Auer István (1872-1938): DE PROFUNDIS

  

Úr Jézus, sok, sok, amit szenvedek!

Szivemen a legmérgesebb sebet

Azok verik, akiket szeretek.

És szenvedek dacosan, lázadón –

És fáj, hogy ez nem szentelt fájdalom.

 

Igy szenvednek a hitlen koldusok,

Júdás, a bal lator, az állatok

S a kárhozatba bukott angyalok…

Jézus, szenvedni így már nem tudok,

Ily szenvedéssel hozzád nem jutok.

 

Ha már szenvedni kell, ó Jézusom:

Keresztemet békén hadd hordozom!

Hadd szóljon Tedeum az ajkamon,

Mikor a Golgotán nálad leszek

És keresztemre ráfeszítenek.

 

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 31.

 

Dr. Zmaj Jovanovic Jovan (1833-1904) költeményeiből

I.

Ej holdacskám, számadásom leszen!

Mért csókoltad homlokon kedvesem?

Te homlokon, a nap meg az arcát,

Rózsás hajnal mindkét ábrázatját…

És ezt immár minden szomszéd sejti,

A csókokat nem lehet elrejtni.

II.

Az első sugár ha

A hajnalon áttör,

A harmaton látod,

Remeg a világ.

A fű, fa megrezzen…

S a bűvösillatról

Megérzed – szivekben

Remeg a virág.

Óh, kelj fel, szerelmem,

Szép Lyubicám, édes

És élvezd az üdvöt,

A mennyek honát…

Karod összefonva

Hallgassad az isten

Szentséges, fenséges,

Mély sóhaját.

Ég Ura kegyének

Mosolya a hajnal,

A nap meg dalolja

Az égi erőt…

Istennek oly kedves,

hogy ily szép, büvösnek

Alkotta az éjet,

A bajost, dicsőt.

III.

Halkan éjjel,

A napom szendereg,

Drága gyöngy-ág

Virul feje felett.

És az ágon

Halk szerelmi ének –

Kis fülmilék

Oda költözének:

Fonált fonnak

Selyem hangszállakból,

Az öveig

Fátyolt szőttek abból;

Betakarták

Az arczát, a keblét –

Ne hogy rózsám

Álmából felverjék.

Szerb eredetiből fordította: Dórita István

Forrás: Jövendő 4. évf. 2. sz. Bp., 1906. jan. 7.

Todor Manojlović (1883-1968): Vers

Halk csillogású szárnyakon

repít remegő rajongásunk,

hogy messze a szédítő magasból

azúros boldogságunk

drágaköves otthonába lássunk.

A sötétség, a nyomor, a bánat

lélekcsavaró rikácsolása

mélységes mélyben alattunk árad

Néha megállunk. Rátorpanunk

a lelkek keskeny útjára.

Hídnak feszítjük gyönge magunk

az élet és a halál csúcsára,

miközben bódító illatú virághálók

fonódnak körénk.

Mi vagyunk az álomlátók

az ég és a föld határán.

Altató rózsák

és anemonák

bűvös láncú várán

a tátongó torkú örvény

remegő, rémes dalokat

dördít, zubogtat

– a végzetről – elő.

De fülünket ez nem érinti,

a mélységbe nem tekint szemünk.

Ránéző arcunk a nap fényesre hinti

a jókedv rózsaszínje van velünk

Lelkünk forrongó melegét dalba

öntjük a lágy tavaszt magasztalva,

s ha a földön szerelem csókja csendül,

győzelmi harsonánk ujjongva zendül.

Magunk szavától részegen

örökké zengjük énekünk,

mintha a fekete meredeken

nem törhetne szét életünk.

(Ford.: Somorja Sándor)

Jovan Jovanovic Zmaj (1833-1904): A valóság miért rázza

A valóság miért rázza

a hitünket fenekedve?

Honnan álmunk szép varázsa,

mely utat nyit az egekbe?

Felragyognak fényösvények,

rajtuk csillag-nyájak járnak:

a tiéid! Mennyi lélek!

Ismerősök – s alászállnak.

Ölelkezik föld és éden,

hideg s meleg összeférnek,

látomásod tűz-hevében

összeolvad halál s élet.

Az öröklét hangja zendül,

rádzúdul a meleg áram.

Lelkeden hit csap keresztül.

S nem tudod, hogy mindez álom.

Ford.: Lator László

Jovan Jovanovic Zmaj (1833-1904): Szeretlek-e… vagy röpke tünemény

 Szeretlek-e… vagy röpke tünemény,

álom vagy, az kápráztat csak elém;

szeretlek-e… vagy elámít szivem,

amely veled beszélget szüntelen?

Szeretlek-e… vagy sötét őrület

űz, vak vagyok, érzéketlen, süket;

szeretlek-e… vagy nincs is szerelem,

s hideg kígyók ölelkeznek velem?

Szeretlek-e… vagy nem is létezem,

s nem vagy te sem – én sem vagyok, s te sem;

szeretlek-e… vagy nincs is a világ,

nincs nap se és harmat sincs, se virág?

Csak a sötét, szuroksötét pokol,

üzekedő ördögök nyája, hol

középen az ősördög szendereg,

s álmodja csak az én szerelmemet.

Ford.: Pór Judit