Gyulai Pál (1826-1909): Éji látogatás

 

Három árva sír magában, 
Elhagyott sötét szobában; 
Zivataros hideg éj van, 
Édes anyjok künn a sírban. 
  
«Édes anyám, édes anyám! 
Altass el már, úgy alhatnám! » 
Mond az egyik s el nem alszik, 
Sohajtása föl-fölhallszik. 
  
««Beteg vagyok, édes anyám! 
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»» 
Mond a másik s jajjal végzi, 
A fájdalmat kétszer érzi. 
  
«Édes anyám, gyujts világot! 
Nem tudom én, jaj, mit látok! 
Harmadik mond, mindenik sír - - 
Temetőben mozdul egy sír. 
  
Megnyílnak a nehéz hantok, 
Kilép sirból édes anyjok, 
S tova lebben a vak éjben, 
Haza felé, az ösvényen. 
  
Arca halvány, hangj' a régi, 
Fia, lyánya megösméri; 
Immár tőle hogyan félne? 
Megcsókolják, mintha élne. 
  
Az egyiket betakarja; 
Másikat felfogja karja, 
Elringatja, elaltatja; 
Harmadikat ápolgatja. 
  
És ott viraszt a kis ágyon, 
Míg elalszik mind a három; 
Majd megindul, széttekinget, 
Keresi a régi rendet. 
  
Rendbe hozza a szobácskát, 
Helyre tészi a ruhácskát; 
Az alvókat hosszan nézi, 
Csókját százszor megtetézi. 
  
Kakas szólal, üt az óra, 
El kell válni viradóra! 
Visszanéz a véghatárral . . . 
Sír megnyílik, sír bezárul. 
  
Oh a sír sok mindent elfed 
Bút, örömet, fényt, szerelmet; 
De ki gyermekét szerette, 
Gondját sír el nem temette. 
1866 

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám, 1897. dec. 24.