Lauka Gusztáv (1818-1902): Császárfürdői kaland

 
I.
Vasárnap volt. L e n g e  urfi
Kalapot vett és botot.
Sarkán a magyar királynak
Nyitott omnibust kapott.
Egy sexellerlit oda dobva
Caesarkint haladt robogva
A császárfürdő felé.

II.
Megérkezvén rendbe szedte
Smizlijét és fürteit. -
Egy pincér állott elébe
„Nem parancsol valamit?!”
Egyelőre mit se kérek
A fagylalt s gyümölcstől félek;
Vannak e szép asszonyok?

III.
„Ha nagysád tovább nem adja”
’Esküszöm hogy hallgatok!’
„Ketten vannak… épp ma jöttek
Ifjak szépek gazdagok;
Mindent arannyal fizetnek
Sokat beszélnek s nevetnek
Most pucolják magokat!”

IV.
’Ez dicső4 ma szép napom lesz!
Ifjak szépek, gazdagok!?
Hogyha kérdik, hogy ki légyek -
Mondd, hogy herceg Pix vagyok -
Mondd: hogy kincsem mérhetetlen
A személyem sérthetetlen
Mondd, hogy nőtelen vagyok.

V.
„Méltsád!? Nem tudtam – bocsánat!
Egy szó egy intés elég -
Amint méltságod fütyül, majd
Ugy táncol, minden cseléd. -
Ha méltóságod akarja
Istenbizon megvakarja
Fejét még Herr Berger is. -

VI.
Büszke léptekkel megindult
Lenge urfi – majd meg állt
És rutul megcvikkerezte
Amidőn egy nőt talált.
Ismert csak nagyon keveset
De a kiket ő keresett
Nem találta még sehol.

VII.
Egyszer amint félre pillant
Két delnő lépdel felé -
Örömében Lenge urfi
A cvikkerjét sem lelé, -
Lehetetlen volt hibázni
Mert magokat így ruházni
Csak nagy dámák tehetik.

VIII.
A dámák jól meg se nézték
L e n g e  urfit, ki megállt
Tapasztalta ezt az urfk
Hangosan pincért kiált.
„Parancsol tán hercegséged!?”
’Csak egy pohár friss viz végett
Kiáltottam önt elé!”

IX.
Amint e szó „hercegséged”
A fk közt elhangozott -
A két dáma összenézett
Azonnal és suttogott -
Sőt még meg is fordulának
s hamis pillantást dobának
A hercegre titkosan.

X.
A friss herceg most be várta
Oly közel a fák alatt, -
Hogy a két nő krinolinja
Képezett csak véd falat,
Aztán így szóla mosolygva:
„Meg van már a titok oldva
Nagyságtok idegenek!”

XI.
Elárulva ily korán már!?
Hercegséged sejti csak?!
Vagy talán már, itt is élnek
S hallgatódznak a falak!?
Hogyha tudja méltóságod
Mondja meg hát az országot
Honnan utaztunk ide.

XII.
Megengedték hát kimondom
Az országot a hazát -
Mennyországból küldte Isten
Két legszebbik angyalát -
Vigaszul a földieknek
Kik itt betegen fürödnek
S talán vigaszul nekem!?

XIII.
Ilyen bókot viszonoznunk
Nem lehet, nem is szabad
Midőn együtt áll előttünk
Herceg, költő és lovag -
Többet mi már nem mondhatunk
Kevesebbet nem adhatunk
Mert tiltja az etiquett.

XIV.
’Ah Klotild! Talán mehetnénk?
Én úgy érzem, éhezem!’
„Ha sértésnek nem veendik
Ebédeljenek velem!?”
’Ha nem unja társaságunk
Akkor talán el se váljunk
Hanem menjünk asztalhoz!’

XV.
Lenge urfi ment középen
Karjain két nőt cipelt,
Az asztalnál oldalánál
Három pincér is figyelt
A két dáma kikereste
A mi drága, s végig ette
Egészen az étlapot. -

XVI.
Ebéd alatt pezsgőt ittak
Ürmöst, egrit, tokait,
Klotild nagyság nem kimélte
Nyelvecskéjét s ajkait
Ebéd után fagylaltoztak
Sőt még kávét is hozattak
Fehéret és feketét.

XVII.
Alkonyatkor promenade
Kioszk, tánc, Margit-sziget;
A szigetben így szólt Lenge:
’Klotild hallod e szivet!?
Érted ver és érted dobog
Herceg bár – én reszkirozok!
Elszöktetlek hogyha jösz?!’

XVIII.
„Nőül kéj – akkor követlek
De elszökni nem fogok -
Férjem egykor serb minister -
Én most már özvegy vagyok!”
Szabad lévén mindenemmel
Mind szivemmel, mind pénzemmel
Azt teszem, mit akarok.”

XIX.
Oh Klotild! Minő szerencse! -
S boldogság ez alkalom,
Hogyha nem volnál előttem
Azt hinném, hogy álmodom -
Oh de ajkid megnyilának
És a szerelem nyilának
Ellent én sem állhatok!

XX.
Még ma tán-még sem, de holnap
Okvetetlen esküszünk,
Mire a hold ujra támad
Szerető férj s nő leszünk -
Megkezdjük a boldogságot
Elfeledjük a világot
Falusi jószágodon.

XXI.
Az alatt míg így beszéltek
Egy uracs jött kényesen,
S ezt kérdé helykén Klotildtól
’Mint időzik édesem?!
Hol jobb itt e, vagy Dorogon?
Mit csinál a kedves rokon?
Hát Piroska meg Gyuszi?

XXII.
Hát te  L e n g e  mit mivelsz itt
Rég idő – hogy láttalak
Felkeressz azt igérted
De hiában vártalak -
Sok a pered, sok a dolgod
Én fogadok hogy azt mondod
Minden ügyvéd így beszél.

XXIII.
Mint midőn vadat riasztunk
S az tüskön bokron rohan,
Ugy rohant el Lenge urfi
Megriadva szótalan.
A minister özvegyének
Pár perc előtt kedvesének
„Jó éjszakát” sem kívánt.

XXIV.
Elérte – sőt már kinézte
Omnibusban a helyet,
De a pincér észrevette
A távozó herceget
Illemmel elébe lépett
Vágván alázatos képet
Plajbászt vett és papirost.

XXV.
Bocsánat ha tán ebédünk
Rosszabb volt mint máskoron,
Hogyha ismét lesz szerencsénk
Rángirozni én fogom.
Elhiszem hogy a két dáma
Sem úgy evett s ivott már ma
Mint Bukurestben szokott.

XXVI.
Ezt elmondván, - Jean a számlát
Általadta a hallgatott
Mig az urfi cvikkerrel
Minden sort átolvasott
„Husz forint!” sok az hiába?
Gondolá Lenge magába’
Aztán így szólt: „irja fel”

XXVII.
Sajnálom – ha megtehetném
Megtenném de nem lehet,
Nekem nincs, a bérlő pedig
Nem ád hitelt senkinek.
Annyit a úrnak megteszek
Hogy pár napig nyugton leszek
Hogyha ad jó zálogot.

XXVIII.
Kiegyeztek – Lenge urfi
Felöltöny nélkül maradt;
Jean mosolygva szólt midőn az
Omnibus már elhaladt;
„Pesten sokan azt gondolják,
Hogy kik e fürdőt használják
Azok mind férjt keresnek!?”

Forrás: Nayad Fürdői-Album I. évf. Pest, 1863.

Tamás Lajos (1903-1960): Két vers

GUNNYASZT AZ ŐSZ

Gunnyaszt az ősz a magyar tanyán.
Két nagy ökle van, azzal kapaszkodik a háznak
Horpadt fedélnek s néhány akác sárgán
Búsul az udvaron, a szél, a szél, faleveleket kavargat.

A tüzek kiégtek, a nap se üt, de a mélyben
Már a viz gyülemlik, fojtott szava van.
Fekete, mint a tinta, láthatatlan, akár az éjjel,
Esők, patakok, jég, források rakják össze, csöppre csöpp.
Feszegeti a burkot, a kérget, roppant nyugtalan,
Csak a sugarat várja, hogy kilendüljön
Fehér taréjjal, szabadon.

TEMETŐ ÉS BÖLCSŐ

A mélyben él, lélekzik, tekerődzik
Kis hal, agy hal, rák, kagyló és moszat.
Mi csak sétálunk s néha a vizet nézzük,
De nem tudjuk, mi van a tükör alatt.

Siet a viz, valaki kergeti le a
Hegyekből anyja, a tenger felé,
Sokat lát, sokat akar, bukfencet vet,
Olyan a mosolya, mint a gyermeké.

Néha csillog, mint a gyik páncélja,
Néha vörösen izzik, mint a bősz harag.
Folyó, mely ártatlan, csöndes s ha
Éhes, akkor a partba is beleharap.

Dicsérik, szidják,  életet ad,
Kerteket öntöz és életet fejt.
Szennyes hulláma elsodorja a
Felhőkarcolót és a hangyabolyt.

Temető és bölcső a folyó ágya.
Élteti és elpusztítja a vetést.
Mi hajtja a vizet hiába kérded,
Csak habot látsz, csillogást, törtetést...

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október

Tisza Domokos (1837-1856): Szeretlek

Szeretlek mint a fa virágát,
Mint a virág illatját,
Mint az illatot a lepkék,
Melyek hőn besohajtják.
Mint a lepkét a napsugár,
Mely szárnya körül játszik,
Mint porszem a napsugarat,
Melyben fényleni látszik.

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Tisza Domokos (1837-1856): Sorscsere

 
Tudod? Midőn mint gyermekek
A lomb alatt csevegtünk,
És minden tárgyról örömet
- Mint méhe mézet – szedtünk,
Beszéltünk arról a mi van,
S arról mi lesz is vidoran,
Szőttünk a szép jövendőt,
A bizton eljövendőt.

Te, akkor is már nyugtalan,
Vágytál sorsod köréből,
Kitörni vágytál untalan
E honnak szűk öléből.
Tengerre ki, hol a vihar
A partról partra átrivall,
S ott távol, napkeletnek,
Álmodtad éltedet meg.

Én, mind jámbor szelid fiú,
Mondám maradjunk itthon!
A távollét oly szomorú, Itt élhetünk jól s bizton.
De te: csak bérczen tengeren!
- És nem mondád hogy jer velem -
Te zajban, egymagadban,
Én! véled nyugalomban…

Im, az idő a mint futott
Sorsunkat megcserélte,
Néked az otthon s csend jutott,
Én meg hánykódom ére.
Ám én a messzi tengeren
Most is szeretlek kedvesem,
De te a csend ölében,
Most sem szeretsz cserében.

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Szász Károly (1829-1905): Hedvig

 
ELSŐ ÉNEK

1.
A Kárpátok kék ormán át
Viszik Lajos király lányát,
Viszik Magyarország kedvit;
Isten hozzád drága Hedvig!
Zug az erdő: isten veled!
S hint utjára zöld levelet.
Rája irja harmat könnyel:
Oh ne menj el, oh ne menj el!
És a mint lehajlik ága
Visszazörren bús-csörögve:
- Isten hozzád, mind örökre!

2.
Áll magosban a hegy orma;
Hol a föld s ég öszveforrva,
S éjjelenként, pásztoroknak
Őrtüzeik ha lobognak
Szerte üzvén a sötétet:
Csillagokkal öszvevéted,
Mig a csillag kósza fényét
Pislogó őrtüznek vélnéd;
Hl ha csörtet szörnyű vadkan,
Menydörgés kel a vadonban,
És ha dörgés szól le menyből
Azt gondolod bölön bömböl;
Hol magyarhon és lengyelföld
Találkozva testvérkart ölt,
És egy bérczen kettős erdő
Tölgyes fenyves koszorú nő,
Mint egy büszke homlokon a
Két öszveforrott korona.

3.
Két korona most elválik…
Oh Lajos, viseld halálig!
Oh ne oszd meg két lányod közt,
Sok gyémántot sok köny föröszt!
Szegény gyönge Hedvigedet
Észak felé hogy viheted?
Az a hideg ég, meglátod,
Elhervasztja e virágot…

4.
És kiérnek a tetőre,
A szem végtelenbe vész,
A mint hátra és előre,
Régi s uj honára néz.
Könybe vész a drága mult,
S a jövő is oly borult,
És a könnyek rezgő árján
Nem derül fényes szivárvány.
Ott elől oly zord a lég,
Metsző hűs szelek fuvalnak,
Szárnya megfagy kedvnek dalnak,
S hült szivekben láng nem ég.
Búsan visszanéz a lányka,
És szivének régi lángja
Kebelében ujra dúl.
Búcsut int fehér kendője,
Ah! bár volna szemfedője, -
És zokog és könnye hull…

5.
Milyen boldog volt mint gyermek!
Bölcsejében már szerelmek
Játszadoztak fürtivel.
S most, hogy szüzzé felvirulva
Hőn szeretni megtanulna,
Üdvét most veszíti el!
Gyermek volt még, szőke gyermek,
Mikor eljegyezte atyja,
Hogy a kis Vilmos herczegnek
Mikor megnő, nőül adja.
A fiu, mint ifju pálma,
Karcsu, büszke, eleven, - de
Mint a hajnal legszebb álma
A leány oly nyájas, szende.
És az évek
Üzték egymást, mint a perczek,
S a királylány és a herczeg
Felnövének.
S mintha ifju csemetére
Metszesz mélyen betüket
Hogy kicsordul fehér vére,
Az megtartja a jegyet,
S ha fel is nő, vén koráig
Látszik az se be nem heged:
Ugy viseltek ők is váltig
Sziveikben egy sebet;
Fájt: hogy oly sokáig érik -
Édes volt: hogy végit érik.

6.
Ah! de a sors másként végez,
És parancs szivet vérez,
Lengyelország régi tronja
Lajos büszkeségét vonja.
Kisebbik leánya Hedvig
Lengyeleknek meg is tetszik.
De nekik erős király kell,
Mit csinálnak ily gyerekkel?
Északon, Lithvániában
Ül Jagelló trónusában,
Népe, maga, mind pogány, -
Krisztus tövis koronája
Még nem díszlik homlokán,
Oly hideg, zord, mint hazája.
De a lengyel koronát
S a magyar király leányt
Szép szavakkal kérve-kéri,
Keresztény lesz azt igéri.
És Lajost a hatalomvágy
- Mely nyugodni soha nem hágy, -
S a szent ábránd: hogy e néppel
A keresztet vétetné fel,
Ösztökélik egyaránt;
És a trónnak s a keresztnek,
Melyet köny és vér feresztnek,
- Feláldozza a leányt!

7.
Ah! a boldog szép arától
Üdv, szerelem messze pártól,
S a királyi diadém
Aranyfürtü szép fején
Örök gyászu zárda-fátyol.
Mindegy! – mégis menni kell!
Ennyi búval, ennyi gonddal,
Kinja csak nő minden nyommal,
Hisz a hontól válik el:
Hol a szerelem reménye
Volt egének csillagfénye,
Hol a játszi ifjuság
Mint mézet rejtő virág
Nyilt szivében; mint a bimbó
Mely tavaszról álmodik, -
S mikor kelyhe megnyilik,
Körülötte tél, fagy és hó!
De mit használ már a vágy
S a megölt emlékezet?
Zord férj nyújt feléd kezet,
S a hová apád vezet:
Kínpad, nem menyasszony-ágy!

