Szávay Gyula (1861-1935): Berzsenyi

 

Berzsenyi! A Kemenes szeliden hullámolt
Keblén andalgó utjaimon pihenék.
Megbolygattam örökzöld erdeje titkát,
Bús dalodat vajon árnya zokogja-e még?
Messze sötétlő Ság tetején merengve,
Szent labirintjainak megihlete csendje,
A hervadt ligetek holt diszeit ottan
Nyomdokodat kereső léptekkel
Sorra tapodtam.

Szárnyra kapott lelkem tovalengett aztán,
Kék hegyek ormain át, végig a Te utadon.
Látta a sáskoszorus nimfákat, amint lenn
Fürdeti tükrében nádligetes Balaton.
Egy-egy bolygó hang megütött suhanva,
Tán a lesbosi lantnak egy árva hangja,
Rád lelek ős Kupa földjén, Nikla magánya
S lelkem igézi ölelve Szaffó
S Alkeosz árnya!

Mélyen, lágyan zúgnak a laurus-erdők,
Álomban nyugoszik a zefir és boreás;
A csermely violás völgyén pihenve
Egy heverő Arkász Pán-dalokat furulyáz.
Bús magyaroknak harsog éneke távol,
Honfi erényre isznak bükkfa-kupából,
Vén lugasoknak sóhaj futja be hosszát,
Esdeklő szerelem dala búg ott
Lolli, tehozzád.

Büvöletes csend vágja el ezt a képet,
Vérvörös égalján szürke vihar kavarog.
Mult düledékinek állasz égmagas ormán
s szózatodon csüggnek hajdan erős magyarok,
Lelkök húrját zengeti kobzod húrja,
Régi magyar kar menyköve villog újra,
Vérzivatar szele szántja az ősi hantot,
Sast nemző sasokat ver fészkeiből fel
Berzsenyi, lantod!

S Róma ledőlt bár és Babilon leomlott,
Nézd, rongált Buda ép, tornya ragyog magasan,
Romlásnak indult fala áll Sionként,
Mert ezeresztendős talpköve, támasza van.
Ércz-szivedért a valót ha visszacserélnéd,
Mint zengnéd, hogy: nemzeted istene él még!
Oh,mint hullana szent örömödben e tájra
Átmelegült szobrodból buzgó
Könnyeid árja!

S hasztalan is rejt pároszi kő mögé el
Cziprusfedte mohos sirba a niklai kert,
Hasztalan állanak őrt megnőtt jegenyéid,
Lelked százéves számkivetése letelt.
A koporsóból, hol a hajnalt várod,
Nap-nap után bölcsődbe visz édes álmod,
És a szülőföld képei felkeresnek:
Látni szeretnéd ringató földjét
A Kemenesnek…

S érczbe-fogant fiad im hazajött valóban!
Kebleden, ős anyaföld, érzed-e? Berzsenyi áll!
Áll ragyogón, tisztán az idők mohától
S himnust zeng a jelen kórusa – lábainál.
Homloka ég; a dicsőség isteni napja
Még szüzi csókja varázsával felavatja;
S márvány zsámolya mentén körbe járva
Tömjént hintegetünk lelkünknek
Kész parazsára.

Állj fenséges alak! Szemed érczürébe
Éjjel fényt adnak Aether Uránjai mag.
S látod a tábort felgyülekezni ismét
És dobogó szivvel kezded el ujra a dalt.
Mig körülötted nesztelen éji árnyak,
A felkelt nemesek daliái járnak,
S csillagos éjjeleken hadad egyre toborzod:
Lágyujju zefirektől elkezd
Zengeni kobzod…

Állj fenséges alak! S dadogó apródod
Kis koszorúját vedd ünnepi áldozatul.
Gyermeki kéz kötögette szálait össze,
S nézd csak: a Te kerted régi virágaibul.
Szomszéd Rába ligetjében kötötte,
Gyámola érczrokonod volt: Téth szülötte;
Véle susogtunk rólad sok szelid éjjel,
Eljövet is még rám tekintett, -
Tán testvérüdvözletet intett
Erre kezével.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 51. szám, 1896. dec. 20.