Berda József (1902-1966): Gyermek

Mily angyali ritmus van
a lábaidban te égből
szállott gyermeki csoda!
A mennybéli fényesség vagy te;
minden éjjel veled álmodozom
s reggel máris feléd száll képzeletem:
hol jársz, mely áldott tájon illatozol most
s gyujtod még vidámabbá az emberek
sovárgó szemét? A lelkendezés,
a legszentebb indulat képzelt el téged,
hogy ily tökéletessé lombosodtál te légies
teremtés! Legyen áldott érte az égi
akarat, mely apád és anyád öröméből
fogantatott nekünk ebben a gonoszoktól
megrontott csúnya században, melynek
gyógyító vigasza te vagy csupán, ha
szomorú szemem az olykori
ritka ünnepnapokon reád tekinthet.

Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.

Nadányi Zoltán (1892-1955): Te vagy az

 
Te vagy az, aki mindig nemmel
válaszolsz és mindig rázod
a fejed és magyarázod,
nem tudsz nekem hinni.

Te vagy, aki minden szóra,
mozdulatra úgy vigyázol,
én tegezlek, te magázol,
soha el nem véted.

Te vagy, aki mindig eltűnsz,
hol hetekre, hol napokra,
nekem az a poklok pokla,
de te azt se bánod.

Irgalmatlan vagy te hozzám,
nem akarsz egy morzsát vetni,
nem tud engem úgy szeretni
senki, senki, mint te.

Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.

Komjáth Aladár (1894-1963): Romvilág

Elmúltam ötven éves
s egy világ múlt velem,
egy óriás sírhalomra
hajtom le a fejem.

Beteg vagy Európa,
halottaktól dagad
új háborúra éhes,
telhetetlen hasad.

Az életek repülnek,
az öröm megszakad,
a látónak világot
világtalan vak ad.

Az együgyű a bölcsebb,
ösztöne mélyre ás,
a fertőzött mezőkön
rohan a pusztulás.

A városok romokban,
őrültek szabadon,
lakályos palotává
lett a rideg vadon.

Fölöttünk repülőgép,
bölcsőben kisgyerek,
bombák vad dörejétől
az élet megremeg.

(1944. december.)

Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.

Darázs Endre (1926-1971): Románc

 
A híd karfáján ül a lány
És zokog és zokog:
Az ingó, ódon híd alatt
Futó hullámsorok.

A híd karfáján ül a lány
És néz, néz tétován;
A vízen látja életét
A szomorú leány.

Az alvó, ódon híd alatt
Mindig dörög a víz;
Rettentő, széles vállain
Sok mindent messze visz.

Elvisz sikoltó életet
És közömbös követ;
betakarja a holtakat,
Mint suhogó szövet.

Zúgás. Semmit se hajlani
A mély vizek alól;
Aki egyszer alábukott,
Többé sohase szól.

Mint szép kenyér, kerek a föld.
Pohár tej a vidék;
A víz rohan, fut morcosan,
Nem érzi meg ízét.

Lámpás az ég: fénylik, kihuny,
A mindenség forog;
A híd karfáján ül a lány,
Nem mozdul, csak zokog.

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20. 

Várkonyi Nagy Béla (1896-1980): Baráti köszöntés

- F. J.-nek -

Öregszünk, pajtás+ s mint a tölgyfa kérge
Keményedünk! A lélek egyre tisztább
Csapáson száll a lényeg bűvkörébe,
Hol kortyonként ízleljük s tárt kulisszák
Fölött emelkedőben már a Szépség
Szívünkre omlott roppant számvetését.

Dereng a mult: megannyi drága ékszer
Csillog telt asszony-testén: évek! Évek!
Bennünk az emlékek miként az éber,
Ugrásra-kész, mohó ebek henyélnek.
Nagy rang futott szívünkre, semmi kétség!
Osváth, Babits s Ady! – ez volt  mérték.

S a többi halhatatlan: Dante, Goethe,
Petőfi, Shakespeare, Hölderlin, Balassa
És Phőbus minden dalnok Isten-őse!
Hány őrző fáklyát tartottunk magasra!
S hogy forgott bennünk, szüntelen keresvén,
A teljességre szomjas ember-eszmény!

A fényt kutattuk. Bátor, nagy kiáltók
Szavát: arányt a mérhetetlen ködben;
Tér és Idő között a biztos átlót,
A percet, mely örök egekbe szökken;
Csak azt, mit minden útja-vesztett áhít:
A vers-valóság mágikus csodáit.

S ez az, mi összeköt veled e korban,
Mely gyilkos bürköt olt belénk naponta:
Nem tántorogsz komisz helóta-sorban
S a könnyű prédát nem kötöd csokorba:
Tölgy-homlokú vadász! Keményen állod
A szörnyű próbát. Így épül világod.

Termékeny dac, mi éltet! Így találtam
Rád most egy éve újra, negyvenötben:
Az első kandi sétán fönn a Várban.
Budán, a rom-kísértet-verte ködben:
Az égen kínok, bűn-jelek doboltak
S lihegve törtek ránk a messzi holtak.

Rángott az arcod izma. Két szemedből
Vad rémület sikoltott. Ámde ajkad
Zárt kút maradt: mikéntha védelemből,
Hogy mondhatatlan kínod elharaptad;
S e zord-nyugalmú, szótalan komorság
Mögött már épült, teljesült az ország.

S ezt búgta lényed: élni! Ezt dalolta
Az ösztön sípja benned s egyre zengőbb
Szelek hímezték ránk a vész-sodorta,
Verembe-hajló, tetszhalott jövendőt -
Szerzett jogán az önigazolásnak
Rangját a költő így mutatja másnak!

S ez kell ma itt: a dalnok újra táltos
Legyen: kapocs, ki sorsa s népe közt áll:
Ne néptribün, ki férc-fetisnek áldoz,
De gáncstalan eszmék ormán erős vár:
Mérték s arány, kinek szavából önként
Szabják jövendő századok a törvényt!

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.

Zelk Zoltán (1906-1981): Mint a gyermek

 
Mikor járni rugaszkodik, elsőt lép a gyermek,
két csöpp keze mintha riadt madár úgy repesget -
kapaszkodna s székek, asztal játszin menekednek.

Így a költő. Mint a gyermek székeb, asztallábba,
kapaszkodna rögbe, fűbe, csillagokba, ágba -
járni tudjon, ne botoljon, az egész hazába.

S fut előle minden, szalad: - Hazát könnyen lelnél,
de csak az lehet a hazád, mit szívedben leltél,
szívvel, szóval és varázzsal mit magad teremtél.

Csak az a föld, csak az az ég, csak azok a tájak,
csak az a rét, csak az a hegy, s rajtuk mind a nyájak,
mik látatlan sorakozva, intésedre várnak.

S gyűlnek köréd! Millióból egyetlenné állva,
részből egészre, nemvoltból létezőre váltva -
indulhatsz már, nem botolsz el, ráleltél hazádra!

S míg e semmiből varázsolt tájon vernéd sátrad,
ráocsudsz, hogy mégis, mégis valaha már láttad,
sovány boglyáin hevertél, útait bejártad…

Parasztjait, kik hajnalban lovuk útra verték,
s miként éhen tarisznyából kenyerük kivették:
földjüket az éj mélyéből előteregették…

Gyárait is, hol napestig falva kormot, lángot,
fejszét, kapát kalapáltak tűzből a kovácsok,
nemcsak fejszét nemcsak kapát: az egész világot!

Tőlük hát a szép varázslat, mellyel hont teremtél,
földet alád, eget föléd mégis tőlük nyertél,
sorsuk lesve a teremtés titkaira lestél…

Így a költő. Mint a gyermek, ki anyja szivére
ejti fejét s ring az álma annak ütemére,
versed is, ha zeng, ha dadog, néped szívverése!

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.

