Illés Endre: Szent Johanna – Shaw színműve a Nemzeti Színházban

A mű

Szép, kényes, nagy mondanivaló, - az elődök megbuktak…

Schillert a hősnő ragadta meg, a Jungfrau romantikus, önképzőköri képzettársításai: fegyverzaj, tarka középkori ruhák, máglya, dagadó vitorlákkal úszó verssorok, - az ötfelvonásos történelmi dráma. Voltairet saját alkata tévesztette meg a Pucelle, ez a kegyeletsértő, tiszteletlen eposz remek alkalom, hogy költhesse nyelvét s mint egy szemtelen, vigyorgó utcagyerek, a hitnek és a történelemnek utána kiálthasson néhány illetlen szót, - alkalom, alig több… Anatole France komoly történelmi tanulmányt írt a Szűzről. A kételyt testesítette két kötetté: „Jeannet mesékből ismerték. Bármerre járt, a legendák repültek előtte.”

Shaw – akár France, vagy Voltaire – sohasem vetette meg a szabadszájúság és a kétely alkalmait; gondoljunk az ő Caesarjára, Napoleonjára, Nagy Katalinjára. Kevesebb tisztelettel és kegyetlenebbül alig csúfolódott valaki a század első évtizedeiben. Még Jeanne drámájában is megvillan egy-két orv mondat. De ezt a drámát mégsem a meghökkentésért és a dialektikai remeklésekért írta Ebben a darabjában megismerjük Shawt, a hívőt.

A nőkben mindig hitt.

Milyen ártatlan, bátor gyerekszemmel ábrázolta lady Cicelyt a Brasbound kapitányban. Milyen szépfényű sugárzásba állította Candidát. A kis utcarongy a Pygmalionban szemtelen és érintetlen. És ahogyan meg-megsimogatja Cleopatrát, ki a szent, fehér egyiptomi macskáktól származik, - ez a mozdulat szeretet és gyönyörködés.

Jeanneban is hisz. Superior being, magasabb rendű lény, - írja róla a drámát bevezető Preface-ban. Sorsában és tetteiben hiszi a küldetést és a csodát. Amit itt ábrázolni akart: megragadó igazság és folt nélküli tisztaság. Nem leplez se semmit: szárnyas alakot választott és szárnyalni akar vele. A nagyság drámaírója. Emberi nagyságé, igazi nagyságé.

De Jeanne még kevés, - érte még nem született volna meg a dráma. „Eszményi életrajzírójának meg kell ragadnia a középkort” – vallja Shaw. A kort, amelyet négyszázötven évi feledés és félreértés után végre alapjáig ástunk. Milyen más ez a kor, mint sokáig hittük. „Shakespeare történeti drámáiban nyoma sincs a középkori levegőnek” – vagdalkozik a frissen megrészegült szerző.  Valóban – Shaw ismeri a kort. A Caesarés Celopatrában még az anakronizmusra esküdött, itt – az atmoszférára. Arra a valóságra, amely csak egyszer volt és megismételhetetlen. Mennyivel igazabb s bonyolultabb tizenötödik század az övé, mint Schilleré, - a jelmez alatt mennyire eleven itt a dauphin udvara és milyen meggyőző a dauphin, akire erőszakos érsekei, kancellárjai és katonái egyszerre hülyeséget, tunyaságot és ugyanakkor óvatos ravaszságot kényszerítenek. Huizinga, a kitűnő történetíró, aki hármas tanulmányban foglalkozott „Bernard Shaw szentjével”, minduntalan fanyalogni szeretne, de végül is bevallja: Jeanne alakja is hiteles, az udvari kép meg színgazdag és mozgalmas, egyszerre színpad és történelem. De Shawnak csupa szerencsés és nagy történelmi pillanata van: a sátorjelenet az angol táborban holbeini kép, három felejthetetlen portré-tanulmány; és amikor a koronázás után Jeanne egyedül marad a kiürült, félhomályos rheimsi székesegyházban, amikor először érinti meg a félelem és a földi társtalanság, milyen dantei erejű körülötte a csend!

De még a megidézett és alapjáig ásott középkor sem az igazi drámai mondanivaló. „Az ilyen puszta történelmi  érdeklődésre nem pazarolnék öt percet sem” – mondja Shaw. Az olcsó melodrámai lehetőség: egy ártatlan lányt sötét és ostoba emberek megégetnek, - nem érdekli. Nem krónikás ő. S nem kívánja megírni a gonoszság és az ostobaság véres komédiáját sem.