MÁSODIK ÉNEK

1.
Szép ha a fagylepte ének
Zord tetőin cserfa zöldel,
S ágait az enyhébb évszak
Béboritja zsenge zölddel.
Mohval fedett erős karja
A gyöngébb repkényt takarja
Védve vész és vihar ellen.
Igy talál a gyenge nő is
Védet a zord férfi-mellen,
Igy fonódik rája ő is.
De a repkény, ah! Mivé lesz
Ha a csernek durva karja
Őt ölelni is akarja?
Összetipró terhet érez,
És kibontakozni vágyván,
Elalél a cserfa ágán.
- Vad Jagello, gyönge Hedvig,
Egy a máshoz nem talál.
Mi a durva csernek tetszik,
A repkénynek az halál!

2.
Oh miért is, szerelem!
Értelmed oly végtelen!
Édes, rezgő, égi harmat,
Enyhitő a szomjas ajkat, -
S szörnyü tenger, hol a vad
Mélységekben kin fakad!
Enyhe sugár, hold sugára,
Mely álmot sző a virágra,
Édes álmot hő varázst, -
S iszonyu láng, mely hová jut
Mindent éget s hideg hamut
Hagy hátra s izzó parázst!
Gyenge vadgalamb bugása,
Mely csak édes könnyet kér, -
S orditó vihar zugása
Melytől megjeged a vér!
Tiszta lelkek hő ábrándja
Mely az egekig emel, -
S forrongó vér bűnös lángja
Melyet a pokol benyel!
Szent vigasz a bánat-éjben,
S mardosó kin tiltott kéjben!

3.
Igy szövődött két elem
Hedvig életen át,
Édes s kinos szerelem
Vivta véle harczát.
Ah! melyik emészti jobban?
Az melyet rejt szent titokban
Régi mátkájához?
Vagy mely a királyi széken
Lebeg fölötte setéten,
Mint felhő mely gyászt hoz? -
Azt feledni kell örökre,
Akarná s nem birja,
Nem hazudhat szeme tükre
S nincs sebének irja;
E r r e  esküjét fogadta,
S az előtte áll szünetlen,
De jogát a sziv nem adja -
S hogy állhasson annak ellen?
Nappal mindig egy gyűlölt kép
Áll előtte, s a hová lép
Még is egy más kép kíséri;
Éjjel undorodva érzi
Egy gyűlölt kar ölelését,
Egy átkos kebel verését,
Mely a mint feléje dobban
Eltaszitja indig jobban…
Álma ujra visszahozza
Azt a képet melyre vágyik,
S bár ezerszer megátkozza
Szive még is áldja váltig.
És szünetlen
Fel felretten,
Küzdve tiltott gondolattal.
Nincs nyugalma éjjel nappal.

4.
Jagelló sem lel sokáig
Örömet a szerelemben,
A nászágytól harczba vágyik
És indul szomszédi ellen.
Szép a szerelem violája
Hogy ha hű sziv nyutja azt,
Hősnek szebb a vér rózsája
Mit a harcz-mezőn szakaszt.
Jagello is nem uj honja
Jogaiért viv csatát, -
Csak a hir emésztő szomja
A mi őt csatába vonja
És kezébe kardot ád.
S míg a tigris, Nubiának
Sivatagján ár vadul,
Zsákmányt keres csak magának,
Öröme ha tép, ha dúl,
Ádáz kedve csak a prédát
Keresi s boldog ha vért lát:
Jagellót a dicsőségnek
Édes lángja kergeti,
Nagy lelkében tervek égnek
Hatalomnak tervei.
Bujábban tenyész a pálma
Hogy ha vérrel öntözik,
A babérnak legszebb szála
Az, mely sebzett főt körit.

5.
De míg ő a nyugalomból
Felriadva harczokon jár,
Hedvig is honn boldogabb már,
És ha estve vissza gondol,
Üdvet a nap nem hozott bár,
Kin se gyötré kebelét,
s rideg ágyán nyugton alva,
Hő álmaktól beárnyalva
Tölti édesb éjjelét,
A gyülölt kép távol tőle
Nincsen többé úgy gyülölve,
S mely átka volt mig közel:
A kéz, az ajk, a kebel,
Ha most tűn eszébe fel,
Megszelidül a távolban,
S mélán kérdi: valjon hol van?
Éri-e vész a csatán?…
S kit átkozott szive sokszor,
Most egy sohajt röpit olykor
A távozott férj után!…

6.
Ám szivében régi üdve,
S Vilmos képe sincs feledve.
Vissza gondol néha néha,
És a mult tünő árnyéka
Hű lelkére vissza lebben;
S bár naponta halványabban,
De még is mindegyre szebben,
s most is hő varázs van abban.
De e képhez nem fér már a 
Bűnös vágyak sötét árnya,
Mely éltének átka volt;
Most az emlék szeliden jő
Mint csöndes estvén a hold,
Melynek bágyadt fénye nem hő,
Mely nem éget csak világol,
Néma éjben messze lángol,
S földeriti a sötét
Éjnek rém-tekintetét.
Oh ha mindig így lehetne
Élni szenvedélytelen!
Egy édes emlékezetbe
Szűz ábránddal elmerengve,
Édes vón a szerelem!
Ha nem jőne uj vihar,
Mely az elszunyadott tenger
Mélyén minden habot felver,
S szenvedélyen fölkavar!

7.
S nyugodt, csöndes egyre Hedvig,
Nem zavarja méla kedvit
Semmit zajgó szenvedély.
Bár szivének nincs jelenje,
Ott van a mult végtelenje,
Ebben, s a jövőben él.
A jövőben? – Ah! mi lesz majd
Hogyha férje vissza tér?
S ujra lábainál sóhajt,
És megint szerelmet kér?
Ha a varázst, mit a távol
Vont reá rejtelmesen,
Megint elveti magától
S hősből ujra férj leszen!
Férj, ki mindig követel,
Kit bár gyülöl a kebel,
Eltaszitni nem szabad!…
S te őt eltaszitni vágynád
Nem pedig megosztni ágyát. -
Hedvig, meg ne csald magad!
Csak csalódás szűd nyugalma,
Mert a láng még nincs kialva,
S egy szikrára föllobog…
- Jobb maradj ott hős Jagelló,
Leng a harczban győztes zászló,
S itt e sziv – másért dobog!

HARMADIK ÉNEK

1.
Lejárt a harcz s mint gyors madár
Mely hátra hagyja a szelet:
A győzelemnek hire már
Előre jött, megérkezett.
Tajtékba fürdő paripán
Egy hirnök jő a más után,
Jó hirt hoz mindenik;
És a szó szájról szájra megy,
S mind annyinak értelme egy:
Jagelló érkezik!
És fenn s alant, - távol s közel,
Dobog felé minden kebel,
És minden sziv örül.
Csak egy arcz van mely halavány,
Egy sziv,mely néma bánatán
Keservbe elmerül…

2.
És Hedvig néma búban ül,
Termében, egyes egyedül.
Figyel – ha nincs-e semmi nesz? -
Ha lépteket hall… férje ez!
Nem ő, nem ő,… nincs semmi baj
Csak a magányban a sohaj
Mely kebeléből tova száll.
Most jőnek… hah! Léptek zaja,
Halkan kinyilik ajtaja,
s előtte hű apródja áll.
„Ah asszonyom!”
- „Fiu beszélj!
Itt a király? Vagy nincs veszély?
Nem jőnek ugy-e még?”
S szemében egy köny ég.
„Királyné, lásd, az éj leszáll
Ma már nem jő meg a király,
S a templom rejtekén -”
-”Ne szólj, ne szólj, nem engedem!
És soha többé – jaj nekem!”
És ujra sir zokog szegény,
S kinjának nincs vigasztalás…
„Felséges asszony! Megbocsáss -
A herczeg oda vár.
Esengve kér, - csupán ma még -
Az óra oly gyorsan lejár,
S ki tudja – holnap a nagy ég
Nem választ-e örökre el?”

3.
Ah! mint vivódik a kebel!
Mint halványodik el az arcz!
Villámot szórnak a szemek,
De a fehér ajk úgy remeg
S a szivben oly szörnyű a harcz4
Menjen? – de hátha férje jő?
Vagy ne menjen? – s hát akkor ő
Kétkedve és csalódva várja -
Az életben – most utoljára?!
„Jól van, megyek,” - nem mondja, csak
Alig lehelli az ajak.
És köpenyét magára vészi,
S bár térdeit megtörni érzi
Indul… Ah! A templomba hol
Szent énekek viszhangja szól,
S köztök a tiltott szerelem
Sohaja suttog szüntelen…

4.
Elzengett az est harangja
Légbe oszlott lágy viszhangja,
Kihalt, néma a templom.
Kialudtak mind a lámpák
Csak az oltármécs világát
Lengeti halk fúvalom.
Alább alább ereszkednek
Az éj lassu szárnyai
Künn csillaglángok reszketnek
S tornyok rémes árnyai.
Ah! egy árny a többi közül
Most kiválik – közeleg,
Zaj nélkül az oltárhoz ül,
Némán, hidegen, egyedül,
Mint a siri szellemek.
Üt az óra – talán éjfél
- A kisértetóra – zeng?
De a bús árny attól nem fél,
Nem is hall tán, csak mereng.
S a sötétség ujra nyílik,
s haloványon mind a víllik,
Egy fejér árny jő megint -
Kósza szemmel szét tekint, -
Közelebb jő, ott van ott van,
Hol a más ül mély gondokban,
S most jöttére fölriad;
Még egy percz – egy pillanat, -
Egy sikoltás, - ráfelelve
Egy sohaj, - és átölelve
Egymást, - mint két kőszobor
Vilmos s Hedvig összeforr…

5.
Nem szólnak egy igét sokáig,
Csupán sirnak keservesen.
Mint mikor a vihar elhallgat,
Nem zeng az ég, a szél se jajgat,
S esik a zápor csendesen…
Oh hogyha most az ég szava
Itt kővé változtatná őket,
Hogy ne válnának el soha!
De ah! A bűnös szeretőket
Felriasztja a szörnyű gond:
Hogy közibök a sors-harag
Elválasztó korlátot vont,
S azt általtörni nem szabad!
„Bocsáss, bocsáss!” kiált az asszony.
- „S ha véled szívem kiszakasztom,
Ha életemet viszed el?” -
Sohajt az ifju és szavára
Megreng a föltét kártya vára,
S összébb szorúl a két kebel!
„Eressz, eressz, - másé vagyok!
Gyürűje ujjamon ragyog,
S emésztő csókja ajkamon…
Boldogságunk egy néma rom
Melynek sötét üreiben
Sergei bús halálmadárnak:
Kétségek, kínok, bűnök járnak
S vesztünk vijogják rémesen!”
- „Hedvig! Még egy csókot csupán!
Ma még lehet!” „de nem szabad!”
De már ott lángol ajakán,
Mely görcsösen hozzá tapad…
És ujra egy percz – vagy egy század -
Mert nem számlálják az időt -
Ott tölthetnének bár így százat,
Önfeledten a szeretők!…
De nem lehet – az óra int -
És a toronyban zeng megint -
És válni kell – „Isten veled!
Örökre tán – nem, nem lehet!
Hogy váljunk így örökre el?
És még is: - válni, válni kell!”

6.
- „S nem adsz-e semmi zálogot,
Hogy szived szűmen dobogott,
s mind ez nem álom vala csak?
Ha majd az évek sulya nyom,
s elhervad e most hő ajak,
Bágyadt hangjával mondhatom,
Oh Hedvig, emlékezve rád,
hogy ezt te egykor csókolád…
Add, add e gyürüt” – „Istenért!
Szivemből kivánd bár a vért -
Azt odadom, ezt nem lehet -
Pedig gyűlölöm – hiheted…”
„Te gyűlölöd – s mégis habozsz -
Szólj, s halált avagy éltet ossz!
Künn megnyergelve ménem áll -
Az éj sötét, - és a király
Holnap, tán délig estelig -
Sergével meg nem érkezik…
Fussunk! – Mit a tronus neked?
Hiszen te Vilmost szereted!
Oly édes a magány.
Utunkra csillag ad sugárt,
Elérjük bizton a határt,
A néma éjszakán!
Oh jösz-e Hedvig? – Jöj velem!
Lesz biztos véded: kebelem!”
- „Ah! Mit beszélsz? Oh Vilmos,Vilmos!
Ily bünt egy tengerkönny le nem mos,
A késő bánat könnyei!
Jobb nekünk elszakadni, hidd-el,
S bár kín között, de tiszta szivvel
Egymástól távol vérzeni!
Gondolj apámra! – a keresztre!
Melyért magam feláldozám -
Mig azt vérkönnyekkel feresztve!
Vérző szívemen hordozám!
Vagy adj halált! – az édesebb
Ha jó kezeidből nyerem!
De a gyalázat: szörnyű seb,
Megölné királyi nevem!
Bocsáss Vilmos – parancsolom -
Én a királynő!” – oh szegény!
Ez túl van gyönge erején,
S a hideg oltárzsámolyon
Ájulva öszverogy; - reá
Bús-szeliden tekint alá
A szűz-anya, s pilláirúl
Egy szent-csodás könny cseppje hull…

NEGYEDIKÉNEK

1.
Késő este, nem is várva
Érkezik meg a király;
Minden ajtó nyitva-tárva,
Zárva csak egy szoba áll.
Hedvigé az. Minden ablak
Vaksötét. Egy mécs sem ég.
Hedvig nem tért vissza még -
És szivében a királynak
Fészkel a sötét gyanú.
Kimondaná, de szégyenli -
Fog-e bizonyságra lelni -?
- Minden bünre van tanú.
S a hű apród, - hű míg hasznos; -
Árulkodva sugja meg most,
A királynő merre van.
- „Hah! Gyalázat” zordonan
Felkiált a bősz király.
„Fattyu, most szavadnak állj,
Mert különben -” s szörnyü hangja,
A fiúnak – a ki félve
Inkább halva mintsem élve
Reszket, - lesz lélek harangja.
És Jagelló ordit ujra:
„Fáklyát, fáklyát, tízet, százat!
Gyujtsátok föl az egyházat!”
Szive kinos-mérges búja
Lángot kér, a mely emésszen…
- Ah! Ma zord ítélet lészen!

2.
Nyitják a templom ajtaját,
száz fáklyafény csap rajta át,
Mint tüzvész rémes lángjai.
Veszett zsibaj, dühös kiáltás,
A házban hol eddig csak áldás,
Most átok szörnyü hangjai!
Nem nappal ez, bár fényben ég!
Nem élet, bár a messzeség
Visszhangzik a nagy zaj miatt!
A pokol éjszakája ez,
Halált jelent e szörnyű nesz;
- És Vilmos lát s hall s fölriad!
És a mit lát és a mit hall,
Szívének az halotti dal,
A végitélet trombitája. -
Itt – ájult, vagy tán halt arája,
A halál vég veszélye túl,
Melytől ma meg nem szabadúl,
S a mi szörnyebb mint a halál:
Részén a bűn – túl a jog áll!
Fusson? De hát itt hagyja őt
E gyilkosok keze között?
Nem! Készen életre halálra,
A támadókat kardra várja!

3.
Elől Jagelló – bősz haraggal -
Villámot szór tekintete -
Mint terhes felhő melyen nyargal
A vihar villám-követe.
Kezében nincs kard – csak egy fáklya,
De annak rémleges világa
A mint halvány arczára süt:
Lángpallosu Cherubnak vélnéd,
Mely suhogtatja kardja fényét
S azzal a sziv mélyére üt!
Nem Cherub ő, nem Istenostor,
Szivében emberi érzés forr.
Két érzés: s z e r e l  e m ,  g y ü l ö l s é g,
Mi benne egymás ellen lázad;
S a harczmezőn ki vítt d i c s ő s é g,
És az itthon talált g y a l á z a t!
És a  n e m e s  szív, mely kesergve
Nyujtja ki büntető kezét, -
És a  m e g c s a l t szív mély keserve,
Mit hütlen asszony tépe szét…
- Ezek zavarják meg eszét!