Weöres Sándor (1913-1989): Patakmonda

 
Lágy föveny-bordákon, halványpirosan remeg
lenn az önfeledt patak; fölötte fény-árny-íveken
a magasság áttetsző falkái tolongnak fürtösen;
vad vonulás alján, álomban sző-fon, remeg
s hol legkeskenyebb, hol hajdan boglárka nyílt,
általlépi egy madár. -

Rejtett ér, Linár-szövevény… galamb-színű erdő
száz odvából szikra-fény,
ősanyák szigorú csöndje, dús, tapadós vörösföld,
zsarnoki, termő hallgatás;
meleg hajlásai közt a betelt férfi-vágy pihen,
mint iszapba tűnt acél,
melyre rozsda nem forr, s tán ha meglelik egykor,
újra kivillan, újra él.

Kristály hal, eleven zöld kard, gumó, lucskos szakáll:
egybe-ölti a kis patak;
part-fogsor, kék hegysor, csillagsor: vállas kamaszként
csügg valamennyi a csöpp anyán.
Jajszó, kacagás egyre-megy: mind áldott női jel,
búborék mely fölfele száll.
Élő fonadék álma. Áttetsző tábor a magasban!
Odafönn a szabad sereg!

Odafönn szivacsos felhőn kocsonyás csillag -
nedves vonulás mindenütt,
fenti, lenti
rengeteg…
mélyben a rejtett ér-szalag
hályoga, zöld csatak
remeg.

Lenn az önfeledt patak
puha nő-testként, álomban szövi tiszta sodrát;
de hajdan folyam volt! Tág-szemű s elfeledte,
gőzét nyitja-zárja csak,
alva, pihegve,
lankatag.

Hömpölygés volt, széles iram,
vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben,
partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok,
zengtek: Ime a folyam!
Jött a fény és rá-terült. Jött a homály és rá-terült.
És szült fájdalomtalan.

Bukdosó hullám-halmok, siető nő táncos halmai,
telt meder ég és föld között,
villámlón átlátszó rengés, ragyogó dísz halmaza,
fönn-lenn csillagok és napok,
asszony, kiben teljes-egy a szem, ágyék, kebel,
gyönyör ég és föld között,
örökifjú ősanyák nézése, bőséges róna,
jámbor nőstény-farkasok,
part-fogsor, kék hegysor, csillag-sor, könyörgő férfi-zengés,
áradat ég és föld között,
határtalan tájon ömlő, hol nincs messze, nincs közel,
hol titokra nem találsz. -

Mondják, nem volt Hold még. – Tán a Hold
messziről ide-szomjazott…
Jámbor nőstény-farkasok idegen szagra figyeltek -
„Folyam-hölgy! Tenger legyél:
áradj! kerekülj! mint magam!”

Ekkor habja elhomályosult és mintha emelné sok vödör,
tépő görcs feszítette szét.
Partok dűltek, megdermedt a tenyészet illata,
gyűlt a fakó tajték, kavarogva fölfelé, vagy hengeregve;
és úszott a bölcső és habba borult a virág, a taraj
és hegyek törtek pattogva, csengve, mint a kelyhek,
nem volt többé föld, sem ég!
Forrt a színtelen áradat,
körbe-érve, önmagába ütközött s elájult.
Lett alvó, szelid patak.

És az istenek is futottak! Mert még mámorában is
győzhetetlen-tiszta volt!
Ki vadította? tán a Hold -
tán a homály – de nem a párnás, ölelő éjszaka -
a másik, lenti homály, mely a rögben kezdettől éhezett.

Nagy folyam volt, most patak.
Termő iszap-katlanain túl, meddő homokján,
most is gyors, üde, csillogó,
most is legtisztább ital,
mert sodrát sosem éri sár. 
Rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét
föl nem nyitja már soha.

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.

Kassák Lajos (1887-1967): „A csöndes tó”

Lim-lomjaival únom már e világot
mi keresnivalóm kóros asszonyai
és kiteregetett, véres zászlói közt
a hős, kit szólítok, néma és vak szegény.

A kert, mi után annyira vágyakoztam
lassan kitárult s aztán megint becsukta
rácsos vaskapuját s a szűz rózsák is mind
becsukódtak kérdező szemeim előtt.

Sikátorok mélyén részegek topognak
kart karba öltve és majdnem már boldogok
de ott lent, még lejjebb néhány lépcsőfokkal
tépett hullák feküsznek a járdaszélen.

Ha föléjük hajlok a csillagos éjben
meglelem-e közöttük, akit szerettem
ölemben ült éppen, hogy harsant a vihar
s ő elszállt a fagyasztó téli szelekkel.

Akkor még semmit sem tudtam a halálról
most egy nyughatatlan folyó hullámain
ring velem a csónak s fent a kék azurban
a szerelem és a harc emléke kísér.

Még világít előttem az álmok holdja
még pengnek a húrok, amiket nem régen
oly vakmerően érintettem, mint a gyermek
ki a bűnbeesés gyönyörét élvezi.

Még hajszol a vágy, még verset írok rólad
de holnap megjönnek a derék favágók
fejszéjük csapkod mint a villám s a dús kert
hol néha láttalak, eltűnik örökre.

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.

Várnai Zseni (1890-1981): Bolygok körötted…

 
Olyan ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt volnál s azt is, hogy nem vagy itt, 
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg
s olykor, mikor a közeledbe érek
már azt hiszem most, most elértelek!

Kinyúl, felém napszemed fénysugára
s megérint, mint egy csók a téren át
s e fény visszfénye tükröződik rajtam
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem
s lehullanék, ha te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel
s úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás viharja
égen és földön mindent szétlövelt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott s védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sinére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.

Berda József (1902-1966): Ének az erdőről

 
Millió üstökű erdőrengeteg, te vagy
az én igazi hajlékom csupán! Benned
bolyonganék-aludnék s ébrednék mindig,
télen és nyáron egyaránt, csak bírná
a test, a szegény, a változó időt. -
Óh, ha Isten oly csodát mível volna,
hogy nem kéne soha többé négy fal
közé kényszerült hajlékba laknom!
Ma nem ember, hanem boldog állat
volnék, ki őzekkel, szarvasokkal
s énekes madarakkal barátkozna csak.
Velük aludnék, velük kelnék a nagy,
millió üstökű rengetegben s végül
oly boldogan halnék meg ottan, mint 
ősszel a fák milliószámra lehulló
levele, mely mind új fogantatásnak
ad takarót, hogy ne legyen soha
megállás az isteni derű
szüntelen dicséretében.

Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.

Gyarmathy Erzsébet (1919-1987): Három vers

1.
Sötét, könnyű, jávorfa-hegedűk
leány testét sohasem tapogattam,
húrok ideges, édes remegését,
finom bőrét nem érezhette ujjam,

nem ismeri ajkam a dallamot,
mitől rámnyílnak arcok és szemek,
rosszul tanított beszélni anyám,
és más szólja helyettem nyelvemet.

2.
Te csak aludj, aludd a medve álmot,
míg új erők nőnek a föld alatt,
piros kabátban járnak a királyok,
és jégtorlasz tolja el a hidat,
ne félj, kemény álmod szét nem repeszti,
és ostoba és hiú fejjel senki
nem fogja meleg szíved célbavenni.

Aludj, míg a hamu parazsad rejti,
kezed ismerte a simogatást,
mély pincékből tudott szenet cipelni,
s a tollat fogta, meg a ceruzát,
most hát szorítsd meleg öblét szemedre,
mint ki titkot tud, s csak sötétben lát,
takard magad testvéri melegedbe,
s tanuld ki végre, tanuld a halált.

3.
ó semmisem enyém,
csak e testvéri fény,
e pára és sugár,
mely élet és halál.

Vonulnak éjjelek
s napok, fejem felett,
csak állok mint akit
egy penge megvakít,

és könnye kipereg,
izzó acél felett
s övé, (nem látja más),
e végső ragyogás.

Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.

Vas István (1910-1991): 1944 á p r i l i s

 

GYÜMÖLCSFÁK A BOLONDHÁZBAN

Az angyalföldi bolondház szürke falán belül
két gyümölcsfa virágzik mandula meg cseresznye.
Az április gyors virágzás így települ
bolond lelkemre, amely csupa szürke rögeszme.

A RÜGY A FÁN…

A rügy a fán, a kökörcsin a fűben -
jaj, most minden olyan valószerűtlen!
A Duna vize a Korzóig árad.
Véres színe az alkonyi sugárnak
baljós fényekben fürdeti Budát.
A tereken gonosz kis szél fut át.
Borzong az akác ifjú levele.
Ez a tavasz halállal van tele.

SZIROM

Te halovány ártatlan bujaság,
illenek hozzád most az orgonák.
Idegeidet cibálja.
Fantasztikus szirom hajad virága.

CSÓK

Az íróasztalon Arany
fényképe néz tanácstalan
ideges töprengéseimre.
Szabályosan kemény az inge.
„Biztos a nagypapája volt ő
az úrnak?” – ezt kérdezte rég
egy tudatlan takarítónő.
S ma, mikor elmerítenék
új lelkemet a régi vér
örök s öröklött ősokába,
megértem, ez a kép mit ér,
és ma tudom csak igazán,
ő volt valódi nagyapám
és én vagyok dekadens unokája.

Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.

Weöres Sándor (1913-19899: Vándorkoszorús-nóta

A világnak nekivágok,
fán teremnek ott a lányok.
Négyet-ötöt földre-rázok,
szép csöndesen odébb-állok.

A világnak nekivágok,
tűzben nőnek ott a lányok.
Kettőt-hármat kipiszkálok.
Szép csöndesen odébb-állok.

A világnak nekivágok,
szélben úsznak ott a lányok.
Ha csak egyre rátalálok,
soha mást én nem kívánok.

Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.

Devecseri Gábor (1917-1971): Méhek

Méhek, gyerekkoromba, szálltak
a hűvösvölgyi rét
párás szőnyegén, mézet szedegetni.
Ma érzem az izét.

Lepkék, a szárnyuk bársonyával,
nyáron, virágokat
takartak el; most e virágok árnya
sűrűn meglátogat.

Varjak, a hóról nem repülnek
messze: sötét lukat
vágnak belé. Fülem már rég halott.
Értem a dalukat.

Forrás: Új idők 52. évf. 13. sz. 1946. márc. 30.

Gellért Oszkár (1882-1967): Hűségre tanítani téged…

 
Amit buzgó imádba véstél
Jajongva egy éjen keresztül,
Reggelre megúnva, tagadva.
Feledve, kitépve tövestül.
Hűségre tanítani téged
Emberfia hol a segítség?
Hol a cirkusz, isteni dúvad,
Hogy a lelked megszelidítsék?

Akit reggel gyávának hívtál,
Estére abból lesz a bátor.
S ha este dicsőít az ajkad,
Reggelre az az ajk már vádol.
Hűségre tanítani téged
Emberfia, hol a segítség?
Az kellene tán, hogy – örök film -
A multad folyvást levetítsék?

Amire azt mondod ma: érdem -
Holnapra már az a gyalázat.
Nyakadba ma zsarnokot ültetsz,
Hogy holnapután lerázzad.
Hűségre tanítani téged
Emberfia, hol a segítség?
Hogy délben amit kiokádtál,
Vacsorára eléd terítsék?

Babért ama Caligulának,
Ki a vérgőzben kieszelte:
Egy híve maradt, paripája,
Hát consuli tisztre emelte.
Hűségre tanítani téged
Emberfia, hol a segítség?
Tiszteld nagyeszű lovaid, hogy
Butaságod ki ne nyerítsék!

Forrás: Új idők 52. évf. 13. sz. 1946. márc. 30.

Bóka László (1910-1964): Egyedül

 
Mindig csak az áldozatig,
az áldozatig juthatok,
a szeretetig sohasem.
Valami mindig visszafog, -

az az erő, mely a közös
jövőért sziklát döntöget,
nem tudja áttörni soha
az árnyvető ködtömböket,

melyek közöttem és közöttük
átlátszóan, de hidegen
falat húznak. Meghalok értük
gyedül, int egy idegen.

Forrás: Új idők 52. évf. 13. sz. 1946. márc. 30.

Falu Tamás (1881-1977): Semmi

Az est itt lépked már a halmokon.
A Semmit érzem, karomba fogom.
Óh. Semmi. Semmi, soha el ne hagyj,
Te az életnek legfőbb kincse vagy.

Benned elalszik minden lelki tűz,
Elszáll a jaj, mely éjszakába űz.
Lehull a gond, mely szíveket szorít,
A végtelenbe visz rajtad a híd.

Amíg az úton csöndben ballagok,
Óh. Semmi, érzem, hogy részed vagyok.
Óh, Semmi. Semmi, maradj így velem.
Mert ami nálad több, az gyötrelem.

Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.

Lukács Imre (1808-1981): Tépett tetők alatt

Tépett tetők alatt lábadozó házak,
ablakok ásítnak törött üvegekkel,
sebhelyeiket a falak mutogatják
s követelő hangon kiáltoznak: kezdd el!
Egy szomorú asztal lapul összetörten
a sebhedt üzemben – rozsdásak a gépek? -
s kibámul a gránátvágta hasadékon,
nézi a vidéket.

Lent a nyüzsgő utcán emberek loholnak,
szívükben a szerzés, harácsolás vágya,
zsebükben a vagyon: hatalom és rontás,
- de a dolgozók is sietnek: munkába.
Az utcakövezet friss hegekkel tűri
azt is, aki dolgos, azt is, aki kalmár,
milliós vagyonok születnek, de koplal,
aki épít, munkál.

Úgy szeretnék írni az összefogásról,
közös építésről magasztalót, szépet,
ami az egész nép dicséretét zengi,
de hiába, most még nem megy ez az ének.
Látom, hogy a munkás dolgozik keményen,
tíz deka kenyéren, üres löttyön épít,
addig a lokálok, kávéházak népe
zsebel, feketézik…

Tépett tetők táján, milyen verset írjak,
hazudjak-e néktek arról, ami nincs még,
amit még csak most kell éjet nappá téve
megteremteni, hogy ne győzzön az inség,
hogy e dermedt tájon pezsdüljön az élet…
A romokról szálló törmelék s a szétdúlt
üzemek, vasutak, parasztföldek hangja
harsogja: elég volt!

Elég volt a rontás, a tétlen henyélés,
tűrés, csodavárás, - vár reánk a munka,
építeni kell és kegyetlenül ütni
azt, aki hátráltat s azt, aki kibújna!
Tépett tetők alatt, félig rombadőlve
üzem, gyár, iroda egymás után éled,
a paraszt se rest már – ez a rendje-módja,
így épül az ország s így épül a lélek.

Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.

Hajnal Anna (1907-1977): A némaság

Engem a némaság ajkához vett
és kiivott, akár egy csobolyót,
oly száraz lett szívem és oly üres,
zuhanjatok belém, ti nagy folyók!

Ti téli felhők! Fagyos csillagok
szülői, ott fenn gubbasztók, sötétek,
ti üresedők és sötétedők,
üres szívemet ti megértenétek.

Kit hívjak én? Ki engem elvetett,
nagyúr csatlósa volt s elvágtatott.
Borítsatok be, téli nagy havak!
Szégyenkezik a napon a halott.

Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.

Jankovich Ferenc (1907-1971): Dohogás

Szívet-lelket didergető saláta,
zsírtalan és olajtalan telünk -
Éhesek vagyunk? Jól lakat a nátha,
zúzos hideggel telik meg belünk.

