 |
| Babits Mihály - Ady Endre (Székely Aladár fényképe) |
Sajátságos dolog, hogy az utánzókat éppen az utánozhatatlan
egyéniségek vonzzák legjobban. Ilyen utánozhatatlan egyéniség Ady Minden ami jó
benne, megtanulhatatlan. Sokkal kevésbé komplex lélek, mint képzelnők és
tehetségének elemzése talán nem is kívánna sok papirost. De ez olyan elemzés
lesz, mint a szerves kémia elemzése: valami mindig érthetetlen és
rekonstruálhatatlan marad.
(ANALIZIS)
1.
Magyar tehetség: ez az első szál. Magyar környezet, magyar
minták érlelték. Ez kipusztíthatatlan. Senki sem akarta annyira kipusztítani,
mint Ady. E sajátságos léleknek egyik fővonása valami dac. Magyar vonás. S
ennek a magyar dacnak ebben a mai világban így kellett fejlődnie. Elszakadni,
mindenáron, Nyugatra! Meg kellett jönnie ennek az érzésnek. A dac mindent
kicsinek érez maga körül: magyar ugar, lelkek temetője. A dac testvére és anyja
a büszkeség és a nagyravágy. S minden művészlélek főmélye a másravágy: újra!
Íme:
Sok keresnivalóm itt úgy sincs
Az ő Lomnicukon már ültem,
Tátrát és Karsztot átröpültem.
Kicsi virág, szegény virág,
Te tudod, hogy nem lelkesültem.
2.
Olyan magából táplálkozó lélek, mint Ady, sohasem tud
elszakadni önmagától, sem semmitől, ami önmagának egy része. A dac új dacot
szül magzatul és ellenségül; s ez fájdalmas tragikum. Nincs ma fájdalmasabban,
tragikusabban magyar költő, mint Ady. A magyarság kérdése lelkének örök, égető
problémája. A kétféle dac kétféle büszkeséget teremt - s mind a kettő fájdalmas
büszkeség: a fájdalom büszkesége. Íme az egyik:
Más a lovam, a vérem, álmom:
Tőle jövök és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom!
Ilyen bánat nincsen felvarrva
E kerek földön senkire
Csak fajából kinőtt magyarra.
S íme a második fájdalmas büszkeség:
Góg és Magóg fia vagyok én
Fülembe még ősmagyar dal rivall
- - - - - - - - - - - - -
S hiába döngetek kaput, falat!
Így, aki büszke arra, hogy nem akar magyar lenni, nem tud
nem lenni büszke arra, hogy magyar, s fáj neki, hogy nem fogadják el jó
magyarnak. De új dac győzi le ez új fájdalmat, új büszkeség:
Míg nem jöttem, kodusok voltak,
Még sírni sem sirhattak szépen
Én siratom magam s a népem!
- Azért is magyar vagyok - szól az új dac
Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.
- - - - - - - - - - - - -
Ős napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borusnak, büszke szertelennek
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nyugtalan vitéznek,
Nap fiának, magyarnak.
3.
Örök-nagy gyermeknek. Valóban bizonyos szempontból nézve,
mindez igen naiv dolog és Ady naivul nagyzónak tűnik fel. Naiv a honátkozása,
naiv a Párizs-szerelme, naiv a büszkesége. Ős magyar és lírikus naivság van
benne, amilyen Petőfiben volt, s ami bátorságot ad. Ez egészséges naivság. Ady
naivul és ősmagyar egészséggel hüpermodern, minthogy Petőfi egész naivul volt
királyellenes és forradalmár. S Adynak épp oly naiv dac diktálja az erős magyar
és gyakran túlzottan erős szavakat érzelmei kifejezésére, amelyen Petőfinek
diktálta a veszett fenét és az akasszátok felt. Ez a naiv dac, ha az
életfelfogásra applikálódik, minél különcebb, a nyárspolgárnak mennél kevésbé
tetsző életfelfogásban tetszeleg: s így történik, hogy a legnaivabb,
legegészségesebb lelkű költőnél perverz, beteg érzelmek akart szenvelgését
találjuk. Ady alapjában igen egészséges magyar lélek és vágyai a
legegészségesebb és legvidámabb életvágyak. Ő nem a halál rokona; bár annak
módja magát.
Az Isten: Élet - halleluja -
S az életnek soha sincs vége.
Vér és arany!
4.