4.
„El! Gaz lator! Bocsásd e nőt!
Enyém! Szabad megölnöm őt!”+
- „Nem úgy király! Előbb vala
Enyém ez Isten angyala!
S te s apja és a szent kereszt
Raboltátok el tőlem ezt!
Én jogomat vissza-vevém,
S a szűz anyára! – most enyém!
E templom,-  ez oszlop-sorok  -
E szentek képe, - mind tanú!”
És felkaczag!… szegény fiu -
A föld alatta reng forog -
Megzavará eszét a bú…
És kard-ki-kard!… És szemben áll
A szerető és a király!
Egy őrült hős, - egy megcsalt férj, -
Vivnak egy nő hullájaér”…
És rémletes, szörnyű a harcz,
Hogy elhalványul minden arcz,
Csak a kardok villámlanak,
S nem mer közelgni senki sem,
A lovagok félelmesen
Hátrább vonulva állanak.
És a király átkot, csapást szór,
És az őrült felkaczag olykor,
De még egyik vivó se fárad.
Pedig mind kettő vérrel árad,
Mégis mind egyre küzdenek,
Lábok alatt a föld remeg.
És végre Vilmos karja lankad,
Alélva Hedvigére roskad -
S ajkát egy sohaj zárja be:
Hedvig elsohajtott neve!…

5.
S kit rémletes zaj s szörnyü lárma
Felköltni nem birt álmaiból,
Ébred e sohaj halk szavára,
És eloszlik halálos álma…
De ajkán az első mosoly
A kín-látmánytól megjeged.
Csak egy őrült tekintetet
Vet körül s minden összefoly
Tört szeme előtt, a mit lát:
Vérben heverni Vilmosát,
S fölötte férjét vad haraggal.
Vagy nem is férje arcza tán,
Hanem a bosszuálló angyal
Jött áldozatjai után…
Ő nem tud semmit, ő csak érez,
Oda kap lángoló fejéhez -
Melyben a kín ég mint a tűz -
S egy képzetet más képzet űz, -
Szív-metsző hangon felsikolt,
És visszarogy, mikép a holt!…

6.
Jagellót is emészti kin,
Vad láng fut végig erein,
Mit tett? Egyben két szivet ölt...
- És ing alatta már a föld.
A vérvesztés, - az indulat, -
Szive mely roskad kin alatt, -
Az elveszett mult, - a jelen
Melynek keserve végtelen,- 
És a jövő mely oly setét,
Melynek véres tekintetét
Nem enyhiti szelid remény -:
Mind ez keresztül fut szemén,
S keze lelankad, s térdre hull,
Sir mint a gyermek és zokog,
S míg ajka szent imát morog,
Szive átkozódik vadul!…

7.
Azonba’ kün parancs szerint
A templom lángra gyujtva áll.
Föl nevet vadul a király
A mint a fényre föl tekint,
És fut a láng körös-körül,
Mint tüzes kígyó kanyarog;
Jagelló látja és örül,
Fenne nagyobb vész háborog.
„El innen, el! Mind fussatok!
A boltozat szakadni fog,
S mindnyájatokat itt temet.
Hagyjatok,én itt maradok,
Kün várjatok meg engemet.
Nézzétek – e két hült tetem
Reám vár, - én eltemetem.”
Szörnyedve hallja szavait
Álmélkodó kisérete.
De kiált: „ki parancsol itt?”
S villámog szór tekintete.

8.
S nincs senki benn, csak hárman ők,
A férj s a megölt szeretők.
Gomolyg a füst minden felől,
A templom ég kívül belől.
A magos boltozat ropog,
Tántorganak az oszlopok.
S roskad az erős férfiu,
Erőt vesz rajta már a bú,
És a közelgető halál
Arcza előtt nincsen király…
„Oh Hedvig! Hogy szerettelek!
Eljöttem meghalni veled!
S ha birni nem érdemle szívem,
Ha éltedben másé valál,
Hadd egyesitsen a halál,
Veled maradok végig hiven…
Ébredj! Nézd mily temetkezés!
Mily fényes fáklyát gyujtaték!
Sirba kisérő láng ez, és
Még sirboltunk felett is ég!”
De Hedvig ah nem hallja már
Ő Vilmosával messze jár
Szebb ég alatt, hol nem terem
Kényszer, csak édes szerelem.
Te is Jagelló, követed
E szép hazába Hedviged,
s ha szíve tőled idegen
Maradt a földi életen,
Ott megbocsát, hol nincs harag,
Hol a sziv boldog, mert szabad!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Arany János (1817-1882): Emlények

I.
Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hir nekem mesét
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom, én mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.

Igen, a hir halálod
Kimondani haboz;
S hogy an ehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, a midőn elillant,
Távolról vissza csillant
Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom
Éjente képedet4
Sirból megannyi árnyak…
S kik onnan visszajárnak
Hoznak-e életet?…

II.
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugoszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi özt
Nincs egy Antigoné
Ki sirját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve
Virággal hintené!…

III.
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az Egy gondolat.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat, vagy fél őrülés.

Melly a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maroknyi por!

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, a mi fáj, ez a vigasztaló.

A köny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyja nagy szemét,
Gyakran érzem lebegni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimitja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…

S döbbenve ismerek föl rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellem ujja von.

„Övé! Kiáltom- ez, ez itt övé;
A szin  e r ő s, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet -
Múlass velem soká szelid emlékezet!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Lévai József (1826-1918): Hangok

 
I.
HULLÓ CSILLAG

Hulló csillag fénye lobban,
Nincsen nyugta a magasban…
Álld el utját s fölleget vesz
Meggyuladt tüzére
Hogy ne hulljon a magas menny
Kéklő tengerébe!…

Parancsolj a zivatarnak,
Zugó szélnek bősz viharnak.
Szólj hozzájok esdekelve:
Jobb, ha visszatérnek,
Sötét völgyben, zöld erődben
Béke int feléjek!…

S hulló csillag ha megáll is,
Szélvészt ha meglánczolnád is:
Röptében az én szerelmem
Soha ki nem fárad,
Rohan velem, míg elemészt
Hogy ha megcnem áldhat!

II.
ÉLET ÉS HALÁL

Sötét palástot ölt a hajnal,
Pirosló arcza elborul
S vihar zúg rám dübörgő zajjal
A felhős ég határiról. -
Gyöngyhabja az örömkehelynek
Ürömmé válik ajkamon:
Képzelve, hogy bármint szeretlek,
Sosem birhatlak, Angyalom!

S ha a remény hozzám hajolva,
Tünődésekben fölkeres,
És biztató hangon susogja,
Ne csüggedezzél csak keress!..
Egy percz alatt fényes mennyország
Lesz nékem a mult és jelen
S ez egy percz is örökboldogság,
Mert véled osztva képzelem.

III.
FECSKE MADÁR

Vidul az ég, zöld a határ,
Szállj le hozzám, fecske madár.
Szállj le hozzám, gyász ne legyen rajtad,
Zendüljön meg dalra szokott ajkad.

Bánat ölyve jár utánad,
Pihentesd meg röpke szárnyad,
Ne menj messze, im itt a hegy oldal
Ismerősed, vár baráti szóval.

Mint pillangó a virágom,
Pihenj meg e régi fákon,
Minden bokor érkezésed várja,
Lombja reszket, hogy le röppenj rája.

Tudod, hogy e bokrok alatt
Vidám napok árnya mulat,
Itt szoritott először keblére
A szerelem hajnali tündére.

Itt susogott néha felém
Bűvösen a csalfa remény,
Föl magasra lelkem innen hágott,
Rózsaszínben látni a virágot.

S mindaz a mi elborula,
Földerülhet véled ujra
Szárnyaid még uj örömet hoznak
Díszeül egy második tavasznak.

S ha látod, mint játszik velem,
Régi híved, a szerelem:
Soha se szálj tőlem más határra,
Emlékezet, hű fecske madárka!

IV.
ALSZIK A TERMÉSZET

Szét szaggatott felhők az égen,
Tolvajszél futkos a sötétben,
Pillantási a csillagoknak
Nagy félénken itt-ott lobognak…
Hiában nézek vágyva fölfelé,
Ott a reményt a kétség elnyelé.

S itt lenn körültem a vidéknek
Pásztor tüzei már nem égnek
Elcsöndesült a föld határa,
Sürü fátyol borult arczára,
Álom viraszt az ég és föld felett,
Ringatva a megfáradt életet.

Alusznak a fák, a virágok,
Titkon hull a harmat reájok,
Arany fürtökkel, biborajkkal,
Távol szenderg a rózsa hajnal;
Galambom is lezárta szép szemét,
Egész világ setét, setét, setét!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

 
Ne légy irigy kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Ama büszke palotának
Nagy a fénye, nagy az – árnya!

Te pihensz az éjszakában,
Ott világos inden ablak;
Beteg ember vagy halott van
A háznál, hol így virasztnak!

Ne légy irigy kicsi kunyhó,
Azoknak kik ott születtek:
Ki tudja hol lész haláluk
Odafent-e vagy te benned!?

Ne bánd hogy szük, alacsony vagy,
S ott nagy termek, boltos ívek;
Közel vannak itt egymáshoz,
Távol vannak ott a szívek!

S hogy a súlyos munka népe
Szűken bánik a kenyérrel:
Fenn párolg sok drága étek
S egy ízes falat se kél el!

És ha vész összedönti
A kunyhót a palotával,
Büszke tölgyet, gyenge bokrot
Haragjában porba ágyal:

Szűk örökje a kinek szent,
Felkél a kunyhó lakója,
Más falat rak a romokból,
Szarufáját összerójja;

Oltogat, nyes, - fája, földe
Ujra sarjad, ujra zöldül;
Gyógyul a ház, gyógyul a szív
Lassan lassan mély sebéből;

Visszatér az elveszett mult,
Visszatér a régi fecske:
Ugy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy fecsegve!

De romja a palotának,
Feketülve ott hever még,
Önmagára szomorító,
Volt urára vádló emlék!

Ott veszett az ősi czimer,
Az elődök képe, kardja,
Nem akadt ki az ereklyét,
A rom közül kikaparja!

Még a föld is összerendült
Hogy a kastély összeomlott;
Most növeszt rá szánalomból
Sűrü burjánt, kúszó lonczot.

Ne légy irigy kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Benne fénynek, hatalomnak
Nagy az éra, nagy az árnya!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Tisza Domokos (1837-1856): Fogadd e dalt

 
Fogadd e dalban lángoló szerelmem!
Tisztán és híven nyujtom azt neked.
Mert hogyha érzek, nem lehet szinlelnem,
Szívem még nem tud mesterségeket.
Szeretlek! És ezt egyszerűn kimondom:
Bókokra nékem nincsen semmi gondom.

Szerelmem csöndes. Nem vad szenvedély az,
Megedzve megtört asszonyszíveken;
Mely most pokolba hull, majd égbe héjaz,
S leghőbb perczében is gyöngédtelen:
Csöndes tűz az, mit szél nem szít, nem bolygat,
Meleget ád, és füstje nincs mely fojthat.

Szeretlek mint a pusztát, hol születtem,
S mely méla mint az, s nyilt, - kedélyedet,
A pusztát, símán zölden, napsütötten,
Hol a szem nem lát, árnyat, búvhelyet.
Magát nekem szép lelked így kitárja,
Elömlik rajt a kellem délibábja.

Fogadd e dalt! S ha egyszerű szavára,
- De mely a szívből szállt az ajkra fel -
viszont szerelmed égi üdve várna,
S rokonra lelt a lángoló kebel:
Legyek én puszta, hűvös éjjel árnyán:
S te szende nyári hajnal, jer borulj rám!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Szász Károly (1829-1905): Kísérletek. Lord Byron „Childe Harold”-jából*

 
C a n t o III. 88-89.

Oh menny költészete! Szép csillagok!
Ha olvashatnók fény-betűitek
Jóslásait!… Oh megbocsássatok
Hogy a magosba vágyván, veletek
Rokonságot köténk; hogy nemzetek
S magunk sorsát keressük nálatok.
Szépség és rejtelem van bennetek,
S mi oly epedve csüggünk rajtatok!
Hír, kéj, nagyság – nekünk megannyi csillagok!

Ég és föld csendes, bár nem álmodik,
De nem lehel, csak érzéstől remeg;
Hallgat, mint ki mélyen gondolkodik..
Ég s föld csendes… Fen a csillag sereg,
Lenn szunyadó tó, hallgató berek
Beléletökbe mélyedének el, -
Hol minden súgár, - a lég, - levelek
Éreznek, élnek, ahoz nézve fel
Kinél minden életre, védelemre lel!

C a n t o  IV. 179-184.

Zúgj, háborogj, mély sötét kékü tenger!
Hajók rajtad nem hagynak nyomokat.
A földön mindent romba dönt az ember,
De partodon hatalma megakad.
Itt minden rom tied! Itt nem marad
Emberi rontás árnya… egyedül
Ö n m a g á é, ha elnyeli a hab,
S int eső csepp a mélybe elvegyül,
Sirdomb s koporsó nélkül, ismeretlenül.

Ösvényiden nem hagy nyomot; meződ
Nem kamatoz neki. Felemeled
Haragod ellene s lerázod őt,
Föld-dúló ereje nem bir veled.
Föl dobja őt az égig kebeled,
Silány reménye kikötőjeig;
Tajtékodtól elzúzva hengereg,
Mig nyögve ujra földre leesik,
S dühödtől öszve morzsolva ott feküszik.

Az ágyu, melynek torka menydörög
A villámitól a szikla vár remeg,
Hogy fejdelem s nép reszket, könyörög; -
A tölgy hajók, mik rajtad rengenek,
s építőik, a gőgös emberek
(Uraidnak nevezvén magokat):
Mind, mind neked könnyű játék szerek,
Mint hópehelyt nyeled el azokat;
Hullámod örvénylett ott Trafalgar alatt!

Nagy birodalmak voltak partidon;
Elvesztek megváltoznak, - de te nem!
Hol Róma, Hellász? … annyi hősi hon!
Te láttad: mint jött a veszedelem,
Mely elsodrá őket könyörtelen, -
S idegen rab most fölöttük az ur!
Határuk pusztaság! De tükreden
Barázda sincs… s a sima kék azur
Egykép mosolyg, öröktől változatlanul!

Te dicső tükör, hol a Véghetetlen
Arczát viharban tükrözi! A hol
Csenden, szellőben, orkán-itéletben,
Ha jég tolul – vagy hő aszály honol,
A végtelenség őshatalma szól!
Felséges, egy, örök, határtalan!
Még iszapod formátlanságiból
Is rémek kelnek szörnye, zordonan:
S te urok vagy, erős nagy, vetélytárstalan!

S oh! Én szerettelek, nagy oceán!
Gyermek valék, s gyönyör volt rengenem
Mint buborékod, árjaid után
Odább, odább… és nem volt félelem
Szivemben; és ha olykor rémesen
Felzúdulál, még az is jól esett;
Gyermeked voltam úgy tetszék nekem,
Oly bizva álltam vész s habok felett,
S megsimogatta kis kezem sörényedet!

