Déry Tibor (1894-1977): Európa

1.

Nyakig ködben állnak már a hegyek

a föld régi türelmes síkjain.

S ezek is horpadoznak. Tenger

s minden vizek nagyon inognak. A táj

sáros szájjal ásít és beomlik.

Itt élsz te? ebben a világban,

mely nevét már rég elfeledte

szégyenében s köd alá rejti

arca foszlányait?... itt élsz?

e borongó kísértetek között,

kiknek magukra ismerni sincs szívük

s egymás árnyékát hesegetve

lapulnak görbe fogakkal… itt élsz?

a sűrű holdsütésen itt hallgatod

a harcolók botja koppanását,

gőzölgő síkjaidon, hol ha holló

repül – mint a sár – loccsan a lég

a lomha szárnyak alatt, Ábel

hangja kiújul a ködben s a szél már

csak a lecsapott füstöt fújja, sodorja tova…

Baromi élet! Elfáradott talán

ki sorsunkat kötözte s most lustán

elrontott játékát válla fölött, hátra

veti a zsúfolt koporsót,

melyben egymást marják a holtak

s az élők, zümmögő féregarccal

felállnak s megújra lebuknak:

a szolgák, a gyávaság sárga hadai,

a rabszolgalelkek s még gyávább

kufárjaik: a csordahajtó urak.

2.

Egyszer talán szerelemben éltünk

talán… Gyengédebb volt mint a sötétség

s könnyebb a holdsugárra fonódó

rózsaágnál – enyhébb volt életünk.

Igy képzelem: a küszöbön megálltál

s kinyujtott karral megigézted

a világot. A falak szétváltak

s egy soha nem látott arc tüzelt

az éjben, mely egyszerre végetért

- göndör felhőbe gyülve elszállt –

s mögötte felizzott a napok rejtett

koszorúja s megkezdte lassú forgását.

Oly könnyű vágyak keltek csak, amelyek

az út felén már lankadt galambokként

lehulltak, helyükbe egyre újabb

fehér rajzok tódultak felfelé

s a szárnyak kelő-hulló pelyheivel

fehér pitypangként hajlongott a föld

a fénylő szélben. Be nem telt soha

senki a vágyak lágy játékaival.

Egyszer… egyszer… A tenger mélyebb

kertjei akkor még nyitva álltak

s lassan forogtak bíbor lábukon.

Ott találkoztunk ketten a lebegő

vizek mélyén s oly szenvedéllyel

keltünk egybe, hogy forgásunk mentén

kettévált a víz és megmeredt

s túlnőtt a partokon… Két arany pecséttel

a legalsó hullámhoz kötöttek –

s egymást átölelve szállunk azóta, örökké!

Igy képzelem. De fenn a sápadó ég

laza fátylai hullámokat vetnek

s redőik közt mint a búvó

mosoly a tünődő arcon,

az önfeledt kor fényt vált s eltűnik.

3.

Hol maradnak az őszi szellők

s az elégedettség kora?

Hattyuk szállnak a kert fái fölött

s a tányérban banán aranylik

egy percig – de már a ködkép

fordul s fonákja laza szövéséből

bő gyürükben a  k ö d  ömlik s kavarogva

megül a táj alján és sistereg.

Igazság, csontos homokú szellem!

Kíméletlen nagykezű Erény!

fel fel felverni még meddig késtek

a nép mocsárba süppedt

lelkiismeretét, sötétlő bivaly

homlokával s az elégedetlenség

hosszan kilógó vörös nyelveivel!

Rázd rázd rázd rázd rázd a csengőket

a csengőket, a csengőket! –

Már a századok szétszórt csontjai

összeforrnak s a roppant álomkép

tört furkóját emeli és kitör

a csendesen nyugovó sikságra,

az esthajnal homályába s hol lágy

szárnyakkal verdesik horpadt arcát

a jelenések, csontlábát megveti:

felemelt bunkója alatt

mint aki leszámolni készül

s az utolsó ítéletre erőt merít:

az évezredekből özönlő hadait,

alázata emlékeit összegyűjti

maga köré és nem néz az égre…

Forrás: Válasz 2. évf. 4. sz. 1935.

Déry Tibor: Szemtől szembe (könyvismertetés)

Az a három nagy elbeszélés, amelyet Déry Tibor ebben a kötetben összefoglalt, nem kerekedik regénnyé, de voltaképpen nem is novella, a szónak megszokott értelmében. Inkább egy-egy alak, egy-egy élethelyzet körül elrendezett jelentőségteljes életképnek lehetne őket nevezni. De milyen más ez az életkép, mint az, amit a szó szokványértelme megjelöl! Nagyvárosi emberekről van szó, forradalmárokról, akiknek legfőbb élettartalmát a mozgalom teszi ki, Berlin kommunistáiról, akik a mozgalomnak s ezzel életüknek is legválságosabb pillanatait élik. A forradalmi lendület ereje megtörőben, tagjai közül a gyengébbek lemorzsolódnak, az ellenséghez pártolnak, elhullanak, az ellenfél, a nácik szervezkedése egyre erősebb áradással szakítja át a pártokat, a mozgalom legjobb emberei végül már menekülni kényszerülnek, hogy elvigyék a magot a jövőnek.

Mozgalmi írás tehát Déry könyve? Bizonyos fokig, a szó nemes értelmében az. Az író nem titkolja rokon- s ellenszenveit: a kommunisták közé tartozik, az ő igazságukat érzi a magáénak. De az író nem propagandista: művében egy szemernyi pártpolitikai agitáció sincsen. Az ember érdekli a maga emberi mivoltában, az igazságot úgy mutatja be, ahogyan testté lesz, emberek ügyévé, életük szövetén átütő fénnyé, munkájukat meghatározó céllá. Ezért hiteles Déry könyve s ezért hagy vissza az olvasóban olyan erős és mély benyomást. Mi marad meg belőle emlékezetünkben? Néhány alak határozott sziluettje: a lányé, aki szerelmével szolgálja a mozgalmat, így erősíti a rászorulókat, a másiké, aki megöli szerelmesét, mikor az az ellenséghez pártol, egy fiúé, aki nagypolgári múltját azzal mossa le, hogy feláldozza magát a párt vezetőjéért; élő emlékké mélyül körülöttük egy sereg feltűnő, megvillanó s ismét szétfoszló árnyalak, de mindennél erősebben beivódik emlékezetünkbe a könyv hangulata, az a sajátságos, magányból és barátságból, fogcsikorgató erőfeszítésből s bénult tehetetlenségből összeszövődő érzelmi légkör, amely belengi a könyv egész belső terét. Ezt szolgálja az író stílusa is, amely szándékosan elmosódó, letompított, pasztellszerű, a szónak ismét nem szokványos értelmében. csupa árnyalat, csupa hajlat, de egy pillanatra sem tetszelgően finomkodó. A tárgyat szolgálja, az emberi mondanivalót.

Déryt a hozzáértők kezdettől fogva komoly tehetségeink közt tartották számon. Éveken át nem volt módjában komoly alkotásokkal kilépnie. Örömmel üdvözöljük most újra a napfény világosságában. Szeretnők nagy regényét is nyomtatásban látni s várjuk új műveit, amelyekben bizonyosan öröme telik minden komoly olvasónak.

Kosztolányi Dezső

Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Déri Tibor: Tengerparti gyár (könyvismertetés)

Déri Tibor könyve egy sztrájk mesteri leírása. A Földközi-tenger mellett, egy dél-franciaországi városban a zsákgyári munkásnők béremelést követelnek, leállítják a  munkát s néhány napra megszállják az üzemet. A könyv az eseményektől, várakozástól és elszántságtól telített néhány nap történetét beszéli el.

Minden sztrájk lázadás, a kizsákmányoltak jogos harca a kizsákmányolókkal. De ez a sztrájk több és más, mint a munkás önvédelmi harca a tőkéssel, melyet Zola csodálatos Germinal-ja óta már olyan sokan megírtak. A dolgozó és dolgoztató szükségszerű szembenállásán túl benne van még a kihasznált nő lázadása a férfival szemben.

A szép Fabre, a munkások felügyelője csak azt a nőt vette fel és tűrte meg az üzemben, aki odaadta magát neki. A sztrájkoló munkásnők foglyuk ejtik a felügyelőt, összekötözve tartják az üzem raktárában. Még maguk sem tudják, hogy mit is kezdjenek vele, bosszújuk nem mert tudatos szándékban, vagy éppenséggel elhatározásban alakot ölteni. Tétován ingadoznak az ésszerű megegyezés és a megtorlás elemi indulata között. Csak egy nőben, az izmos, vörös-szőke Marieban lobog az eltökéltség komoran, mindent vállalón. A bosszú az ő számára igazságszolgáltatás. Neki nem kellett odaadnia testét a felügyelőnek; a letiprottakért, a szenvedőkért követeli Fabre életét.

Miért folyik a sztrájk? Béremelésért vagy bosszúért? Vannak pillanatok és helyzetek, mikor maguk a szereplők sem tudják s nem tudja az olvasó sem. Ahogy a munkásnők egyre inkább hajlanak a józan megalkuvás felé s csupán a felügyelő elbocsátását kívánják a béremelésen kívül, úgy nő egyre nagyobbá  fojtott nyugalmú Marie, kire társnői öntudatlanul áthárítják a megtorlás végzetes és hősi feladatát… A munkásnők a sztrájk utolsó éjjelén áthajítják a megkötözött felügyelőt a palánkon az utcára  végzetének s lerázzák magukról a felelősséget; Marie végez vele, vállalva a tettet a maga teljességében, minden következményével a bátortalanok helyett. Az elbeszélés pátosz nélküli, megrendítő tragikuma a művészi erővel és egyszerűséggel megformált alakok az időt álló irodalmi alkotások magaslatára emelik az elbeszélést.

Dániel Anna

Forrás: Fényszóró 1. évf. 20. sz. (1945. december 4.)

Déry Tibor (1894-1977): Vidám temetés (részlet)

Forrás: http://users.atw.hu/tetelek/backup/img/Online_tetelek/irodalom/Dery.Tibor.html

Minthogy a szobrász már elvégezte dolgát, az előszobában várakozó fényképész, aki ugyancsak az özvegy kívánságára egy utolsó emléket volt hivatva készíteni V.-ről, végre munkához látott. De alighogy a magnézium első füstfelhője eloszlott a levegőben, az asszonyt máris kihívták a halottas szobából. A Hazafias Népfront elnöki hivatalának egyik tisztviselője, egy hajlott hátú, fáradt tekintetű, idős ember a temetés ügyében kívánt az özveggyel beszélni.

- Szabadság, elvtárs - mondta az asszony. - Nagyon köszönöm, hogy személyesen fáradt, hisz olyan sok a megbeszélnivalónk. Foglaljon helyet! Megvan?

- Micsoda, elvtársnő? - kérdezte a tisztviselő

- A Kerepesi?

- Arra szeretném az elvtársnőt rábeszélni - felelte a tisztviselő kisvártatva, szemlátomást elfogódottan -, arra szeretném rábeszélni, hogy...

Az özvegy felállt. 

- Mire?

- ...hogy mondjon le a Kerepesi...

V.-nének elváltozott a színe. Szeme kitágult. Szeme fehérje előrefordult, orrcimpái elzöldültek. Mint egy cölöp, melyet kiástak egyensúlyi helyzetéből, egyszerre megingott, majd mereven elvágódott. Szerencsére háta mögött a piros pamlag szívélyesen felfogta, a támla is kitért özvegyi feje elől. A három gyászba öltözött öregasszony néhány perc alatt felmosta, felültette, lecsitította eszeveszett kiáltozását, mely még az üvegverandára is kihallatszott, s visszahívta a pamlaghoz a szemérmesen elfordult, nyugtalanul fészkelődő tisztviselőt, ki újpesti bútorasztalos múltjában kevés gyakorlatot szerzett özvegyi bánatok csillapításában.