Egy egész emberélet lelki naplója ez a testes verskötet: gondtalan, rajongó lelkű ifjú fantaszta kezdte írni és az életbölcs pátriárka sóhajtja el az utolsó strófát. Ami a két határkő között ragyog: az igazi költő lelkének aranypénzei. El-elhullajtotta őket, mint egy titkos napló kiszakított lapjait, amelynek minden hangulata, minden gondolata a szívén futott keresztül és ott izzott forróvá és ragyogóvá.
Endrődi Sándornak megvan már a pozíciója az élő magyar klasszikusok között. Zengő magyar nyelvéről, tiszta és nemes poéziséről dicsérő jelzőkkel beszélni pleonázmus volna. Ez a kötete pedig az ő poétaéletének dús aratásából a legszebb kalászokkal ajándékoz meg minket.
Aki ért ahhoz, hogy a verseken át az embert is meglássa a poétában, az ebben a testes kötetben Endrődi Sándor életének lelki vívódásait is nyomon követheti. Amikor először szólalnak meg egyéni érzései, az életfilozófiája derűs, szinte mosolygó, mint a hajnalodó tavaszi égbolt bárányfelhői.
Van-e gyász valahol? Tűzhelyem világa
Nevetve sugárzik az egész világra.
A családi élet boldogságában találja meg azt a menedéket, amely az élet harcaiért, csalódásaiért kárpótol. Nem keresi a regényességet, nem szentimentáliskodik: őszintén, tiszta szívvel hisz még ekkor. De a tragédiák fölkeresik a családi tűzhely védett zugában is: amint az évek elszállnak fölötte, újabb és újabb fájdalmat hoznak, érzi, hogy a fiatalság ereje is csak elmúló kincs és most lágyan, de egyre borongóbb hangon megszólalnak az – elégiák. A halál, az elmúlás ott jár már körülötte. Látta a fehér rémet, amely elviszi legkedvesebbeinket. A lírája ekkor mintha megcsappant volna. Most az elbeszélő költészethez menekül: itt keresi az utat vissza az élethez, a maga lírai érzéseihez és meg is találja az emberszeretetben:
Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?
A szeretet, csupán a szeretet!
A múlthoz is ekkor keresi a kapcsolatot a mai ember lelkében. Kuruc nótáiban – ezekben a mesteri apokrifokban – a magyar lélek hazafias fájdalma borong és amikor még később anakreoni dalait megírja, mi is átérezzük vele azt a lelki csömört, amely elfogta a kicsinyes gondok és politikai küzdelmek idejében. Egészséges, szinte pogány életfilozófiája mélyén örök emberi érzések ragyognak ismét és magyar lelkében ismét föllobog az életkedv. Meleg, édes őszi verőfény ez, amely megint csak visszavezeti az önmagával vívódó lelket a békés harmónia örök kútforrásához, az Istenhez. A „Rózsadombon” című versében lenéz a lármás, ifjú Budapestre:
Odalenn hajsza, itt fenn béke,
Csillagok az éj fátyolán, -
Úgy hajlik rám a tiszta égbolt,
Mintha Isten hajolna rám.
A forrongások, kétkedések, lázongások kora elmúlt lelkében és – evvel lezáródik a nagy verses napló, amelyen átvonult egy egész emberélet minden láza, küzdelme, vívódása és gyönyörű, alkotó erejű hangulata.
A szép kötetből egy kis csokorra való verset mutatóba közlünk:
NÉHA
A tünt tavaszból lelkem ágán
Egy-egy virág még felfakad,
Mint néha, késő ősz derűjén
A rózsák is kinyilanak.
Ámulva nézem a csodát, és
Szívem lángolva fölremeg,
Mint néha, tiszta naplementén,
Kigyullanak a hó hegyek.
S kisért a vesztett üdvök álma,
A tünt gyönyör, a régi kéj, -
Mint néha holt fát is belombol
A zuzmarázó, téli éj…
ELITÉLTEK
Nekem a porban fuldokló tömeg,
Ezek az élő, küzdő emberek,
Mind úgy tünnek fel, mint az elitéltek.
Köröttük hír, dicsőség, ifjúság,
Újjongó lárma, zengő harsonák,
Diadalittas bűnök és erények.
De mintha mindez azért volna csak,
Hogy mámorukban elkábuljanak,
S ne tudják, mikor a – vérpadra lépnek…
VIRRASSZATOK ÉS IMÁDKOZZATOK!
Az élet bús, az élet szomorú,
Tövisből készült itt a koszorú.
Bolyongunk sivó pusztaságon át
Ködben, viharban mind tovább, tovább.
Útunkra csak egy kis csillag ragyog:
Virrasszatok és imádkozzatok!
Köröttünk minden rejtélyes, csodás,
Az élet, a halál, a változás.
Haragos hullám, rügyező faág,
Szerelem, gyűlölet: csodák, csodák!
Mi céljuk? mért vannak? mély, nagy titok.
Virrasszatok és imádkozzatok!
Végezzük és még alig kezdtük el,
A sors vihar, az ember csak pehely.
Ma fenn vagyunk és holnap odalenn,
Nem látjuk egymást többé sohasem.
Vagy láthat az, ki egyszer már halott?
Virrasszatok és imádkozzatok!
Az elme véges, Isten végtelen.
Ő: az erősség, mi: a félelem.
Nem látunk át rejtelmes fátyolán,
Vagy egykor, túl az életen, talán.
De majd ha ott kell állanunk, ha ott?!
- Virrasszatok és imádkozzatok!
A PÁLYAFUTÁS…
A pályafutás immár, véget ért,
Kilobogta magát a lelkem.
Napom tünőben, fáradt is vagyok,
Ideje lesz hát megpihennem.
Csak tavasz jöttén zsongat még a vágy,
Szivem fölreszket, könnyben ázik, -
Mint megmozdul az ó-bor is, mikor
Odakünn a szőlő virágzik…
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 6. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. febr. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése