Josep Carner (1884-1970): Jónás éneke a cethalban

Nem riaszt már se szél, se tenger roppant űrje,
A homályban ismét vág az eszem.
Sötétebb és zártabb üreg fog itt körül be:
Egy hal gyomrából Hozzád esedezem.

Most kiteljesedett egy falásra benyelve
Porszemvoltom s iszonyatom.
Kétség, remény nem hív, nincs, mit elmém figyelne,
Csak Istenben nyujtózhatom.

Hol egy ütés taszít mély sziklák gyökerének,
Hol meg dühös lökés ragad
A víz színére fel, hol csillagtüzek égnek
S fényük pikkelyekhez tapad.

Isten játszik. Sosem dob el, bár messze lendít.
Egyhangu éneklem nevét.
Kuporgón, görbedőn, int sírom titkán, lenn itt
Uj születésre vár e lét.

Lépteim eltereltem az Úr rendelt útjáról.
„Vedd le rólam – mondtam – szemed!
Ezért vagyok most itt és vélem hullám táncol,
Feldob meg újra eltemet.

Minden csirák mélyén, Ő ad hajót e testnek
S az innen száll újlétre bátran,
Hogy mint a bárkán Noé: itt oly bizton lehessek
S mint Mózes volt a kosárban.

Oh gyönge lábaim s tévedt járás–kelésem
Rám csak gyötrelmet hoztatok,
Itt el nem ér a nap gondja s más szenvedés sem,
Mint óvott magzatot.

S ha a sok csalfa jel kihúny érzékeimben,
Vakmerőn élek, mint csoda
S a hyperboreus bölcsek hirdetik hitlen:
Ilyen hal nem is volt soha!

KÁLLAY MIKLÓS fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.