De az életen túl egy sajátságos képzelt világa is van ennek
az örökösen izgatott fantáziának. Ő is szimbolikus mint minden költő; de nem
áll meg a metaforánál: nála minden hasonlat allegóriává nyílik szét. A
természet eleven előtte: gondoljunk a párisi őszre, a havasokra a Riviéránál,
jó Csönd hercegre. De éppúgy megelevenednek előtte az élet ismeretlen erői s
mindent valami sajátszerű, költői és élő világításban lát: mondhatni, saját
külön mitológiája van. E mitológiához tartozik a nagy Pénztárnok, az ős Kaján,
a Vörös Szekér. Előtte nincs elvont fogalom. Amit más lélektani műszóval
mondana, ő fekete zongorának látja. Képei teljesen modernek, a saját benyomásain
alapulók: éppen ezért van meg bennük az a spontán, őszinte őserő, ami a
legrégibb mitológiák képeiben. Képzeletét csak önmagából táplálja: semmi
irodalmi hatást nem árul el. Ő: maga, gazdag, úr, senkire sem szorul. Büszke.
Dacos.
5.
Övé a nyelv is és gazdag: nyelv és képzelet egyek. Csak úgy
dőlnek a jelzők és a mellérendelt igék: buggyan a szó: ez a gazdagság. Nyelve
dacos nyelv, sokszor dacosan pongyola, máskor dacosan erős és néha tökéletesen
tömör. Bámulatos kifejező árnyalatai vannak s a szavak újszerű összerakásával a
legfinomabb hatásokat tudja elérni. De ez a hatás majdnem mindig spontán és
mesterkedés nélküli. Minden igazi lírikus veszedelme a modorosság: de ez a
saját modora: Swinburne is modoros, Balassa is az. De aztán jön a legszükségesebb,
a más-nem-lehet jelző, s egyszerre leszögezi a képet, a hangulatot,
eltörölhetetlen. Feledhetetlen strófái vannak. S ez igazi, önként fakadó
líranyelv annál őszintébb és megragadóbb, mert tökéletesen magyar. Szavainak
olyan magyar hangulatuk van, hogy nyelvérzékünk összes húrjait harmóniára
hangolják. A magyar költészet örök karaktere, valami kifejezhetetlen, még
leíratlan erős pattogás van meg ebben a nyelvben. Hoznék mindenre példát: de
minek? aki az Új Verseket, a Vér és Aranyt olvasta, annak fülébe csöngenek a
példák.
6.
Dacos és magyar és spontán a verselés is. Jambusban kezdte,
mint minden mai magyar költő, és a jambust megunta, mint minden mai magyar
költő. Pályája folytonos fejlődést mutat a magyar vers felé: az egész új magyar
költészet iránya ez legyen. A közbeeső fok sajátságos, utánozhatatlan szabad
verselés volt, melyet maga alkotott magának (meglévén benne a legritkább és
legnagyobb költői tulajdonságok egyike: a formainvenció és a hozzávaló
merészség): jambikus strófák szabályosan ismétlődő döccenésekkel, vagy
anapaestikus lejtésű s a fülnek egyáltalán nem kellemetlen hangsúlyos sorok.
Majd, stílszerűség kedvéért, olyan versekben, mint a Fölszállott a páva, vagy a
Hepehupás vén Szilágyban, magyar versben irt, csodásan szonórus, telthangzású
ütemekkel. Lassankint, tán öntudatlanul, szabad versei is magyarosan
ütemeződtek. S lám: azelőtt dacosan, úri módon, Petőfiesen pongyola volt
verselése: most a magyar ütemek szoros zenét adnak, s vége a bizonytalan
ringásnak, mely néha kissé émelyítő volt, a hajók ringásához hasonlatos. S a
nyelv is nyert, erőben, szabatos hangzásban.
7.
Adyt sohasem utánoztam, Adyt személyesen nem ismerem. Adynak
irányát nem vallom, mert egyáltalán semmi költői irányt nem vallok, Adyról
teljesen elfogulatlanul beszéltem. A Nyugat szerkesztője midőn felszólított,
hogy írjak lapjába valamit Adyról, egyszersmind kifejezte, hogy véleményem
minden fenntartás nélküli elmondását kívánja. Íme. Megpróbáltam megkeresni a
faculté maîtresse-t Ady költészetében és a lírikus és magyar dacot találtam
annak. S talán először próbáltam elfogulatlanul, polemiátlanul elemezni azt a
poézist, melyről még igen sokan és igen soká fognak beszélni és írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése