öregszemű olvasót morzsolt, s föl se nézett.

Végre megjött János. Szolgája hozta utána az aranyakat, amiket házáért és szőlejéért kapott. A pap tartotta kosarát, s János megparancsolta a szolgának, hogy töltse belé az aranyakat. A pap letakarta a kosarat.

- Menjünk.

És elindultak. János felesége sírva nézett utánuk.

Több falun mentek át, s a pap mindig kezében vitte kosarát, éppúgy mint azelőtt, a kék szalvétával beborítva. Pár napi út után a partmenti erdőséghez értek, s átvágtak a sűrűn, hogy kijussanak a folyóhoz. S amint a hatalmas víz kicsillant előttük, Jánost egyszerre különös érzés lepte meg. Ugyanazon a helyen voltak, ahol akkor! A komp éppen indulásra kész volt, s vásárosok szorongtak a hátán. János és a barát most is a szélére rekedtek, s a barát kifelé nézett a folyóra... Ugyanaz a szag is volt, mint akkor: a sűrű, áporodott parasztszag, mely egészen megtöltötte a kompot... És most is tavasz volt! A túlsó parton új, halk zölddel intettek a lombok. S oly kedvesen halavány volt az ég!

János azonban a kosárra nézett, melyet a barát letett maga mellé: s a házára gondolt, amelyet eladott, s a feleségére, akit elhagyott. Mindennek az ára ott volt a kosárban, igénytelenül beborítva a kék szalvétával, mintha csak úti élelem volna... János körülnézett és látta, hogy senki sem figyel rá, mindenki el van foglalva piaci gondjával és látta, hogy a komp már túl van a folyó közepén, a révész háttal állva igazgatja.

- Mindjárt késő lesz, - gondolta János és előrenyujtotta a karját, hogy meglökje a barátot. De íme: a barát semmivé foszlott s a János karja úgy ment rajta keresztül, mint a levegőn.

János megingott, elvesztette az egyensúlyt s bezuhant a vízbe. Csak a túlsó parton vették észre, mikor a révész megtalálta a gazdátlan kosarat, tele aranyakkal.

Forrás: Képes hét 2. évf. 52. sz. (1929. december 29.)

Babits Mihály: Űzd ki vasvillával, mégis visszatér…

Az országúton egy szegény ember ment, János nevezetű. Kopott, de azért úriforma ruhát viselt, mint a szerencsét próbáló diákok.

Az úthajlásnál egy szekér tűnt elébe. Vándor szerzetes szállt le a szekérről. A paraszt leadta utána kosarát, amilyenekbe az alamizsnát gyüjtik a barátok; s a szerzetes Isten nevében köszönte szívességét, hogy idáig hozta. A paraszt befordult a dűlőn földjére, a barát pedig baktatni kezdett János mellett.

Mindketten fiatalok voltak, hamar összeismerkedtek. Könnyebb az út, ha van kivel beszélgetni. A barát világlátott ember volt és érdekes történeteket tudott. Lassanként, amint bizalmasok lettek, személyes dolgokra fordult át a beszéd és tartózkodás nélkül elmondták egymásnak életük folyását.

- Házasodni szeretnék, - mondta János - de ahhoz pénz kéne. Pénzem pedig nincs - és nagyot sóhajtott. - Nem kívánnék mást, mint egy kis házat, kertet és az asszonyt.

- Nekem is volt egy nagy kívánságom, - felelt a szerzetes. - Isten segítségével már beteljesedik. Miasszonyunk, Máriának szeretnék faragott képet állítani templomunkban. Évek óta járom az utakat és gyüjtöm rá az alamizsnát. Az emberek szegények manapság és vallástalanok. Sok helyütt gorombán utasítanak el, s azt mondják: gondoskodjanak az égiek magukról! De én nem csüggedtem, s kitartásomnak megvan az eredménye. Ez a kosár tele arany- és ezüstpénzekkel. Most megyek haza a klastromom felé. Bízzál, testvér, az Istenben, és a te kívánságod is be fog teljesedni.

János szomorúan nézett a kosárra. Szótlanul mentek a folyóig. A komp éppen indulásra kész volt, s vásárosok szorongtak a hátán. János és a barát egészen a szélére rekedtek, s vigyázni kellett, hogy be ne bukjanak a vízbe. A barát kifelé nézett a folyóra, mert gyönge érzékenységű ember volt, s nem bírta jól a sűrű, áporodott parasztszagot, amivel a vásárosok népe megtöltötte a kompot. Künn friss tavaszi levegő volt, s a méltóságos folyó szelíden nyúlt ki s emelte terhét, mint egy izmos kar. A túlsó parton új, halk zölddel intettek a lombok. Közel hegyek, még mintegy a hóvíz emlékével barnáskodtak. S oly kedvesen halavány volt az ég! A barát szeme rajtveszett a légies ártatlanságú felhőbárányokon, s a habok csöndes csobogása a komp körül kimosta füléből a kofanép zsivaját.

János azonban a kosárra nézett, amely igénytelenül be volt borítva egy kék szalvétával, mintha csak úti élelem volna benn; aztán körülnézett és látta, hogy senki sem figyel rá, mindenki el van foglalva piaci gondjával és látta, hogy a komp már túl van a folyó közepén, a révész háttal állva igazgatja.

- Mindjárt késő lesz, - gondolta magában. Előrenyujtotta a karját és észrevétlen meglökte a barátot. A barát egy jaj nélkül bezuhant az árba. A loccsanásra fölfigyelt néhány utas és János úgy tett, mintha ő is arra figyelne föl.

- Jézusom! - sikoltott egy kövér kofaasszony. - Valaki beleesett a vízbe!

- A pap! - mondták mások. - Itt állt a pap a szélén!

- Az nem lehet, - szólt János. - Az az én unokatestvérem; ő előbb ment át a másik oldalra. Péter! Péter! - kiáltott, minthogyha a papot keresné. A komp pedig már nagyot haladt azóta előre.

A pap nem bukkant föl többet a víz alól. A kofák körülállták Jánost, aki hangos szóval siratta az »unokatestvérét«:

- Áldott jó ember volt. Semmije se maradt annak a világon: mindenét elosztogatta a szegények között. Most be kell menni a faluba, hogy küldjenek embereket, akik kifogják a holttestet: majd én bemegyek magam. Ó, jaj, szegény Péter!

- Úgy lesz bizony az jó, - mondta, a vén révész, és az utasok, akik egy távolabbi város vásárába igyekeztek, ráhagyták. János fogta a kosarat és megindult az úton. De közben elgondolta, hogy minek menjen ő a holtat kerestetni, s az első fordulónál, ahol már nem látták, letért a falu útjáról.

Amint elért a fővárosba, megváltoztatta a nevét, kereskedő lett és a halott pénzét fektette bele az üzletbe. Mert a kosár csakugyan tele volt arany- és ezüstpénzekkel, ahogy a pap mondta. A szerencse kedvezett János spekulációinak, vagyona szaporodni kezdett, s csakúgy ömlött elébe a sok pénz. János könnyen élt, nem tagadott meg semmit magától; kincsei mégis tízszereződtek és húszszorozódtak. Idők folytával megvásárolt egy szép kertes házat, asszonyt is hozott a házba, akitől gyermeke lett; okosan és elégedetten élt.

Néha azonban eszébe jut a pap, s ilyenkor szomorú lett.

Goethe: A napló

- - aliam tenui, sed iam quum

gaudia adirem,

Admonuit dominae deseruitque

Venus

Tib. I. 5.

Goethe a Naplót 61 éves korában írta, és fő stanzáiban Vulpius Krisztinát dicséri, ki felesége lett. Az egész költemény öregkorának legszebb és legjellemzőbb terméséből való: erotikus költemény a legmagasabb és legnemesebb módon. Szerelemben tisztultak e versek erkölcsössé, mint az arany a tüzben. Aki azt a nálunk-ugynevezett „erotikát” keresi, azt a piszkos erotikát: annak époly kevéssé fognak tetszeni, mint a prüdnek és álszentnek.