Hol van hát az örvény, amely Jeanne történetében Shaw előtt megnyílt?

Most már megmondhatjuk, - a szorongató dráma éppen az a felfedezés (s ezzel a felfedezéssel válik Shaw színműve a huszadik századi drámairodalom egyik fénylő remekévé), hogy a dom-rémy-i parasztlányt nem gonosz és romlott, de keménységükben is tiszta szándékú bírák ítélik a borzalmas tűzhalálra. Igazság ütközik meg itt igazsággal. Bírákat ismerünk meg, akiknek el kell ítélniök Jeannet, mert az ő szavukban azok az intézmények – egyház, feudalizmus, angol nacionalizmus – ítélkeznek, amelyeket ez a megszállott, magasabb rendű, tiszta lány alapjaiban támadott meg. Ki volt a Szűz? A mély hit, az egyszerűség, a testet öltött francia érzés. De ez a hit istent és nem az egyházat kereste. Ez az egyszerűség nem főurához, de egyenesen királyához fordult. Ez az ébredő francia hazafiság azt hirdette: a francia föld a franciáké és Anglia az angoloké. Természetes tehát, hogy Jeanne halálos ellenségévé tette a kor három legerősebb hatalmasságát, - akik a Szüzet elítélték: csak jó papok, jó főurak és jó angolok lehettek.

Shaw drámája fullasztó közlés a végső dolgokról: az igazságról, amely alkalmazásában maga a lángoló igazságtalanság, - az életről, amely elbírja a csodát, de nem viseli el a valóságot – és szánakozó vallomás az emberről, aki kibékíthetetlenül és kiszabadíthatatlanul vergődik az emberi intézményekben.

Aki ezt a Jeanne d’Arc drámát írta: a részvét nagy költője.

Shaw színművét Hevesi Sándor fordította. Nemes, tiszta munka.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)

SHAW, GEORGE BERNARD (1856-1950): Az ördög cimborája – Szent Johanna

Vannak emberek, akik az életet a maga teljességében szeretik élni, kiélveznek mindent, amit csak nyújthat, ezért sorsuk kalandos és mások számára is érdekes. Vannak azonban olyan emberek is, akik szinte csak a szellem világában élnek; életük külső eseményei jóformán elhanyagolhatóak, pályájuk, hivatásuk felolvasztja és magába szívja őket. Mindaz, ami ezen kívül esik, számukra lényegtelen.

Shaw iskolapéldája lehetne az utóbbi típusnak, hiszen egész életét belső világa határozta meg. Írországban született, e protestáns angol családban. Apjától örökölte a humornak azt a fajtáját, amely semmit nem vesz igazán komolyan, és bizonyos derűs lenézéssel tekint minden problémára. Anyja hűvös, távolságtartó, intellektuális nő volt, tőle ezt az élet- és magatartásformát ette át. Iróniáját, szellemét és szellemességét bőségesen kamatoztathatta később a drámáiban, s e drámák sajátosságát, hogy tudniillik tettek helyett érvek és ellenérvek harcolnak a színpadon, annak köszönhetjük, hogy ő is csak intellektuális dolgok iránt volt képes igazi szenvedélyt érezni.

„Külső”, valóságos életében nem sok történt; puritán, önmegtartóztató életet élt, talán ennek (is) köszönhető, hogy kilencvenhárom évet megért. Zárkózott, visszafogott, visszahúzódó ember maradt egész életében, „valódi angol őr”, mondhatná bárki, ha a darabokból nem az derülne ki, hogy Shaw kifejezetten utálta az angol úriembereket – sosem mulasztotta el, hogy csípjen rajtuk egyet, ha megtehette.

Húszéves koráig Dublinban élt, 1876-ban édesanyjához költözött Londonba. Először regényírással próbálkozott 1879 és 83 közt megírt öt regényt, ezek újságokban jelentek meg folytatásonként; később azonban ezek mindegyikét rossznak érezte és megtagadta. Az utána következő években újságíró és kritikus lett, főként zene- és drámakritikával foglalkozott, mindkettőben az akkortájt forradalmian újnak számító szerzők pártján állott: az előbbiek közül Wagner, az utóbbiak közül Ibsen harcias védelmezője volt.

1892-ben mutatta be első darabját, a Sartorius úr házai-t; csak két előadást ért meg, de hatalmas felzúdulást keltett, egyszerre bélyegezték „forradalminak” és „erkölcstelennek”. Az utána következő néhány dráma is hasonló sorsra jutott, végül a Shaw által „kellemes színdaraboknak” nevezett drámák törték meg az átkot. Közülük az elsőt, a Fegyver és vitéz címűt 1894-ben mutatták be. Ezután töretlenül növekszik munkáinak népszerűsége egész haláláig, olyannyira, hogy 1925-ben Nobel-díjjal jutalmazzák.

Történelmi darabjai között az egyik legjobb az 1897-ben írt Az ördög cimborája (1897-ben amerikai, 1899-ben angliai, 1906-ban magyar bemutató a Vígszínházban, Méhes Lajos fordításában; ma Mészöly Dezső átültetésében játsszák). A Shaw minden darabjában megjelenő gondolat, hogy egyrészt senki sem az, akinek mutatja magát, másrészt – és ez még fontosabb – senki sem az, akinek hiszi magát, itt is felbukkan. Richard Dudgeon, a darab főhőse nem gonosz ember és nem „az ördög híve”, ahogy hiszi magáról. Épp ellenkezőleg a hamis, mert nem Isten és az emberek szeretetével átszőtt vallásosság ellen lázad. Anyja, a szenteskedő, mindenkibe belekötő, a neki kiszolgáltatott embereken a vallás, az erkölcs és az erény nevében zsarnokoskodó Dudgeonné példája annyira taszító, hogy Richard bizonyos szemszögből logikusan gondolkodik, amikor úgy dönt, ha ez az erény és a vallás, akkor ő inkább az ördög mellé szegődik. Más kérdés, hogy mikor válságos helyzetbe kerül, habozás nélkül vállalná a halált egy másik ember helyett – vagyis mondhat bármit, a tettei egész másra vallanak…

Az érem másik oldala Anderson tiszteletes, aki a veszélyhelyzetben hamarost rájön, hogy ő ugyan nem óhajtja Istenre bízni a világ ügyeinek elrendezését, hanem inkább maga vesz kézbe a saját sorsát meg a körülötte élőkét. Pillanatok alatt levedli az addigi szerepét, s mint katona és reálpolitikus találja meg valódi helyét a világban.

Az 1923-ban írt Szent Johanna (1923-ban amerikai, 1924-ben angliai, ugyanabban az évben magyarországi bemutató, Hevesi Sándor fordításában; ma Ottlik Géza átültetésében játsszák) is felhasználja ezt a jellegzetes shaw-i fogást, ahol a dolgok és emberek önmaguk ellentétébe fordulnak át. Az azonban, ami a drámabeli világot őrült kavargásra készteti, önnönmaga nem változik: Johanna maga. Johanna szent egyszerűséggel áll a világban, rendszerint nem is érti, valójában miről folyik a szó. Ő csak azt teszi, amit a „hangjai” parancsolnak, ezek pedig Isten szavait tolmácsolják neki. Isten olyan hatalmas, hogy emberi ésszel föl sem lehet mérni; nevetséges dolog szembeszállni vele, netán megpróbálni keresztezni a szándékait. Johanna ezzel ösztönösen tisztában van, tehát a világot nagyon egyszerűnek látja. Konfliktushelyzet nincs, mert nincs választási lehetőség; még csak vágyai sincsenek, mert Istenhez ilyen közel, a kegyelem állapotában már lehetetlen mással törődni, mint Istennel. Körülötte azonban úgy felbolydul a világ, ahogy a vízbe dobott kő felveri a hullámgyűrűket. S furcsa, de igaz: nem arról van szó, hogy az emberek nem ismerik fel az ő szentségét és kivételességét. Nagyon is jól látják. Épp csak jobban érdeklik őket a saját kis ügyeik, mint Isten és az ő elképzelései. Mindenki a saját dolgai után lót-fut, és ha a túlvilág követelményeivel találja magát szembe, bizonyos, hogy az „itt és most” többet fog nyomni a mérlegen.

Shaw nagy mestere volt az illúziók kimutatásának. „Látjátok, ezek vagytok ki, és közben azt hiszitek magatokról meg másokról, hogy nem is ilyenek vagytok, hanem olyanok, vagy fordítva…” Talán ez az oka percre sem lankadó népszerűségének is: mindenki elé tükröt tart, segít, hogy az – a maga érdekében – felismerje önnön lényét.