(* Chile Haroldban, hol minden nyomon nem csak az eszmék és kifejezések tömöttségével, de a forma rendkívüli nehézségeivel is kell a fordítónak küzdeni, - inkább mint bárhol egyebütt szabad legyen az olvasó elnézésére számítnom.      Sz. K.)

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Tóth Kálmán (1831-1881): Merengés (1855. november)

 
Csaltál volna engemet meg,
Vagy hagytalak volna én el,
Szívünk mégis birna talán
A gyógyulás reményével.
Csak úgy el ne váltunk volna
Ártatlanul mind a ketten,
S még is úgy, hogy vádolhassuk
Én tégedet, te meg engem.

S mint a fölvert viz sugári,
Egyre nőnek majd e vádak,
S ha eleget szenvedénk már
Daccá lesz a bú, és bánat.
És a lánczok szétszakadnak,
Mik még minket összekötnek,
S bár viseljük mindörökké
Ah nem forrnak eggyé többet!

Megpróbálunk majd feledni,
S feledünk is erőszakkal,
S csinálunk uj boldogságot,
Ah! de ez csak mást vigasztal.
Oh csak másnak fog tetszeni
Ez uj élet, ez uj virág,
De minekünk mit fog érni,
Ha mi tudjuk, hogy csak csinált.

És a hamis élvek között
Föltámad az igaz emlék,
S elmerengünk mind a ketten:
Mintha épen együtt lennénk…
Mintha tegnap ültünk volna
Egymás mellett utoljára.
És folytatjuk beszédünket…
És ébrednünk kell utána!

Sőt meglehet mi is hisszük,
Magunk is, hogy már feledénk,
De szállni fog minduntalan
Egy nap sötét felhő felénk.
S még erre is ráfogjuk majd
Hogy betegség, avagy bármi,
Pedig a mi szakadásunk,
Lemondásunk fog úgy fájni.

És nevetség, hogy lehessen
Nekünk más örömben hinni,
Csak szerelem kell azoknak,
A kik úgy szerettek, mint mi.
Oh de szépen is szerettünk
Elfeledve a világot,
Nem is tudtuk, hogy van é más,
Csak csillagok, meg virágok.

De a világ tudott rólunk,
S öszveesküdt mi ellenünk,
És tőrt adott kezünkbe, hogy
Egymás gyilkosai legyünk.
Fölébresztett álmainkból
Fölébresztett, de csak félig,
És mi nem is tudtuk hogyan,
Csak ontottuk egymás vérit!

Uj álomtól e mély sebek
Minket már most megfosztanak -
Nem is tudjuk, hogy mit tegyünk -
És a világ nevet, kaczag.
Örülnek hogy kijátszották
a két legszeretőbb szivet,
Jer, játszuk ki mi is őket,
Jer, jer, halljunk együtt mi meg.

Oh ily halál oly életnél
A mi ránk vár, szebb lenne, szebb;
Oda jönnének esküdni
Sírunkra a szerelmesek.
Porainkból emlék lenne,
Életünkből egy szent rege,
S nekünk aztán az isten is
Uj világot teremtene. - -

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Halász Dezső (1835-1910): A harmat

 
Nyárdélután magasan az egen
Sütött a nap forróan, melegen,
Kék volt az ég, - a láthatár felett
Egyetlen egy f e l h ő  sem lebegett:
S nem volt a tájnak  n a p e r n y ő j e, mely
A rónaság virágit fedje el.
Nem volt enyhítő l e g y e z ő j e se,
A s z e l l ő  rajta nem lengedeze. -
Csoda-é hát ha kiszáradt a föld
És lehajolt a virágok feje?
S elhervadástól félve mindenik
Az ég urához imát rebege…
S im nem sokára hűvösült a lég,
Szellő támadt, majd csöndes esete lett,
s gyémántnál drágább harmat öntözé
A szirmokat és a leveleket;
S nincs egy virág se mely elhervadott:
Az ég r é s z v é t e  ejtett h a r m a t o t!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Babonás nap. Palóczdal.

 
Oly csendes idő: a virág-
Lengést is meghallhatom;
De oly kisértő, ijelmes,
Ez az álló nyugalom!

S mégis mintha a távolból
Tompa zúgást hallanék;
S szememben bús káprázattal
Összefoly egész vidék.

Zúgolódik a harangláb,
S reszket tetőtül talpig;
S tetejéről a harangszó
Olyan visszásan hallik.

Pedig senkisem húzza, csak
Megmegkondul magától:
Tán boszorkánykéz illette,
Hogy oly mesés hangon szól.

Vagy valami elhagyatott
Nehéz beteg haldoklik,
S megszánta az öreg harang,
Hogy a lelke fuldoklik.

S a megtérés, az imádság
Szelleme ütődött rá,
Hogy egykét halálcsendités
Majd megszabadítaná.

… Minden esztendőben egyszer,
Akaratlan jön egy nap:
Melyen egész falu népe
Mesés tündérmámort kap.

Miden háznál csodálatos
Bús dolgokról beszélnek:
És megreszketnek leglágyabb
Fuvalmától a szélnek.

A legkisebb neszre, mozra,*
Keresztet vet mindenki,
Ráfogja hogy lelket lát, mely
A kulcslyukon most ment ki.

S velük, mint egy mesemadár
Úgy játszik a képzelet.
Nem kell egyéb csak a mesét
Egy vén asszony kezdje meg.

Ha benéz a kútba, halál-
Főt lát, mond,  a fenekén;
S egy idegen kutya vonít
A nyílt pitar küszöbén.

Az udvaron halálmadár
Birkozók a kakassal;
S ha a kakas hátrál, a ház
Legkedvesebbje meghal.

Kirepülnek a duczból a
Galambok mindenfelől:
S szomorúfűzfára ülnek,
Egyszerre seregestől.

A kis fecskék a fészekből
Kihullnak a fal alá:
 A nélkül  hogy emberi kléz
Vagy akármi bántaná.

Halálfejes fehér lepe
Röpül be a szobába: 
S ráül ott a feszületre,
A Krisztus homlokára.

Azt jelentve: csak e menthet
Meg a veszedelemtől:
Ennek könyörögjön a nép
Isteni szerelemből.

- Ha tél van: fehér pacsirtát
Láttak, mond, a szemeten;
Úgy szólt mint a szent orgona,
Oly szépen keservesen.

Ha nyár van: azt mondják, hogy a
Verőfény oly halottszag!
S télben: hogy sok friss vér csepeg
A holdból éjfél alatt!

Jaj be piros ez a hajnal!
Mint a kiontott friss vér;
A nap arcza is oly véres,
Ha kél s ha nyugodni tér.

Felhő áll a falu felett,
Oly halottképű ború:
Villáma úgy kerekedik
Mint egy vérszín koszorú.

Az egész nap oly szédítő!
A szív oly terhes, nyomott!
Nagyon sokan a templomban
Töltik az egész napot.

S megszólal a falusi nép,
H á b o r ú r a  gondolva:
„H e j  v a l a h o l  a  v i l á g o n
„Na g y o n   v é r e s  n a p  v a n  m a!!”

 A nép babonákban érzi
A világ nagy napjait:
A földrengés, a forgószél
Sejteni s hinni tanit. -

(* A mozdulat, mozzanat gyökét, valamint temérdek gyököket széltiben használnak, mi irányul lehet mind mindennapi közönséges szóbeszédeink, mind irodalmi nyelvünk további alakításához, gazdagításához, - azon körülmény is mutatván, mily nélkülözhetlen szükségünk van még a szavak elemezésére, a gyökök meghatározására, hogy rímünk rendkívül kevés van, s az egész rímmennyiséget, melyet a költők forgatnak, kevernek, asszonanszíroznak röviden össze lehetne számítani, mely a magyar költőnek mindaddig szűk, nehéz korlát leend, míg a gyökök használatba vételével életbe léptetésével, koldus rímmennyiségünket meg nem százszorozzuk.)

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Petőfi Sándor (1823-1849): Lehel kürtje (Töredék egy népies hőskölteményből.)

 
Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
Rá a jó Isten tízannyi áldást rakott
Mint igazság szerint a mennyi illetné;
Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kanaánt,
Hol megdönti saját terhe a gabonát,
s hol tűzzel van tele a szülő gerezde:
E szép országot, a nagy Árpád szerezte.

Mert nem Ádám Éva óta mienk e föld!
Messze, Ázsiában lakozánk azelőtt,
Messze Ázsiában, a világ más részén,
Kaspi tengeren túl, Aral tó környékén.
Irtóztató távol van az a hely innét!
Ha megmondanám: hány mértföld? El se hinnék.
Hejh az volna kulacs, az vón a tarisznya,
Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan;
De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban.
Rengeteg erdőkben magas füvek nőttek,
Nyargalózó vadak nem tiporták őket,
A hol meg kellett vón ló barom számára,
Vala a mezőkön a legelő árva.
Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
S indúlnak keresni. Hol vagyon jobb ország.

Tőlök napnyugotra, - így szólt a hir szája, -
Fekszik Attilának egykori országa,
Szörnyű Attilának, Isten ostorának,
A magyar nemzetség dicső ős apjának.
Fölkeresik, - abban állapodtanak meg -
Fölkeresik, akár meddig tévelyegnek.
És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos,
Ezt szólitották föl: „Vezess minket mármost,
Józan okosságod vezéreljen bennünk,
Ha lehetséges a kívánt földre mennünk;
Mint a darusereg az előljáróját,
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a tiszta folyóban,
Hol Attila alszik három koporsóban.”

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
A magyarság véle vándorolni kezdett.
Meddig vándoroltak? A jó Isten tudja;
Mint a csillagok közt a nagy országútja,
Itt alant a földön oly nyomot hagyának
Magok után hosszan, a merre csak jártak…
Csakhogy nem fehér volt e nyom, mint az égi,
De sötét piros, mert vérrel festették ki.

Esztendők múltán nagy hegygerincen álltak,
A hegy tetejéről tenger síkra láttak.
„A határt elértük, - monda Ámos nékik,
Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegeket híják Kárpátok sorának,
És itt hála neked! Magyarok Istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
Fejér a fejem, int e Kárpát hegyei:
Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
De a fejem havát lenem olvaszthatja.
A méltóságot átadom, mit adtatok,
Az új csatákra új vezért válasszatok.
Rám nézve két határ e hely bizonyára:
Jövendő hazánk és életem határa.”

A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszúl,
Mert azon a helyen Istenben boldogúlt;
Leszállt fejér feje a fekete földbe,
Zöld mohos sírhalom domborúlt fölötte.
Körűl állta sírját az egész magyarfaj,
S esküt tett le, felhőtszakgató morajjal:
E szent helytől kezdve, kezökre kerítik
Az egész tartományt, mely előttök nyílik.

Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád:
Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra állitották, úgy emelték fel őt,
Ekkép mutatta meg magát népe előtt.
E nép pedig rajta hogy ne örült volna?
Képére volt írva harczok diadalma!

Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
Az időt ünnep lakomákkal töltvén.
Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza keresztelő tora.
Negyvenegyedik nap, a midőn megviradt,
Ifju  L e h e l  ajkán a kürtszó megriadt…
Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr
Nem téli bunda volt, csak nyári könnyű szűr.

Takaros legény volt Lehel akkor tájban,
Ott benn született még, messze Ázsiában,
Ott látta először a szép napvilágot.
Már gyermekjátékból párduczra vadászott,
S gyermekjátékot még alig hogy felejtett,
Mikor nyilával egy elefántot ejtett;
Kivette, és kürtnek csinálta agyarát,
A czifrát tulajdon keze faragta át.

Gyönge tüdejének erős volt még a kürt,
De ő mindenféle nehézséget legyűrt.
Vadon erdőkbe járt magányos sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje fuvására.
Makranczoskodott a csont soká, de végre
Szépen rátanúlt az engedelmességre,
S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
Jeladó volt, hogy ha mentek ütközetre.
Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett
Öntene szivökbe nyári nap meleget.
Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,
Fölzúdult a tábor, mint megannyi sárkány.
De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek,
a hazaszerzésben hogy részt nem vehetnek.

Szétment  a magyarság, nyúgotra keletre,
Zászlóikat mindig szerencse követte.
Nem kimélték a vért is, nem az életet;
De jutalmak ez a gyönyörű haza lett!
Öt esztendő után, Tokaj s Ménes borát,
Buzáját az alföld, a Balaton halát,
Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe
Aranyát ezüstjét, magyarnak termette.

Lehel ifjusága e csatákban telt el;
Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
S a türelmes galamb, gyönge erejével
Nem győzött repülni Lehel saslelkével.
Volt mégis  kedvese, a kinek szerelmet
Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett,
Kit nem adott volna a félvilágért sem…
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

Hogy szerette kürtjét! Meg is érdemelte,
Nem csontdarab volt az, de tulajdon lelke.
Mit elméje gondolt, a mit szive érzett,
Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égi háború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágról ágra.

Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
Ki-kiszállt a kürtszó Lehel sátorából.
Ott benn ült a vezér, kürtjét fúvogatva,
Elgondolkodott a katonaság rajta…
Ilyenkor nagy volt a csend, még a paripák,
Azok is, a füvet lassabban harapák,
Mintha csak félnének csendzavarók lenni,
Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

Egyik másik tűzhöz oda ültek többen,
S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
Akadt köztök legény, a ki suttogólag
Magyarázgatta a többi hallgatóknak:
„Halljátok, jol jár az esze? Ázsiában,
Születő földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet fújta, mikor elindultunk onnan,
Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyá…
Mert az ember mégis csak sajnálta, vagy mi.
Az igaz, hogy napról napra lett soványabb;
De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Osztán meg: ki tudta? Czélt nem vesztünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk vón a hosszú bujdosásban,
Mint üstökös csillag az ég távolában.

Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk…
Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyéről először tekinténk
Le e szép országra, mely most már a miénk.
… Mily rivalgóhangok! Azok a vén kövek,
Mikor meghallották, hosszan döbörögtek;
Elküldték keletre, nyugotra, szerteszét,
A kürt harsogását, a nemzet örömét.”

A magyarázónak itt megállt a nyelve.
Mindnyájan felzúgtak, vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel versenyt kurjongattak,
Emlékére ama nevezetes napnak.
De az örömlárma nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta kesergővé válik.
Neki búsul a kürt; hangja méla, tompa,
S bele belemerül síró fájdalomba.

Nem egyéb volt ez, mint temetési ének,
Azok temetésén, a kik elesének
A Latorcza mellett, a legelső csatán,
Melyet a magyarság küzdött az új hazán.
Ennek hallatára, szépen alább hagytak
A kedvökkel, a kik előbb kurjongattak.
Elalélt a víg zaj, s a múlt emlékére,
Nem egy köny perdült a vitézek képére.

Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka!
Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta.
Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott.
Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már,
Napestig oldalán lógott, akár hol jrt.
Éjjelenként pedig, od’ a párducz bőrre
Tette maga mellé, s álmodott felőle.

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Majthényi Flóra (1837-1915): Dal és virág

 
Dalt és várigát adjatok,
Mást nem kivánok én;
E kettő legszebben ragyog
Az érző kebelén.

Gyémánt és gyöngy nem kell nekem,
Mindkettő oly hideg.
Alattok a szivdobbanás,
Az érzet fagyna meg.

Keblemre vadvirág füzér,
Ajkamra méla dal:
Kinek cserélnék kincsivel,
S arany pompáival.

Hisz így ég s föld hódol nekem:
A föld virágival,
És fönt az égből száll alá,
Az égből jött a dal!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.