Goethe maga mélyen érezte költeményének merészségét a kicsinyes, modern „erkölccsel” szemben.

- Ha szellem és magasabb nevelés közkinccsé válhatna – mondta Eckermannak -, a költő szabadsága korláttalan lenne. mindig nevén nevezhetné a gyermeket s nem kellene félnie a teljes igazságtól. Ma azonban kényszerül meggondolni, hogy müve vegyes publikum kezeibe kerül, s oka van vigyázni, hogy a derék emberek többségét nagyon is nagy szókimondása meg ne botránkoztassa. Aztán csodálatos dolog az az idő. Zsarnok az, megvannak a maga szeszélyei; ahhoz, amit valaki mond vagy tesz, minden század másféle arcot vág. Ami a régi görögöknél megengedett volt, azt nekünk ma „nem illik” kimondani, s amin jól mulatott a Shakespeare erőtől duzzadó kortársa, azt a mai angol nem tudja elviselni…

És mikor Eckermann megjegyezte, hogy a forma is sokat tesz:

- igaza van – szólt Goethe -, a külömböző költői formákban titokzatos hatások rejlenek. Ha az én Római Elégiáimat Byron Don Juánjának tónusában és versformájában forditanák: ugyancsak illetlen könyv lenne…

Goethe szavai kiadót és forditót egyformán intenek; s az első magyar kiadás e szavak szellemében készült. A forditás teljesen formahű; - s a kiadó, bár a Tagebuch németül már a népszerü Goethe-könyvekben is hozzáférhető, a költő aggályait tisztelve, csak kevés, számozott példányt bocsát a magyar piacra: csupán az irodalom igazi barátai számára.

B. M.

Addig halljuk, míg utoljára hisszük,

Hogy az embersziv mindörökre rejtvény,

S bárhogy csürjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,

Egyformán gyarló pogány és keresztény;

Jobb, ha kezet szoritunk s nem keressük

Szentek erényét, rideg tanra lesvén:

Ha győz is rajtunk olykor a kisértés,

Még az Erkölcsre nem halálos sértés.

Világi üzlet egyszer hosszu utban

Távol marasztott kedvesem szemétül,

De akármennyit nyertem és tanultam,

Mindenrül ő jutott eszembe végül,

És tüzpontokkal gyulva drága multam,

Mint csillagoktul esti ég ha szépül,

Lőn nékem minden esemény, ha tollat

Ragadtam, ő rá egy szép uj hasonlat.

Sietnék vissza már. De jaj, törötten

Kocsim még egy éjjelre elmarasztal:

Már a viszontlátáson kéjelegtem,

S most türni kell, s alkudni a paraszttal!

Bognárral és kováccsal pörlekedtem:

Mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,

Sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.

Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.

Hát vártam, s az első kocsmába mentem,

Láttam, olyan, meg lehet benne szállni,

A lépcső tiszta és a szála rendben,

A szoba csöndes, lehet benne hálni.

Egy lányka jött, gyertyát hozott a szentem,

Rögtön kezdtem magamat jól találni.

Hiába, ha szabadján van az ember –

A szépség háló, s a szabadság tenger.

Majd nekiültem a levélirásnak

És elővettem, magamnak, a naplót

És kedvesemnek, fölirni, mint más nap,

Mit emlékembe az eltűnő nap rótt,

De lám, alig sikerült pár vonást csak

Idézni, nem mint máskor, minden aprót:

A lány visszajött, vacsorámat hozta,

S kirakta, szemnek csinosan elosztva.

Jött-ment; szóltam s ő válaszolt; ügyesség

Minden szavában, s bűvöl egyre jobban.

Szemeim nem győzik, hogy lesve lessék

Fürge hajlását, s szivem vágyva dobban

S amíg a csirkét szeleteli – tessék!

Ágaskodik ám valami titokban!

Fölugrom, megfogom, földömtve székem;

Rebeg a drága: „Hagyjon békét nékem!

Fülel a nénim ottlenn mint a sárkány

És minden percet számon tart időmből.

Míg én fenn dolgozom, ő lenn vigyáz rám

S mindenért rögtön dul-ful és csörömpöl…

De ha nyitva hagyná az ajtaját tán…

Pár óra éjjel jutna.. az örömböl…” –

Szólt, s tagjait karomból kiszakitva

Kiment, s szolgálni jött csak ujra vissza,

De pillantani is! Ó mily ígéret

Volt minden pillantásából kacsintó!

Nem nyomta vissza, ha sóhajban éledt

S lett keble jobban dagadó még s ringó.

Fülét, arcát s nyakát, a hófehéret

Muló pir lepte, gyorshajtásu bimbó.

S mikor már nem volt nálam semmi dolga,

Ment s visszanézett, és ment, vonakodva.

Házat, utcát éjfél takart be mélyen.

Egy széles, szép ágy van számomra vetve;

Elférünk abban ketten is, remélem,

Sugja incselgő vágyam játszi kedve.

- Elfujjam-e a gyertyát, vagy had égjen? –

De hallom, jön már, halkan lépegetve.

Mohón szemlélem minden drága tagját –

mellém hanyatlik – Átfonom alakját –

Kibomlik: „Pár szavam van, megbocsássa,

Hogy ne öleljen teljes ismeretlen.

A látszat ellenem szól. Lássa, lássa,

Eddig „büszkének” mondtak; megvetettem

A férfit; de most szivem dobbanása

Oly hangos – és én olyan céda lettem!

Győztél – (bocsáss meg, hogy szóval zavarlak!)

Láttalak, vágylak, élvezni akarlak!

Tiszta vagyok még; és máskép ha volna,

Megmondanám, mert bennem nincs hazugság.”

Igy édes keblét kebelemre nyomja,

Mintha csak ott tudná találni nyugtát

S én szemét-száját csókolgatva sorba,

Helyzetem mégis percről-percre furcsább:

Mert ami máskor gyakran oly keményen

Hordta fejét, most meglapul szerényen.

A lányka mintha nem is vágyna másra,

S egy édes szóval, egy csókkal betellnék,

Oly szüziesen nyujtja tapadásra,

Szüz ölelésre drága teste teljét.

Ártatlan csóktól gyullad arca lázra,

S elnyugszik, mint kit más sem érdekel még;

Nos, nyugszom én is, de még bizva abban…

Mi fejét máskor oly fenn hordta gyakran.

 

De sorsom aztán elgondolva jobban,

Főtt-forrt a lelkem dühhel, szenvedéllyel.

Magam átkoztam, magamon kacagtam

(De átok és düh semmi jót sem ér el).

Aludt éber-magánál bájosabban

A lány s a gyertya lankadt hosszu béllel.

Fiatal testet napi munka végén

Siet az álom leigázni békén.

Ágyamon aludt drága helyhezetben,

Nyugodtan, mintha maga ágya volna;

S falhoz szorulva, kinnal, tehetetlen

Az, kinek mindent megengedett volna –

Mint bénult vándor, kigyótól csipetten

A forrás mellett, melyhez üzné szomja –

Lágy álma pihegését hallva folyton,

Hogy ne szünjön, magamét visszafojtom.

Erényt csinálva végre a muszájból,

Szóltam magamhoz: „Ládd-e, most megérted,

Hogy igézéstől félve, babonából

A vőlegény keresztet egyre mért vet?

Inkább hullna fejedre fejszezápor,

Mint itt szégyenkezz! Ezt még meg nem érted!

Bezzeg nem igy volt, mikor lánykád hajdan

Először láttad, báli fényben, zajban!

Akkor dagadt a szived, és dagadtak

Érzékeid, dagadt a férfi benned!

Őt fürge táncba hevesen ragadtad

Sietve karra, majd kebelre venned,

Mimtha magadtól féltenéd magadnak,

S százszorozódott minden erő benned,

Ész, szellem, élc, de legjobban vadulva

Az, ami oly szerényen meglapul ma.

Igy ébredt és nőtt hajlam és kívánság

És hamar lettünk vőlegény s menyasszony;

Ő májusi virág és vágyó lányság

S minden érzékünk ég, hogy kéjt szakasszon.

S mikor oltárhoz vezetém a lánykát,

A szent templomban, pap előtt, bevallom,

De sőt fájdalmas szobrod festett gipsze

Előtt, ó Krisztus, megmozdult… az ipsze.

S ó ti nászágyunk függönyei! széles

Dunnák, s ti dagadó mély csipkepárnák!

Paplanok, kik hőn vetettétek kéjes

Csatáinkra selymetek zizge szárnyát!

Ó kis madárkák, kiknek szenvedélyes

Szerelmünk költé dalra röpke álmát!

Békétek látta harcainkat gyakran

(Ő oly hálás volt, s én fáradhatatlan!)

S lopva élveztük, mint tolvaj szerelmes,

a házastársak szent jogát gyakorta

Nádasban, vagy vetés között, a selymes

Füben vágyunkat szemérmetlen oltva.

A vágy zsarnok volt, a test engedelmes,

S az ipsze jól szolgált, a drága szolga!

De most hiába költöm a mihasznát

S a legszebb kéjtől fosztja meg a gazdát!”

 

De Ipsze úr szeszélyes. Hogy lehetne

Rendelkezni – vagy nem törődni – véle?

Egyszerre itt van, s csöndben fölmeredve

Teljes pompáig emeli szeszélye.

Most már a vándor, ha ugy tartja kedve,

Térhet enyhülni forrás hüs vizére –

az alvó lányra szomjasan hajol rá –

De majd, mintha valami visszatolná –

Ki költé alvó erejét acéllá,

Ha nem a régi kedves drága képe,

Kit ifjusága bűvölt életcéllá

S emléke most is lángot önt erébe?

Előbb bénulás lankasztá facérrá,

Most kétkedés lopózik erejébe:

Elfordul, óvatossan, óvatossan,

A bűvös körből kivonódva lassan.

S leül, naplóját irni: „Közelegtem

Haza és hozzád, s az utolsó órák

Eltéritettek… ó mily környezetben

Vont vissza vágyam s lőn megint mohó rád!

A régi titkos szó, hogy a betegben

Látszik meg az egészség, igy való hát.

Sok jót találsz, ha forgatod e könyvet:

De nem irhatom be a legkülömbet.”

És már a kakas szól. A lány kisurran

Paplan alól, s fűzőjét kezdi fűzi.

Szeme bámulva és hökkenve pillan

S majd földre csügg; s amint távozva szűzi

Teste utolszor még elémbe villan,

Szép tagjait tekintetem megőrzi.

De kész a kocsim már, a kürtje harsan,

Régi szépemhez röpit vissza gyorsan.

S mivel minden költői alkotásának

Szokott igénye a komoly tanulság,

Hódolok én is e kedvelt szokásnak,

Komoly versemnek igyen adva kulcsát:

Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak

E föld utjain, melyek olyan furcsák:

A kötelesség ellenáll s hatalmas:

De csak szerelem lehet diadalmas!

  

Fordította: Babits Mihály

Ez a könyv a Génius Könyvkiadó R.-T. megbizásából, Babits Mihály forditásában, Prihoda István négy eredeti, kézisajtón készült kőrajzával és egy záródisz metszetével, Weiss Antal cimlapjával, Végh Gusztáv kötésterveivel, 1000 géppel számozott és meritett papiron nyomott példányban készült. Ebből: 1-100-ig kézzel szinezett egész pergament kötésben és színes litografiákkal a forditó és illusztrátor kézjegyével és külön tokban a kétszinnyomásu kőrajzokkal; 101-300-ig selyem kötésben, színes litografiákkal; 301-1000-ig művészi papirkötésben és kétszinü litografikkal. A nyomdai és litografiai munkákat Wess L. és F. nyomdája, a kötéseket Gottermayer Nándor mühelye készitették.

Ez a példány

a

533

számu

Forrás: Goethe, Johann: A napló -  Genius kiadás Bp., 1920.