"Lelki kalandok", "elbeszélések", ára 4
korona", és a többi, a címlapon, - ez mind nem igaz, nem így igaz, ez mind
közönséges és gyáva, bántó, szomorú. Igaz csak az, hogy Grill Károly könyvkiadó
vállalatában Szini Gyulának megjelent egy harmadfél száznál több oldalas,
gyönyörű, nagy poémás könyve. És szubjektíve, ez írás alkalmából, igaz még az
is, hogy ez a könyv nagyon jó, vagy nagyon rossz kezekbe került, olyan ember
kezeibe, aki Szini Gyulát már régen lesi.
"A francia leány kalászt kezdett tépni - Szini Gyula
egyik legbabonásabb költeményében olvasható ez - a szerelmi babona régi
szavával:
Il aime
un peu
beaucoup
á la folie
pas du tout."
És én öt esztendő óta voltam és vagyok talán ugyanígy, sőt
még gazdagabb és fájóbb dilemmában Szini Gyulával és Szini Gyulához:
Je I'aime
un peu
beaucoup
á la folie
pas du tout.
És kalász-tépéssel és önmagam tépésével és sok minden után,
ma ez órában elérkeztem az utolsó kalász-bajusz-szál letépéséhez: beaucoup.
Bátran téptem le ezt a finom, utolsó, elhatározó kalásztüskét, tisztában vagyok
magammal, hogy szeretem Szini Gyulát, hogy már öt év előtt is szerettem.
Most már csak arról volna szó, hogy erről a barbárok előtt
Pálfordulás számba mehető megtérésről próbáljak beszámolni a Nyugatnak.
Önteltség és bolond kényeskedés, de csinált alázatosság, sőt illatos szemérem
nélkül állíthatom, hogy az effajta megváltozás mindig megírni való, érdemes,
tanulságos eset.
*
Hogyan történt, hogyan nem, Szini Gyula lelkében
megtaláltam, aminek a hiánya miatt egy-egy apró, becstelen felületességgel
átfutott írását annyiszor leszidtam: a monumentálisat.
Csodálatos dolog hogy soha senkinél ilyen nagyon nem
firtattam ezt a problematikus értéket, ezt a kicsinyes nagyszerűséget, ezt az
agyonemlegetett, agg jószágot.
Szini Gyulától szinte dühöngve követeltem, hogy építsen
monumentálisat, adjon olyan fantázia-váracskákat, melyeket megostromolni
semelyik oldalról se lehet. Ez órában, most, már sejtem mániákus voltomnak első
okait: valamikor sokat voltam Szini Gyulával, ő szőke volt s egy kicsivel
alacsonyabb termetű nálam.
Csak Gyulai Pál hiszi még a számítható és élő emberek közül,
a magyar valakik közül, hogy ezek nem okok és nem igaz szempontok. (Az öreg úr
majdnem agyonvert, amikor azt találtam neki mondani, hogy Lévay József, a vén
nyugdíjas alispán és falusi bácsi, nem érthet az új, városi, összetett lélek
lírájához.)
Szini Gyula bántott, sértett engem avval is, hogy ő sohse
mert nagy, betyáros, hirtelen szavakkal egy-egy élet minden meggyült
fájdalmába, munkájába és becsületébe belerúgva véleményt mondani. Néhai, szép,
kedves, mámoros, bolondos közös éjszakáinkon - emlékezem - határozottan
gyávának, testben-lélekben gyönge gerincűnek láttam és vallottam Szini Gyulát.
Persze, persze - erre pedig már sírva emlékezem - énbennem
akkor tombolt utolsót a véremben felejtett, ősi, nagy, hetyke, sőt duhaj,
magyar betyárosság. Szerettem borozás mellett kijelenteni, hogy Shakespeare egy
ügyesen választott helyen és időben született Prém József, Goethe úri komédiás,
Heine ravasz könny-zsonglőr. A többire talán Szini Gyula emlékezhetik, de nem
biztos, hogy emlékezik-e, mert ő már akkor is az volt, akit én akkor még csak
gyűlölve-szeretve sejtettem benne: érzéseinek monumentum-építője.
*
Szini Gyula volt az első magyar, aki hangos, roppant,
meghatott, legnagyobb hittel, tüzesen prédikálta Verlaine ismert ars
poetica-ját. "De la musique avant toute chose...pas la couleur, rien que
la nuance... Prends éloquence et tords-lui son cou." Így írta ezt Charles
Morice-nak ajánlott versében a nagy, szegény Lélián s Szini Gyula ráadásul még
Rimbaud híres, magánhangzós versét is lefordította. S azután, kioktatván,
fölbátorítván a rímelő és kurta sorú magyar lírikusokat, írta az ő saját líráját,
melyet most kénytelen elbeszéléseknek lebecsülni. Valószínű, hogy Grillékhez
csak ilyen szokásos etikettel lehetett belopni a Szini Gyula poémáit:
"legalább is elbeszélések legyenek a könyvben, melyet mi kiadunk."
Beszéltek nekem sokszor a Szini Gyula apjáról, az első, a
legelső magyarjáról a nemzetközi individualizmusnak, e paradox, fölséges
valaminek. Párizs, Genf, London ma a menhelyük az ilyen minden ellen hadakozó,
mindenkit szerető, nyugtalan, harcos, nemes, elátkozott embereknek. S engem
babonásan száll, sújt meg az a nem biztos, de annyira valószínű belátás, hogy
az egész átöröklési teória voltaképpen posthumus osztály-pör leggyakrabban. Az
apa után, aki még a turista-övét is a lelkében viseli.
Szini Gyula irodalmi őseit már bajosabban találnám meg:
Beöthy Zsolt, a novellista, Kuthy Lajos s még régebben Mikes Kelemen? Nehéz,
esetleg csúfolódást szító, de haszontalan kérdés is ez s még haszontalanabb
volna, ha Szini francia, német vagy skandináv rokonait kutatnám.
Az bizonyos, hogy ez a szőke be-álmodozó, gyávának látszó
Szini Gyula olyat ütött a magyar anekdota-novellára és irodalomra, amilyet még
műfaj-orthodoxia nem kapott. Nem, nem a "Lelki kalandok" nem is
kalandok, nem is elutazások kis vagy nagy emlékek posta-kocsiján: ezek ős-új
formájú, de merőben új kelésű versek.
*
Szini Gyula legelőször is babonás ember, mint minden
impulziv és művész s tudatosan írtuk le néhányszor e szót: babonás. Ezenfölül
Szini Gyula sokkal több ember, mint amennyit prózai poémáiban mutat s olykor
éppen a legnagyobb élvezet percében bennünk elront. "Történetei": a
lelkünknek ama szomorúságai, melyek fátumosan idegen személyeket hoznak az
álmaink közé. Meséi, szimbólumai, olykor nagyon is naiv parabolái azt az életet
jelentik, melyet sóvárogva szeretne élni - s hiába - minden modern lelkű ember
s valószínűleg - Szini Gyula is. Lírikus azért, mert lihegve, sírva, örülve,
nyögve árulja el mindig önmagát s becsülettel romantikus azért, mert az életnél
többet nyújt: az élet salakos, sűrű, nehéz, álomszerű valóságát. Mert az
álomszerűség, melyet a művész - látszólag - könnyű eszközökkel lehitt vagy
rögzít meg, iszonyúan súlyos valami. Súlyos, mert maga az élet titka, vagy
legalább is egy makacs, félős tendencia arra, hogy belenyúl ebbe a soha át nem
hatható, csak megközelíthető titokba.
Szeretnék beszélni az ő úgynevezett elbeszéléseiről, lelki
kalandjairól, de elfújnám a bensőségüket, lírájukat egy rosszul választott
jelzővel. Vannak kinevezett novellák a kötetben, azután édes Biedermeier-képek,
párisi képek, római képek s végül egy "Arcok és harcok" című ciklus.
Önkényes, kegyetlen, muszáj ciklusokba-osztás volt ez, óh, én erről tudnék
beszélni, ha helye, ideje, illedelme volna. Szini Gyula élt befelé s gyönyörűen
élette s gyönyörűen láttatja meg az a világot, mely komisz, de hála istennek
talán - nincsen is. Asszonyai, leányai, ifjai, vénjei, szelídjei, vadjai,
mindnyájan már beolvadást, megértést nyertek egy isteni, művészi, szent, lelki
zugolyban.
Nevetséges volna, ha arról külön és sokáig beszélnék, hogy
Szini Gyula az ő új, finom lelkéhez mérten új, finom, egyéni, magyar,
Szini-nyelvet csinált. Nevetséges volna, ha ezt a lélek és hangulat-embert, ezt
a kényes törékeny poétát összevetném Franceszal vagy az ifjúkorbeli Kiplinggel,
avagy a francia szimbolisták egykét névtelen, próza-író óriásával. Saját
lelkemben gázolnék s olyan igazságtalan volnék Szini Gyulával szemben, mint öt
év óta éppen elégszer.
Egy új, - már tudniillik elismerésben új, - nagy, magyar
írót, egy fiatal, befelé-csukló kardú harcost, egy idegen világból való édes testvéremet
akartam itt néhány sorban, bűnbánóan megjegyezni. Ez a Magyarország - ósdi,
unalmas jajkiáltás - borzasztó, gyilkos, reménytelen ország, de ahol ilyen
maga-ember, maga-művész születhetik, élhet és produkálhat, ilyen gőgös
befelé-ember, ilyen elbeszélő lírikus, ilyen új lélek-háborító a maga
finomságában, ilyen csöndesítő a maga forradalmában, - ott, itt, illetve
Magyarországon, nemsokára érdemes lesz élni.
Forrás: Nyugat 1909. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése