Endrődi Sándor (1850-1920): A bujdosó Rákócziról

A merre bujdokol
Erdőn, hegyen át:
Ne mossa lezápor
A láb nyomát,
Avarba ne rejtse
Levéltakaró,
Szél el ne söpörje
Ne födje be a hó.

Őrizze meg épen
A sűrű vadon,
Maradjon sugaras
Mindig az a nyom,
Minden kis porszeme
Sértetlen álljon -
Hogy jóságos Urunk
Visszataláljon.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 48. szám, 1896. nov. 29.

Szemelvények az inségesek javára megjelent „Vigasz”-ból

 
Szeress, szeress nagyon! S ha látod is, hogy
Milyen sok álság, bűn van a világba:
Ne csüggedj! Nézz csak fölfelé, a fénybe
És törj a porból tisztább ideálra!
Annak, ki másokért él, a míg élhet:
A sirban nem lesz zord az éjszakája;
Ugy látja: mélyén egy-egy csillag és
S mintha az árnyon át – hajnallanék.

Endrődi Sándor

Legáldottabbja és legédesebbje
Minden vizeknek: harmat piczi cseppje,
Mely lopva, titkon, láthatatlanul
Hervadni kezdő füre, fára hull.
Csak egy hasonlit hozzá, semmi más:
A szép, szelid, nemes vigasztalás,
Mely éltető szent szeretettel,
Rövid, halk szóval, hangos tettel,
Arzcán mosollyal, könnyel a szemében
A szenvedőkhöz surran észrevétlen.

Ábrányi Emil
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 14. szám, 1895. ápr. 7.

Endrődi Sándor (1950-1920): Dal

Hajnal van, tavas van
És a merre járok:
Daloló madarak,
Nevető virágok;
Az eget, a földet
Mintha fátyol födné;
- Rózsás, boldog álom! -
Igy marad örökké!

Este van, este van,
Csöndes őszi este;
Dúlt lomb – néma fészek,
Szívem búba veszve;
Romfalak néznek az
Ég felé zordonon:
Aludjatok, álmok!
Este van… este van...

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.

Endrődy Sándor (1851-1920): Petőfi

 

Hozsánna Néked tündöklő Eszme!
Egykor földi alakban
Köztünk átrohanó Élet!
Vakmerő, tüneményes Álom,
Ki több pompát sugaraztál a világra,
Mint mennyit az égi tetőkön
Szétvillogtat az északi fény.
Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem,
Dalok kiapadhatatlan
Örök forrása, Petőfi!

Félszázada már,
hogy a segesvári csatatéren
Lant és kard kihullt a kezedből.
Félszázada már! Csak röpke, futó percz
Örök életed nagy időmutatóján.
- Az emberiség történelmének
Zúgó oczeánja fölött
Komor madarakként
Száll egyik század a másik után,
S szárnya csapásaival
Éjbe sodorja
Mindazt, mi mulandó, mi veszendő,
de Téged, érczes erők hárfája,
Mennyei dallam,
Egyetlen ütése sem érint.
Csengőn s tisztán zendülsz át
Az idők minden viharán
S diadalmasan állsz meg
A hanyatló századok düledékén.
Homlokodon reszket
Az égi betűkkel jegyzet titkos irás:
Szellemed nagy egésze
Örökélő része az istenségnek,
Mely a gyarló embereket
A porból a csillagokba ragadja.

Hozsánna Néked, földi csaták közt
Áttisztult isteni lélek,
Mindnyájunk szíve melegéből
Sarjadzó, dúslombú babérfa,
Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk,
Ünnepelünk! – De nem úgy,
Mint elesett hőst, ki mögött a
Múltak kriptavilágának
Vasajtaja örökre bezárult,
De mint a temetők hamvából
Győzelmesen ujjászülető jelenést,
Ki eltépdesi végzete gyászát,
Szétzúzza nyugalma bilincsét,
s a halálban a halhatatlan élet
Zászlóját lobogtatja feléd -
te, a beteg emberiségnek
Megváltója, Jövendő!
Üdv, üdv Neked,
Soha el nem enyésző Fiatalság,
Dicsőségünk lángszirmú virága:
Petőfi, Petőfi!

Csak gomolyogjon, borongva, vívódva,
Mint rengeteg árnyék,
Csak nyomakodjék zord útja homályán
Ivadék ivadékra, öltőre az öltő
s kergesse a földi szerencsét, -
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a bősz rohanás zavarában
Az olcsó árúk e zsibvásárján,
Szivökben az éggel az égre tekintnek,
S szózatos ajkuk a mennyei ének
Tiszta malasztját
Hullatja le vérző sebeinkre.
Ha ki hall: döbbenve megáll
S álmokat űzve
Beleméláz a csillagos éjbe,
Hol édes dalaid
Nevető rózsái virulnak
S csalogányod bűvös szava csattog,
Mindenható, diadalmas, örök Szerelm.

Csak rázza bilincse vasát
S döngesse sötét börtöne zárát
Érczöklökkel a rabszolga-világ;
Csak törtessen előre az árnyból
Szétroncsolt rácsa szilánkjain át
Az eszmék tündöklő dandárja: - 
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a hősöket, vértanúkat
Viharos dalod árjával
- Mennyei gályákként -
Röpíted az orkán tajtékán
Az emberiség nagy czélja felé.
Ha ki hall: fölvillámlik a lelke,
s ujjongva rohan be
A tisztító zivatarba,
Hol a te dörgő himnuszaid
Hatalmas dallama harsog,
És sasaid szálldosnak a napba.
Mindennél szentebb,
Hódítóbb, örökebb ideál -
Lelkünk igaz istensége: Szabadság!

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.

Endrődi Sándor (1850-1920): Stella Maris

- A kurucznótákból -

Gyászbaborult egek,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!
Hozzád fohászkodunk,
Feléd sóhajtozunk,
Szeplőtlen Szűzanya.

Süvöltő felhők közt 
Nyugodtan tündökölsz,
Tiszta, szép csillagunk, -
Míg hazánk hajóját
Viharok csapkodják
S segélyért jajgatunk.

Boldogasszony anyánk,
Mennyei pátrónánk,
Légy velünk, légy velünk!
Sok kiáltásunkra
Siess oltalmunkra!
Ha nem jössz: elveszünk!

Nagy szived fényével,
Lelked békéjével
Hajolj a viharra!
Égi trónusodból
Csillagos lakodból
Tekints a magyarra!

Viharon, vészen át
Ime, fölsír hozzád
Nyomorunk jajszava:
Segítsd meg nemzeted,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Endrődi Sándor (1850-1920): Csicsa Gábris! adok egy jó tanácsot…

 

Csicsa Gábris! adok egy jó tanácsot:
Soh’ se sirasd, feledd el a babádat.
Hogy’ kinevet, ha bús orczád’ meglátja!
Mért ölöd hát a szivedet utána?

Nem egy csillag ragyog ott fenn az égen,
Virág sem egy, - ezer nyilik a réten.
Ez lehullott, az másé lett: jól tette!
Maradt elég, van sok ezer helyette.

Ujra zöldül a temető tavasszal:
Majd valaki téged is megvigasztal;
Soh’ se törődj’ a hütelen világgal:
Szebb az élet szeretővel, mint gyásszal.

De nem kell oly igen nagyon szeretni,
Csak ölelni, csak csókolni, nevetni,
Tépni, szedni, míg ragyog, a virágot…
Bolond, a ki szivet ad a leánynak!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

A pálya végén – Endrődi Sándor költeményei

 

Egy egész emberélet lelki naplója ez a testes verskötet: gondtalan, rajongó lelkű ifjú fantaszta kezdte írni és az életbölcs pátriárka sóhajtja el az utolsó strófát. Ami a két határkő között ragyog: az igazi költő lelkének aranypénzei. El-elhullajtotta őket, mint egy titkos napló kiszakított lapjait, amelynek minden hangulata, minden gondolata a szívén futott keresztül és ott izzott forróvá és ragyogóvá.

Endrődi Sándornak megvan már a pozíciója az élő magyar klasszikusok között. Zengő magyar nyelvéről, tiszta és nemes poéziséről dicsérő jelzőkkel beszélni pleonázmus volna. Ez a kötete pedig az ő poétaéletének dús aratásából a legszebb kalászokkal ajándékoz meg minket.

Aki ért ahhoz, hogy a verseken át az embert is meglássa a poétában, az ebben a testes kötetben Endrődi Sándor életének lelki vívódásait is nyomon követheti. Amikor először szólalnak meg egyéni érzései, az életfilozófiája derűs, szinte mosolygó, mint a hajnalodó tavaszi égbolt bárányfelhői.

Van-e gyász valahol? Tűzhelyem világa

Nevetve sugárzik az egész világra.

A családi élet boldogságában találja meg azt a menedéket, amely az élet harcaiért, csalódásaiért kárpótol. Nem keresi a regényességet, nem szentimentáliskodik: őszintén, tiszta szívvel hisz még ekkor. De a tragédiák fölkeresik a családi tűzhely védett zugában is: amint az évek elszállnak fölötte, újabb és újabb fájdalmat hoznak, érzi, hogy a fiatalság ereje is csak elmúló kincs és most lágyan, de egyre borongóbb hangon megszólalnak az – elégiák. A halál, az elmúlás ott jár már körülötte. Látta a fehér rémet, amely elviszi legkedvesebbeinket. A lírája ekkor mintha megcsappant volna. Most az elbeszélő költészethez menekül: itt keresi az utat vissza az élethez, a maga lírai érzéseihez és meg is találja az emberszeretetben:

Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?

A szeretet, csupán a szeretet!

A múlthoz is ekkor keresi a kapcsolatot a mai ember lelkében. Kuruc nótáiban – ezekben a mesteri apokrifokban – a magyar lélek hazafias fájdalma borong és amikor még később anakreoni dalait megírja, mi is átérezzük vele azt a lelki csömört, amely elfogta a kicsinyes gondok és politikai küzdelmek idejében. Egészséges, szinte pogány életfilozófiája mélyén örök emberi érzések ragyognak ismét és magyar lelkében ismét föllobog az életkedv. Meleg, édes őszi verőfény ez, amely megint csak visszavezeti az önmagával vívódó lelket a békés harmónia örök kútforrásához, az Istenhez. A „Rózsadombon” című versében lenéz a lármás, ifjú Budapestre:

Odalenn hajsza, itt fenn béke,

Csillagok az éj fátyolán, -

Úgy hajlik rám a tiszta égbolt,

Mintha Isten hajolna rám.

A forrongások, kétkedések, lázongások kora elmúlt lelkében és – evvel lezáródik a nagy verses napló, amelyen átvonult egy egész emberélet minden láza, küzdelme, vívódása és gyönyörű, alkotó erejű hangulata.

A szép kötetből egy kis csokorra való verset mutatóba közlünk:

 

NÉHA

 

A tünt tavaszból lelkem ágán

Egy-egy virág még felfakad,

Mint néha, késő ősz derűjén

A rózsák is kinyilanak.

 

Ámulva nézem a csodát, és

Szívem lángolva fölremeg,

Mint néha, tiszta naplementén,

Kigyullanak a hó hegyek.

 

S kisért a vesztett üdvök álma,

A tünt gyönyör, a régi kéj, -

Mint néha holt fát is belombol

A zuzmarázó, téli éj…

 

ELITÉLTEK

 

Nekem a porban fuldokló tömeg,

Ezek az élő, küzdő emberek,

Mind úgy tünnek fel, mint az elitéltek.

 

Köröttük hír, dicsőség, ifjúság,

Újjongó lárma, zengő harsonák,

Diadalittas bűnök és erények.

 

De mintha mindez azért volna csak,

Hogy mámorukban elkábuljanak,

S ne tudják, mikor a – vérpadra lépnek…

 

VIRRASSZATOK ÉS IMÁDKOZZATOK!

 

Az élet bús, az élet szomorú,

Tövisből készült itt a koszorú.

Bolyongunk sivó pusztaságon át

Ködben, viharban mind tovább, tovább.

Útunkra csak egy kis csillag ragyog:

Virrasszatok és imádkozzatok!

 

Köröttünk minden rejtélyes, csodás,

Az élet, a halál, a változás.

Haragos hullám, rügyező faág,

Szerelem, gyűlölet: csodák, csodák!

Mi céljuk? mért vannak? mély, nagy titok.

Virrasszatok és imádkozzatok!

 

Végezzük és még alig kezdtük el,

A sors vihar, az ember csak pehely.

Ma fenn vagyunk és holnap odalenn,

Nem látjuk egymást többé sohasem.

Vagy láthat az, ki egyszer már halott?

Virrasszatok és imádkozzatok!

 

Az elme véges, Isten végtelen.

Ő: az erősség, mi: a félelem.

Nem látunk át rejtelmes fátyolán,

Vagy egykor, túl az életen, talán.

De majd ha ott kell állanunk, ha ott?!

- Virrasszatok és imádkozzatok!

 

A PÁLYAFUTÁS…

 

A pályafutás immár, véget ért,

Kilobogta magát a lelkem.

Napom tünőben, fáradt is vagyok,

Ideje lesz hát megpihennem.

 

Csak tavasz jöttén zsongat még a vágy,

Szivem fölreszket, könnyben ázik, -

Mint megmozdul az ó-bor is, mikor

Odakünn a szőlő virágzik…

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 6. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. febr. 3.

Endrődi Sándor (1850-1920): Bucsu

 

Még egy utolsó, végső csókot!

Csak egyet, forrót, tüzeset!

Aztán veszem a tarisznyámat,

Meg a köpenyem és megyek.

 

Sietnem kell a kikötőbe,

A hajón már csengetnek is.

Hová megyek? Mit bánom én, ha

Kochinkinába visznek is!

 

Legyek bármilyen nép között és

Bármily szokatlan ég alatt,

Csak tőled legyek minél messzebb,

Csak tőled mentül távolabb!

 

Kérlek, ne tégy ugy, mintha sirnál,

Ez nagyon, nagyon fáj nekem.

Inkább magamra disputálom,

Hogy megsirattál, kedvesem.

 

Hisz jó szivem van s gondold meg, hogy

Mily sokszor hittem én neked:

Elhiszem könyedet is, látva

hogy a – helyét törülgeted.

 

Nagy ég! te féltesz a vihartól

És a tengertől is nagyon?

Féltesz? Csodálatos, nagy ujság!

Igazán meglep hallanom.

 

Ah! tengertől és zivatartól

Ne félts galambom engemet.

Lelkem a fergeteg sirálya

Viharzóbb, mint a tengerek.

 

Oh valld be: szived ennyi gondját

S buját aggállyal igy tele

Azért hagytad a végbucsúra,

hogy elérzékenyits vele.

 

Hiába! szivem nem olvad fel

És időm elrohan, lejár:

Azt hiszem válni még nem késő,

De sirni későn lenne már!

 

Forrás: Ország-Világ 1. évf. 3. sz. 1880.

 

Endrődi Sándor (1850-1920): Keresztleányomnak

 

(Szabolcska Márthának)

 

Bokrétát kötöttem

Sok tarka virágból,

Hanyatló életem

Eltűnt tavaszából.

Adassék a könyvem

Egy kicsi leánynak,

Tavaszi napfényben

Nyíló rózsaszálnak.

 

Neked, édes bimbóm,

Kis keresztleányom,

Kit az a jó isten

Ezerszer megáldjon!

Égboltja fölötted

Derül vagy sötétül –

Ne maradj te soha

Virág meg dal nélkül.

 

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 10. sz. márc. 1.