A nátha e cingár pincérlegény
sorsunkat hordja jégszemüvegén,
keszkenőjét a hóna alá vágva,
vagy épp vesénkhez, tetszése szerint.

Jaj, mennyit fázunk e mocsok telen!
Mint üres, rozsdás kályhák, dideregve,
melyekbe nem gyújt már be soha gazda,
kilöketve félszer mellé, a gazba,

És vicsorogva jövendő telekbe…
Midőn a szél belénk-belénk sivít,
öreg, repedt szánk sóhajt egy kicsit
s képzelt sziporkák szállnak a magasba.

Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.

Bóka László (1910-1964): Pontius Pilatus

Szép ezüst kanna.
Tiszta víz benne.

Kezét alig merítve meg
csak szétfuttatta rajta a vizet.
Tíz ujja míg egybefonódik
csak jelezte hogy így mosódik,
hogy ez a kézmosás csak jelkép
és közben súrolja a lelkét,
azt igazán, azt lúggal mossa!
Úgy emelte fejét magosra
mint tisztakezű tiszta lélek
és körülállták őt a vének
és nézték hogy a szép kezek
hajlatán a víz lepereg.

Szép ezüst kanna.
Tiszta víz benne.

Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.

Takáts Gyula (1911-2008): A temetődomról

 
Boldog, akit a fű fenő,
susog, zümmög a temető.
Itt szívom el ebédután
a holtak közt piros pipám.

A semfű-semfák és fenyők
körülülnek, akár a nők,
akik oly jók s kíváncsiak
a költőkre, mit mondanak.

Itt gyűl össze minden titok,
amit a falunk ringatott.
- Minek hát kocsma és kovács? -
Tisztább itt minden vallomás.

Ki érti ezt, az tudja jól,
a néma száj mily szebben szól,
s hogy szem lehúnyva messzebb lát…
Itt hallgatom hát a halált.

Mint vén csősz, akként guggol itt.
Lesi a világ dolgait:
a felhőket, a kis nyulat,
az erdőt és harangokat.

Szemében a földi jelek
igazabb arcot öltenek.
Levetve sallangos diszük,
tisztán mutatják lényegük.

Itt látom, milyen a világ:
gyökér-penész a fürtös ág,
s hogy fülledt sár a tó vize
és senkinek sincs semmije.

Mint hajlott, korhadó hidak,
a formák szertebomlanak,
s a kék űr lázas tégelyén
kő és ideg pernyéje ég.

Háromszáz horpadt sírhalom
dalával énekel dalom,
s mint szürke-hamvas esti köd
velük repül a fák fölött.

Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.

Weöres Sándor (1913-1989): Egy ifjú nő síremléke

 
Hagy békét nekem,
ne faggass engem…
Ládd, a rét
évről évre
rányitja az égre
szégyenét.

Rajtam virágból
egész város lángol,
mind neked!
S mi dobog idelenn,
csönd, vagy szelem,
kérdezed?

Gondold: a rét
rám-adja szinét
s nyughatok,
míg minden virág
- éhes tarkaság -
úgy lobog!

Vagy gondold: szívem
virul szüntelen
egy nagy Sziven -
ó micsoda láng
gyulladt imánk
kút-öbleiben!

Te bolond, te gyermek,
mindig szeretlek,
árny fia!
Csitt, ne érints,
ne kelljen itt is
fájnia.

Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.

Fodor József (1898-1973): Egy régi kávéházban

 
Óh, régi harcaim csöndes tanyája,
Amely itt buzgott, hol már a sereg?
Fejünkön izzadtság lövellt, patakzott,
Szívünk jövők hitével volt meleg.
Mint vérpezsdítő, dicső indulásban
Forrott, feszengett új, dús mozgalom,
S mint zengő izmú bajnokot a pálya,
Várt, hívott, sarkallt az irodalom.

Délutánjaink lámpás éjbe folytak,
Főttünk és forrongtunk új s új vitán,
Majd írtuk a lapot, a „mi lapunkat”,
Zsibbadt az ujj a toll víg iramán,
Por-testünk majd szétmállt a hő nyomástól,
Fojtott, rázott a lélek vihara,
Rögzítni-vágyott izzó éber-álom -
Édes-iszonyúbb nem lesz már soha.

Itt az asztal, a sok szék, még a régi,
Be hűs csend dermed soraik felett!
De mint nézem, visszavisz az időbe,
Elmúlt napot lebbent a bűvölet.
A társakat látom, a régi estét,
Mint villám üt száz drága indulat,
Ifjúság zsong a zúg dús rejtekéből -
S egy régi asszony, ki a föld alatt.

Hol vannak a társak, hol az a lélek,
A hajnalos láz, hol van az a hit,
Óh, elmerülve, hadd érezzem újra
A húszéves fojtó izgalmait.
Előttem rózsás fényben bérc derengett,
S a lét lent – szent, vérforraló homály -
Száz igézet nyúlt a jövőből értem,
Álmok, mikre visszagondolni fáj.

Óh, bűvös mult, hogy zeng e vén zugokban
Hogy kortyolja fülem, issza szemem,
Milyen közel, csak kinyulok kezemmel,
S a volt társakat sorra ölelem.
„Gyorsan a cikkel! Most siker. Sietni!
Minden vár, az alkalom elrobog…”
Ne várjatok rám, zárjátok a számot:
Késő már, társak. Negyvennyolc vagyok.

Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.

Várkonyi Nagy Béla (1896-1980): Egy német lírikushoz

- Kurt Heynickének -

A színház, melynek dramaturgja voltál
Áll-e még Düsseldorfban? S áll-e még
A dóm, amelynek karcsú tornyain
Istenre, végtelenre szomjazón
Magasbaszökkent vágyak ritmusa
Tört statius erővel fölfelé?
Emlékszem: máskor csendes és szerény
Szabad önérzet-fűtve pattogott,
Ahogy a gótikának szellemét
Kóstolgattad velem: a dóm! A dóm!
A kőbe dermedt s mégis eleven
Expresszió! Ez a csodálatos
Örökké nyughatatlan áhítat
Volt kedvenc témád… Ebben láttad a
Művészet értelmét, ebben a telt
Egekbenyúló harsány szomjúságban…
A dómra nézzek, mondtad; néped arcát
Vetíti rám; a germán lélek tisztult
Jobb lét reményén szőtt erényeit! -
S egy másik kép dereng emlékeimben;
Egyszer a Café Westend terraszán
Ültem veled; Petőfi és Adyt
idéztük s én, az ifjú jövevény
Lobogva lestem hallgatag beszéded;
Ott voltak  mind az akkori nagyok:
Brecht, Werfel, Däubler, Hasenclever és
A többiek, lelkes barátaid.
Új korszellemről folyt parázs vita:
A z  e m b e r  j ó! Mondtátok, győzni kell
A békítő  igének!… Új Athén,
Új Hellász kél a Hável partjain!…
Ó, lírikus barátom! Hova tüntek
A húszas évek lenge álmai!
Csalódtatok! Nem láttátok meg a 
Szépség pillérei mögött sunyin
Vigyorgó démon arcát!… Hova tűnt
Az ember, aki jó?… Ki lopta el
A német lélek tisztult s építő
Erényeit? S a dómok ritmusából
Az Isten-álmok jobb ígéretét?
Felelj, felelj, költőm! Tetemre hívlak:
Beszélj! Mi volt e tömegőrület?
Új hősi kor? Új spártai erény?
Erény, mert orgyilkosokat nevelt?
És hősi, mert egy bomlott bumeráng
Magára visszacsattant vad dühét
Lövelte öt világrész homlokának?…
Hiszed-e még a jóság győzedelmét?
S hiszed, hogy jó az ember?… Sose volt!
Csak ember: démon s angyal egyaránt!
Nem változik a lélek képlete;
Kani és Ábel, Spárta és Athén:
E végzetes kettősség láncain
Vergődünk: lét-előtti ösztönök
Esett szülöttei: az elemek
Érző s eszmélkedő vetülete!
Örökké lesznek vérzők s elnyomók,
Mártírok s önként fölkent zsarnokok,
De jaj, barátom! Ez a féktelen
Zöld asztal mellett bambán kiagyalt
Kegyetlen emberhajsza, ez a bősz
Más népek eszményébe gázoló
Ámokfutó wotáni gőg, amely
Fajtád szívéből életünkre tört:
Ez több volt, vétkesen több, mint amit
A jó s a rossz egymást kibékítő
Törvénye elbír!… Ötven millió
Halottat számol a statisztika!
Terítsd ki őket hosszában a föld
Hátán! S elhül merész fantáziád:
Holt tetemekből font merev füzér
Kőszik feléd! Egy új, egy rémítő
Szaturnusz-öv – az ekvátor hasán!…
Mefisztó részeg víziója kél!
A fausti lélek másik arca ez:
A rombolás megrögzött fintora!
A végletek, az egymást taszító
Pólusok rabja néped! Szertelen!
Egyik kezében dómokat mutat,
Jobb énünk égi mását kergeti,
Kigyújtja a sötét világ fölött
az alkotás szivárvány-hídjait,
Téglát téglára illeszt a nemes
Vetélkedésnek mezején… de ó!
Mit ér a jobbkéz építő heve,
Ha arcot vált a lélek s bal felől
Kirajzanak a rontás árnyai?
Méregpohár, kanóc és ekrazit
Váltják a színt! Kezdődhet a tusa!…
Van fém elég a földben s nyersolaj!…
S Beethoven emberséget lihegő
Örök zenéje hasztalan zokog
A rombagázolt városok fölött:
Coventry, Rotterdam, Belgrád, Buda,
S önnön hazád leomlott díszei,
A lékelt test szentegyházak, a
Játszóerekre hantolt temetők:
E kép, e vesztőhelyre tóduló
Önkívület! E nép-tragédia!
Megrettent s szinte elfeledteti
A boldogító, mély humánumot,
Mely benned őrzött oltárként pihen
S miként egy új teremtés szózata
Mosolygott Goethe márvány homlokán.
(1945)

Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.

Vidor Miklós (1923-2003): Napfordulás

Hogy száll a kék hegyek felett
az alkonyló homály
s a szélsodorta fellegek!
A világ hogy röpül veled -
indul a szemhatár kerek
mesgyéjén túl a táj.

S te benne szállasz, elhagyod
a tisztás lágy körét,
a fák sorát, a rádrogyott
árnyékok csápjait, konok
mögédsettengő lábnyomok,
emlékek börtönét -

Mögötted sárbafúlt utak,
meg széthulló betűk -
a szív megáll, már nem kutat -
példád: a húzó vadludak,
szép, rezzenetlen szárnyukat
nézvén röpülsz velük.
(1944.)

Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.

Josep Carner (1884-1970): Jónás éneke a cethalban

Nem riaszt már se szél, se tenger roppant űrje,
A homályban ismét vág az eszem.
Sötétebb és zártabb üreg fog itt körül be:
Egy hal gyomrából Hozzád esedezem.

Most kiteljesedett egy falásra benyelve
Porszemvoltom s iszonyatom.
Kétség, remény nem hív, nincs, mit elmém figyelne,
Csak Istenben nyujtózhatom.

Hol egy ütés taszít mély sziklák gyökerének,
Hol meg dühös lökés ragad
A víz színére fel, hol csillagtüzek égnek
S fényük pikkelyekhez tapad.

Isten játszik. Sosem dob el, bár messze lendít.
Egyhangu éneklem nevét.
Kuporgón, görbedőn, int sírom titkán, lenn itt
Uj születésre vár e lét.

Lépteim eltereltem az Úr rendelt útjáról.
„Vedd le rólam – mondtam – szemed!
Ezért vagyok most itt és vélem hullám táncol,
Feldob meg újra eltemet.

Minden csirák mélyén, Ő ad hajót e testnek
S az innen száll újlétre bátran,
Hogy mint a bárkán Noé: itt oly bizton lehessek
S mint Mózes volt a kosárban.

Oh gyönge lábaim s tévedt járás–kelésem
Rám csak gyötrelmet hoztatok,
Itt el nem ér a nap gondja s más szenvedés sem,
Mint óvott magzatot.

S ha a sok csalfa jel kihúny érzékeimben,
Vakmerőn élek, mint csoda
S a hyperboreus bölcsek hirdetik hitlen:
Ilyen hal nem is volt soha!

KÁLLAY MIKLÓS fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.

Somlyó György (1920-2006) két verse

ARCKÉPEM ALÁ

- Berény Róbertnek -

Hogy felrémlő szemem rámnéz e rajzon,
úgy serken sejtjeimben elveszett
mozgalmad, élet! Rajzó szervezet, -
magamnak mind új látványára ajzón.

A nemlét mindig-egynek tervezett,
merő maszkjából bontja szét e rajz-ón
pergő jövők száz játékára arcom,
amelyre már az örökét lesett.

Ó ámulat, múlás csudája: élet!
Hogy minden perc újat vajúva ring
ágyán ezere törvénynek és szeszélynek,

s a változás kínjuk-csiszolta, részeg
tükréből ránk megujra visszanéznek
új rajzaink, mindig-új arcaink.

AJÁNDÉK

Tűzd fel e percet: szikrázzon fölötted!
S amint nagy csókba égtünk rajta mi,
tarthatatlan tüzében tartani
az ünneplő időbe költözöttet,

eget, partot, folyót, az alkonyi
világ zsongó tündökletét körötted -:
oldd szét magadba, óvd mély vérköröknek
homályán, rejtsék sejtek álmai;

őrző feledésben zárd el magadba.
Hogy egykor majd, álmatlanul kutatva
tűnt élted alján, mit borzongva tépsz fel,

vénhedt testedből – villogó csudát –,
mint foszló tokból régi-régi ékszert,
elővehesd: ez volt az ifjuság.

Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.

Aczél Tamás (1921-1994): Kínáld helyettem…

Kínáld helyettem nyár gyümölcseiddel,
adj jószagodból őneki,
a széna illatát ne vidd el -
hadd érjenek meg magjai.

Adj néki szamócás nyugalmat,
őrizd benne az ifjúság
könnyű szikráját, a harmat
friss cseppjeinek illatát -

hogy szeme körül szarkalábak
ne dőljenek és ráncai
közt ne húzódjék meg a bánat,
mely kis békéjét elveszi.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.

Berda József (1902-1966): Utószó egy műtéthez

- S. M. dr.-nak. -

Mikor e sötétbeborult világ
Elaléltan fetreng önmaga gyilkos
tőreitől; te áradó fényben gyógyító
sebet vágtál esendő testemen s mindezt
oly néma alázattal mívelted e lélekölő 
korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:
íme, mily tiszta Ember végzi a szertartást itt a
műtőasztalon, a szellem bölcs műhelyében,
melyet szegény a szó dicsérni, - csak hömpölygő
áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!
… Ó, barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség;
az, amely menti, mit menteni méltó! Ez a tisztes
emberi forrongás csupán! Ahogy a nemesebb
gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál
te is betegeddel, ki gyarló örömök boldog
énekesének vallja magát.
Ó, élni! Élni! Tisztán élni csak azért,
mi örökebb! Ezt láttam-éreztem én, mikor
a kezed láttam, a csillogó, gyógyító késsel,
melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért
egy méltó jutalom van csak: a kicsorduló
szeretet, mely áldja hivatásod, - a többi
már hiú erőlködés, mit eltemet
 a süket sötétség.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.

Weöres Sándor (1913-1989): Öreg szekeres (Mordvin dal)

Magas nyárfa-sor ködben erőlködik,
négy vásott kerék sárban forgolódik.
Meddig megyünk, meddig: apám se tudta.
Majd elfogy egyszer az ország útja.

Volt nekem párom, foszlós kalácsom,
két katona-fiam, mindig őket bánom.
Maradt egy lányom, odaadnám ingyen,
senkise kéri, mert semmije sincsen.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.

Kassák Lajos (1887-1967): Építő lélek

 
Nem álmodni szeretném a jövőt
hanem építeni fokról-fokra
derék kőműves szeretnék lenni
mérőónnal és acélkanállal
a kezemben, ott a magasban fent
ahová én magam segítettem
önmagam virágzó ifjúságom
tüzében lenge ég és föld között
boldog szerelemmel a szívemben.

De lám, mennyi árok és határkő
a súlyos rög kegyetlen marasztal
merre hát a tűz, ami vezérel
s hol a szárny, mi könnyedén emelne?
Sírjak tán, mint a gyöngék sírnak mind
feledve a zengő nyári hajnalt
amiben mezítelen fürödtem
és feledve a mosolygó kedvest
aki tárt karokkal intett búcsút.

Panaszló dal ne hagyja el ajkam
szememből ne csurranjon ki a könny
ami ma zárva marad előttem
holnap kitárul, mint a ringó kert
kapuja, amin szőke fürtökkel
szökkentem át víg gyermekkoromban
keresve Őt, mivel úgy képzeltem
ott lelem az elhagyott tó partján
és éppen kék rózsáit öntözi.

Aki így táncolta át a multat
mennyi, mennyi aranyfényt remélhet
a jövőtől. Nem menekülök én
szűz vágyaim ragadnak el innen
feléd tekintek s bilincsem lehull
hogy elérjem azt, amit még ember
el nem ért a térben és időben.
A láng kitör majd a hamu alól
s mély álmából felébred a lélek.

Így építelek drága jövendő
álomból és tömör valóságból
angyal vigyáz rám a létra fokán
s a nap szív magához mind közelebb.
Himnuszod énekelem, nagy élet
a falvak és városok énekét
ahol társaim milliói élnek
száraz kenyéren és langyon vízen
s az egek visszfényével szemükben.

Dalom és mosolyom bokrétáját
nyujtom felétek testvéri kézzel
s hogy állok a valóság talaján
elkötöm hű szerelmünk csónakát
mely a jégtáblák között vesztegelt
íme csak lobbanó fény a sorsunk
a beláthatatlan vad prériken
egy téveteg szó, egy asszony talán
amint vállunkra hajtja szép fejét.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.

Fodor József (1898-1973): Vezeklő mondja

 
Ha senkinek se vétenék
És senkise szenvedne tőlem!
Rossz lángom megkárhozom itt
S megszenvedem a temetőben.

Isten, adj nekem nyugovást,
Add, hogy önvád ne érjen engem.
És lökj a helyes útra ott,
Hol már nem futja erőimben.

Te látod jóakaratom, -
Bűnömtől lelkem mélye sebzett -
S hogy nincs jobb e világon itt
S bolondabb módon útja-vesztett.

Ha kifordíthatnám magam,
Itt a belsőm, nézz belém Isten,
Gyökeremig kimosdanék,
Beburkolva új, drága hitben.

Hisz nekem nem kell semmisem,
Boldogság innen, vagy a mennyből,
Csak földi, szegény, gyenge test
Ne szenvedjen bolond kezemtől.

Ha úgy élhetnék, hangtalan,
Anyag nélkül, tisztán magamban,
Mert bárhogy forgok. Bántok én.
Fáj voltom e földi futamban.

Tisztaság-vizek hulljatok,
Roggyanjon földre árva lelkem,
tépjetek nagy vád-csapatok,
Vezeklés, dúlj, fojts megteperten.

Mert nincsen, amit akarok,
Csak megtisztulni szent hevemben,
Ha elvérezőn is: vigan,
Mint kinek minden dolga rendben.

Már nem kell nekem az öröm,
Mit vágyom: csak az egyenesség,
S hogy bennem-bújt Magad előtt
Szegény dolgaim útja tessék.

Mi van, nem ahhoz lettem én.
Nem ideszabták ezt a lelket:
Fáj az eredendő bűn is,
S több a föld, mint mit elviselhet.

Zsibongó rém még a jó is,
S törvény-engedte testi ünnep:
Csak bús, alkuvó engedés
Az el nem hárítható bűnnek.

Vér, düh és láz – és könny csorog.
Sajog, homályosul a lélek.
Öröm s kín, ami itt forog,
Csak szegény, vert szívünkre méreg.

Láz a világ, nincs irgalom,
Szólsz: nincs fül, sírsz: és nem marad nyom, -
Csak hívd a lélek mély szavát,
Igaz irgalma el ne hagyjon.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.

Vaád Ferenc (1908-1984): Este

Ajtóm bezártam, este van,
merev árnyékom elzuhan,
rálépnek komor bútorok,
kályhámban esett tűz lobog.

Ülök egy széken csendesen,
gyilkolni kélne, nem teszem,
darab kenyeret tördelek,
iszok rá langyos könnyeket.

Anyám, ha látna, intene,
(mellette állna istene),
szelíd szavakat mondana:
ölembe macska ugrana...

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.

Vidor Miklós (1923-2003): Ágnes,vonaton

A vonatablakból merengve
nézte a tájat,
mely lassan elmaradt -
a tó fölött a búcsú csendje,
belécikáztak
villámló madarak.

De minden egyéb mozdulatlan,
 a hősi nyárfák
s a mályva alkonyat -
most fogd meg a megfoghatatlant,
a messzi párát
s a kékes partokat!

Sötét szemében a merengést,
szavát az ajkán
most öntsd alakba, most!
Arcán az esti pír dereng még
s tűz kihaltán,
az emlék harmatos…

Igen, tán ezt gondoltam akkor,
mellettem állott,
karommal fogtam át -
szállt a táj, néztük a vonatból,
a szél bevágott,
borzolta hűs haját.

Kattogva sírt a sín, tünőben
a tó sötétlett,
belésütött a hold -
szemében a fák rendje röppent,
szemembe nézett,
hosszan fölém hajolt - 

Így jött csillagokkal az este
nőttek az árnyak,
a tó rég elmaradt
s futott a zengő végtelenbe
a szánkra sápadt
nyár bíborával a vonat.

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.

Imecs Béla (1898-1987):Viziváros

Kristályosabban tűnt az élet,
Míg mellettem elszaladt,
Egyre vidámabb pillantású
Gyermekéveim alatt,
Mint a csörrenő kavicsokon
Táncoló hegyipatak.

Majd nőtt az élet, mint az árvíz,
Megrohant és magába zárt;
Álmodni még szerettem volna,
De ébredés és munka várt,
Kardfogú hal, ezernyi dúvad
Tarkította a tengerárt.

Mult az idő. Sohsem kerestem
S nem kerültem a harcokat.
Orkán zúgott mindig körültem,
Erőm akárhogy is lohadt,
Mélytengerivé vált vonások
Szántották össze arcomat.

Már régóta eképpen élek,
Már rég nem rémít semmisem;
Mindegy, hogy halnak vagy halásznak
Látszom a táguló vízen,
Mindig új áram ránt magával,
És én könyörgök, hogy vigyen,

Mígnem sötét lesz és a napfény
Nem hinti rám rőt hímporát,
Vagy Isten villámló kezével
Nyúl értem a nagy parton át,
S a föld kövérebb lesz miattam,
És forog, nő és nő tovább.

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,
rajtuk keskeny, keményített az abrosz,
a kandallón tányérnyi, barna óra
szúette lábon dől hozzá a falhoz.

Famutatója rándul, mint az ín
öreg lovak meggöbösödött térdén,
és halkan percen, mintha széna hullna
nagy, lomha testük a jászolhoz érvén.

Mert istálló volt hajdanán e hely,
mielőtt még a tisztaság kifente,
s a holt lovak szelíd farára méláz
a kávéillat gomolyán az elme.

Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,
Kávészag árján imbolyogva szintén,
és hátrabök, magyarázva, hogy arra
félrefitult arccal szundít a pincér.

S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!
Tejszín! Kövérség! Sonka, rozskenyérrel!
Bizony, még sokszor erre gondolok,
a matrácról majd felriadva éjjel.

Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,
mely hangtalan fickánd az ablakon túl,
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél
a zongora, tán nem is vele kondul.

Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé
a piros sajtok körben puffadoznak,
csusszan, zizeg a sok kemény terítő,
s az asztalok szemérmes táncba fognak,

a barna lépcső fogsorát kinyitja,
s mély basszushangon hosszan hahotáz,
zümmögnek mind a termetes gerendák,
és négy sarkát emelinti a ház,

guggoltából feláll, - a pincéjében
megkottyannak a pálinkák, borok, -
és kéményéből bodrot eregetve,
a zsibbadástól vígan tántorog.

Egy viaszkosvászon-csizmás halász
a sziklák mögül éppen erre téved,
megáll, felbámul, s látom, tenyerét
riadtan kapja két kerek szeméhez.

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.

Bóka László (1920-1964): Egy jegenyefához

 
Arcraborulva előtted imádkozom én:
jegenye, el ne hagyj!
Minden változik e föld kerekén,
te jegenye maradj!
Töltsd törvényed be:
vastag derekú, de sudár,
gyenge ágú, de zöld levéllel telve.
Töltessék hát ki a világon
a jegenyefák elve!
Oh jegenye, ki magad jegenyévé nőtted,
imádkozom arcraborulva előtted.

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.

Chiaro Davanzati (1230-as évek-1303/4): A kedves dicsérete

 

Ha meglátom: a mennyország hajol rám,
elönt körötte mindent a meleg fény -
azért imádom mindenek felett én
az én erényes, tiszta, szép madonnám.

Ki szárnyszegetten jár, búsan, mogorván:
felvidítja ez égnél ékesebb lény -
bár méltóbb lenne hozzá szívem, elmém,
hogy egyre csak dicséretét dalolnám!

A nők szemében ő a példa, zászló;
gyöngéd, finom és mégis csupa fölség,
útat mutat, mint zord éjben a fáklya.

A festők arra vágynak, hogy lefössék
s képen az eljövő kor megcsodálja,
ki oly szép és szelíd s olyan sugárzó.

KÉPES GÉZA fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Guido Cavalcanti (1255-1300): Tavasz zendül a lelkében…

 
Tavasz zendül lelkében és virág nyit,
fény villan, ha csillantja szép szemét,
arca, akár a tiszta menny, világít -
homályban él, ki őt nem látta még.

Csodálhat ily teremtményt a világ, kit
ennyi bájjal elhalmozott az ég.
Ki félt Ámortól, most szeretni vágyik,
látva alakja s arca kellemét.

Pillant, beszél s kíséretét egészen
megejtik e szelíd szemek, szavak, -
megszólítom e hölgyeket merészen,

kérve, hogy néki mind hódoljanak,
mert nincs több ily nemes nő: hogyha nézem,
úgy elvakít fényével, mint a nap.

KÉPES GÉZA fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Kuti László (20. sz. eleje): Őszike

 
Már csöndesebben hullanak
ajkamra gyöngyöző szavak,
alkonyba fordul versemen
fiatalság és szerelem.

Nagy messzeségből jöttem én,
álltam a halál küszöbén
és láttam a komoly halált,
míg ifjuságom tovaszállt.

Fáradt vagyok, poros vagyok,
mint a didergő csillagok,
egy-két barátom, pár hívem,
csak ingok itt a semmiben.

Mivégre küzdök, nem tudom,
tulértem már a féluton,
megállanék pihenni már,
de sok az árok, sok a sár.

Sok a hazugság, Istenem,
engedj nyugalmat hintenem,
bomba nem robban éjszaka,
csak dúl a lélek vihara.

Fáradt vagyok, poros vagyok,
nem jobb-e már, aki halott,
irigyelem a holtakat,
a hallgatókat, voltakat.

Irigylem, aki nem beszél,
arcába nem csap ősi szél,
zizzenő, véres hajnalon
nem fojtogatja fájdalom.

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Nadányi Zoltán (1892-1955): Séta párosával

Igy megyünk a zöldbe,
ujjat összeöltve,
rabszíjra fűz téged
győztes ellenséged.

Vagy te győztél, drága?
Te viszel rabságra?
vagy ketten is egymást?
úgy sincs hiba, meglásd.

Úgyse rableánynak,
úgyse rabszolgának,
királynőnek szánlak,
te engem királynak.

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Gellért Oszkár (1882-1967): Az örök vita

’Huszonhét esztendő repült el azóta
S nem vagy fiatal már.’
„Huszonhét esztendő. S nem vagyok fiatal.
De azért ne sajnálj.”

’Rohan a magyar most! S hol a tavalyi hó,
A tavalyi dal már!’
„Rohan a magyar most? Nincsen lassúbb léptű
Fajta a magyarnál.”

’A gyümölcs megérett. S te az égvilágon
Mindent megaszalnál.’
„A gyümölcs megérett? Jótékony ősz vagyok
S te csak fiatal nyár.”

’Harsonák közt a te rekedtes hangoddal
Ugyan mit akarnál?’
„Harsonák közt olykor nincs üdítőbb szünet
Egy-egy bölcs sóhajnál.”

’Teremtő munkámban nagy csaták jöhetnek
S engem csak zavarnál.’
„Teremtő munkádban, hidd el, jobb volna, ha
Nem sokat szavalnál.”

’Jobb lesz elvonulnod, mintsem golyóra várj
Kevélyen a falnál.’
„Jobb lesz elvonulnom? Nem alkuszik bennem
Szökésre a kalmár.”

’Görnyedten, rokkantan még egy csalódásba
Talán belehalnál.’
„Görnyedten, rokkantan óh bár ott lennék a
Végső diadalnál.”

’Huszonhét esztendő röpült el azóta,
Öreg forradalmár.’
„Huszonhét esztendő? De a síromból még
Tudom, kikaparnál.”

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Jankovich Ferenc (1907-1971): Időtlenül

Ez a világ egy nagy méhes,
mindenki húz az övéhez,
zsong a város, mint a kaptár,
a virágok szíve pattan -
Szól az élet: Lemaradtál
szólok én is: Lemaradtam…

Lemaradtam ezer éve,
újabb jó ezernyi évre,
századoknál, csillagoknál
fényesebben és vígabban -
Szól az élet: Lemaradtál,
szólok én is: Lemaradtam…

Könnyen, mint a méh a füvön,
üldögélek egy kis rügyön,
megint egy kikelet, egy nyár,
minden elsüvít alattam.
Szól az élet: Lemaradtál
szólok én is: Lemaradtam...

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.

Vas István (1910-1991): Rád gondolok

Rád gondolok most is, mikor
szégyenhalált tapint az ujjam,
Rád gondolok napnyugtakor,
ha töprengek, hogy hol aludjam.

De jó, hogy nem vagy most közel,
hogy életeddel újra másnak
szolgálsz, hogy nem engem ölel
karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
veszendő és elérhetetlen,
szemed vidám villámai
lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
de szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad
és milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
az arcod olyan gyönge rózsa…
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz–e róla.

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.

Zelk Zoltán (1906-1981): Nélküled s veled

 
1.
Mint mozdulat, mellyel gyümölcsöt
szakítanék a gazdag ágról, 
oly egyszerűen vágyom szólni
arról, aki most messze, távol.

Úgy legyek urrá a varázson,
hogy szóljak bár mindenki nyelvén:
Asszonyom! Párom! – s mégis szóljon
a szó telisded zengést nyervén!

Úgy mondhassam, hogy ő a Kedves,
úgy mondhassam, hogy ő az Asszony,
hogy az minden értelmet, minden
igaz jelentést felfakasszon!

2.
Ne dísz legyen a szó, de lényeg,
nevén, sorsán szólítsa: Párom…
s úgy, mintha első férfi volnék,
ki párjáról szól e világon…

Igy dicsérjem, akinek lényét
felitta éltem minden napja,
ki átvarázsolt száz alakká
s lettem fia, fivére, apja!

Lettem hitvese, szeretője -
s ezért: ha még egyszer születnék,
hát egyazon méhből s ikerként
születve egymást átölelnék!

3.
Este van. Minden mélynél mélyebb
magányom így telítem-töltöm,
perceimet: üres korsókat
már csak Veled telítem-töltöm:

ha messze is vagy, ki ne szökhess
e nélküled üres szobából -
velem vagy akkor is, ha messze,
mert úgy, mert oly nagyon hiányzol!

Másképp széthullnék! Te fogsz egybe,
miként egünket összefogja
ez üvegből fútt téli éjen
a Tejút vertezüst abroncsa!

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.

Bóka László (1910-1964): Mint a bogár

Félelem jár a sorok közt,
félsz hogy eladnak,
búvik a szépség a versben,
s még temagadnak,
teneked sem tárja ki titkát,
néma dalod,
nem több mint munkásnak a műhely
s neked úr, hivatalod.
De néha kitárul a vers is,
mint kéjteli hölgy,
érted a rímeid költő:
no, Sárközi György,
meghalt a Gyurka is, hallod
s még élsz te szegény,
ténferegsz mint a borág, Nagy
Zoltán hült tetemén.

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.

Hollós Korvin Lajos (1905-1971): Nem tehetsz másként…

 
Az értelemnek törj utat,
a mélybe szállj le, vidd a szót!
Amerre csak az éj mutat,
örökkön várnak hírhozót.

A jóról szólj, ami lehet,
ha van, ki tud és jót tanít.
Hinni kell, hogy a süketek
mindig hallgatnak valakit.

A gúnyt, a kételyt meg se halld,
magad is süket légy, csak így
győzöd hittel, hogy egyre valld,
amit az értelem tanít.

Sorsod nem-értett kárhozat,
ha végül mindent egybevetsz,
hiába volt az áldozat
és mégis – másként nem tehetsz.

Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.

Rónai Mihály András (1913-1992): Az utolsó magyar

 

A Dunaparton, egy napos teraszon
egy pohár víz, egy illat ibolya,
lágyan gügyög a Nap szép mosolya
túlnan Budáról, míg el nem-nyeli
a Vártetőn a fénylő korona.

Derűs magányban, mindig útrakészen,
várom az első nyilat, mely felém
röppen az égből és dalolva mélyen
 a halált hozza friss acélhegyén:

alélva érzem, amint ereimből
lágyan kicsordul négy ezüst folyam,
zöld hármas halmon temetkezni hív
s a három szép szín szemfedőt ígér -

békés arcom a fénylő Budapest,
két szép szemem a béna Balaton,
nagy homlokom az őrült Retyezát,
süket szívem a riadó Tihany.

(1939. április)

Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.

Radnóti Miklós (1909-1944): Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevésbeszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
Lélekként szálldosom majd,
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.

Paul Verlaine (1844-1896) verseiből

HOLDFÉNY

Lelked választott táj; kedves csapat
Kering benne álarcosan a rezge
Hárfák szaván, s amíg hullámzanak,
Ugy tetszik, könnyük hull a tarka mezbe.

Míg lágy dallamra lendül énekük,
Hogy győz a szív és boldog a világ,
Hitetlen-árnyékos marad szemük,
S felszívja énekük a hold nyilát,

Mely tejszerűen szép és szomorú,
Fáradt madarakat álomba hullat,
És sírnak tőle a csillag-porú
Márvány medencén nyíló szökőkutak.

SPLEEN

Soha nem égett rózsa szebben,
Feketébb repkény sohse volt.

Drágám, ha csak szempillád rebben,
Nekem kihúny az égi bolt.

A menynek túl kék volt az íve,
Túl zöld a tenger, lágy a lég.

Félek, - ez az álnok sors míve -
Hogy szívtelen elhagysz te még.

Tükrös magyallomb, fénylő puszpáng,
Mind összeesküdt ellenem,

A véghetetlen róna is bánt -
És minden, ó jaj, csak te nem!

ELSZÁNÁS

A „Birds in the night” ciklusból

Hajós vagyok, ki orkánban sodorva
Most tengeren hányódik árbóc nélkül,
S nem hívja Boldogasszony fárosz-orma,
A pusztulásra imádkozva készül.

Most úgy halok meg, mint bűnös, ki tudja,
Hogy elkárhozik, ha fel nem oldozták,
S már nem remél feloldozást az útra,
Várja bukását, mint elvetett kockát.

De ó, most látom piros bódulatban,
A vad fogát, mint az első keresztény,
Ki Jézust, hívja boldog-mozdulatlan
És nem rándul meg egy izom se testén.

VAJDA ENDRE fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.

Justus Pál (1905-1965): Vasfekete szerb éjszakában

 
E vasfekete szerb éjszakán,
mint a dolgok rejtett tulajdonságai
(hegyből távoli ágyúszó, csordába
taposott emberekből a magány)
úgy kezd a sötétből, oly természetesen
tegnapi arcod világítani.

Lassan kinyujtom feléje kezem:
távoli vándor, kék szigetek
küldöttek e tömör és kemény
éjszakába, melynek anyagát
síneknek a holnapi vaskerekek
alá most alakítom én.

S mint mikor hirtelen villan át
elkésett villám a sötét
városon, sápasztva villanyát
és más, nagyobb lesz egy percre a táj -

egy pillanatra így tépi szét
értelmetlen itteni élete
hálóját arcod. S én megkérdhetem:
mi fáj és mért fáj így, ami fáj?

(1944. szeptember. Bor – Szerbia.)

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Barátom emlékére

 
Azt hittem, régen elfeledtelek.
A lelkiismeret, de az se hosszan
vetette fel néha az arcodat,
különben jártam, tanultam, napoztam.

Ugy laktál bennem, mint a szenvedés,
mely elrejtőzik könnyű létem alján,
mint boroshordóban a maradék:
de tőle minden dohszagot lehel rám.

Igy párázik fel bennem illatod,
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen;
olcsó a jelző, hogy fius fejed
s olcsó: pompás agyadról zengedeznem.

Te nem szeretted szép szók mérgeit,
s nem kerested hegyek között a lankát,
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő,
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság.

Ne idéz bennem ezt most konokul;
a meddő játék, mint valami tábla,
hidd el, kitartón s bölcsen arra int,
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába.

De hogy vitázzam én most már veled?
Hajad, husod, lakásod eltünőben,
mint sérthetetlen puszta szikla állsz
a nőttető, borzongató időben.

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.

Weöres Sándor (1913-1989): Orphikus epigrammák

A nagy látvány

Fényes arc
néz az erdő-borította völgyre.
A tengerszem asszonyként felel.

A rossz létjoga

Mindenki pokollal táplálkozik,
még akkor is, ha menny felé növekszik.

Genesis

A lámpa nem látja önmaga fényt.
A méz nem érzi önmaga édességét.

Metamorphosis

A szivárványhíd az egyetlen,
ahol angyalok és ördögök úgy járnak-kelnek,
hogy alig lehet szétismerni őket.

Apocalypsis

Kiknek nevük a ruhájuk, 
fejüket szárnyuk alá rejtik,
visszabújnak álmaikba.

Kétféle óhaj

„Gyere velem repülni”, szól a darázs a virágnak.
„Tapadj az ágra mellém”, szól a virág a darázsnak.

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.