Babits Mihály (1883-1941): Psychoanalysis christiana

 
Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
Krisztus urunk, segíts meg!
Hallottunk ájtatos, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törödve, ki mit lát belőle, s mit nem:
tudva, hogy mindent lát a gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!
Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s amit tenmagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
Krisztus urunk, segíts meg!
Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Ítélő kéme?!
Strucc-mód fúr a percek vak fövenye alá
balga fejünk, - s így ér a félig-kész Halál,
s akkor mivé leszünk mi?
Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus urunk, segíts meg!

Jónás komikumáról - Babits Mihály emlékének

    Jónás, illetve hát a költő, aki újraélte és újramesélte történetét, harminc éve halott. Asztétikus, önemésztő remeteélete volt, ha szabad úgy mondanom: életben szűkölködő élete, amelyet azonban most, utólag mérhetetlenül gazdagnak érzünk. Gazdagnak és boldognak, talán a legboldogabbnak, ami költőnek valaha megadatott. Nemcsak a termékenység jussán, amely mindvégig elkísérte, nemcsak a dicsőség jussán amiből végül is jutott neki. Hanem elsősorban lankadatlan felfelé ívelése folytán: amiatt, hogy sohasem kellet megízlelnie a hanyatlás keserűségét. Babits Mihály termőerejében és költő-voltában holtáig növekedett. Holtáig termet is, nőtt is – mind a növények.
    Megkockáztatnék egy definíciót: boldog az, aki növekszik. Boldog élet az, amelynek vége egyúttal a csúcspontja is. Ebben az értelemben tartom őt a legboldogabbnak. A Faustot befejező Goethe, a Commedia utolsó énekét rejtegető Dante jut eszembe, ha társát keresem boldogságában.

    Ő maga nem mindig volt tudatában ennek:
Világon való bújdosásaimnak
esztendeit szaporítani tetszvén
az én bölcs istenemnek,
engedé bár, hogy élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt holtomig teremjek.
De ehelyett kórokkal és sebekkel
ver ezerféle tarka nyavalyákkal.

    Nem mindig volt tudatában boldogságának. Utolsó töredékei tanúsága szerint halála előtt már csak a nyomorúságot, csak a kínt, csak a testi szenvedést érzékelte. De úgy mondják, nem is igazi boldogság az, amely megélése pillanatában érzékelhető.
    Pedig a Versenyt az esztendőkkel előhangjában mintha már sejtette volna, hogy egész élete csak előkészület a végső, a legfontosabb kimondására. A kérdőre vont hangok így válaszoltak akkor neki:

Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk

    Ezt a nagy, ezt a legfontosabb szót, amelynek kimondására egész életében készülődött, s amely cserében boldoggá avatta életét (mert hát lehet-e boldogtalan az, aki tudja, hogy megadatik még kimondania a szavak királyát?), ezt az óriás-szót közvetlenül halála előtt, Jónás könyvével és imájával mondotta ki. Valóban hatalmas szó, alig emlékszem sorsfirtatóbbra, hatalmasabbra. Pedig hát idestova huszonöt éve olvasok verset, s nem hiszem, hogy igazán súlyos szavak elkerülhették volna figyelmemet. Talán elfogultság részemről, talán nem: úgy érzem, a Jónás szavai a legfontosabbak közül valók, amelyeket költő valaha kimondott.
    S ami a legkülönösebb, ez a nagy szó, ez a szavak-királya egyúttal a legvidámabb is Babits egész életművében. Az utolsó szónak, úgy látszik, humora van. A végső bölcsesség, úgy látszik, csakugyan mosolyog. Miből támad ez a humor és kedély, ez a játékos derű akkor, amikor a legfontosabbról, „lelki üdvösségünkről” van szó? Nem én teszem fel először a kérdést, de a válaszok, amelyekről tudok, nem elégítenek ki. Megpróbálok tehát új választ keresni rá.
    Kortársak emlékezéseiből tudom, hogy a Jónás könyvét Babits nagy örömmel és igen könnyen írta. Szó sem volt arról a keserves gürcölésről és plajbászrágásról, amiből illetéktelen elképzelések szerint a remekművek születni szoktak. Lehetséges talán, hogy a könnyen és jól menő munka öröme szivárgott át a szövegbe, ez telítette vidámsággal a művet? Ez is lehetséges, hiszen mindnyájan értesültünk a derűs isten-állapotról, amelybe a sikerült vers költőjét ragadja:

de hogyha egyszer, ami fontos,
ha sikerült, ami szent, a versem:
üdvöz légy akkor, Gond, örök Árnyvilág!
Megnyugszom, még ha nem követ is zeném
a föld alá; úgy éltem egyszer,
mint az Olymposziak: … s ami kell több?
(Hölderlin)

    Az élvezettel végzett, jól sikerült munkának ugyanez a derűje késztet magafeledt mosolyra például Shakespeare szövegeinek olvasásakor is, legyenek azok egyébként, tartalmuk szerint akár a legtragikusabbak. Miért ne magyarázhatná meg ez az öröm Jónás könyvének derűjét is?
    Egyet-mást bizonyára meg is magyaráz belőle. Némelyik szembeötlően zamatos kifejezés hahotája, némelyik kegyelemszerűen hanyag rím alamuszi mosolya kétség kívül a jól menő munka öröméről tanúskodik. Valahogy az az érzés támad bennünk, hálás és megrendült olvasóiban, hogy a költő írás közben annyira tisztában volt azzal, amit mondani fog, annyira biztos volt gondolatai erejében és fontosságában, hogy már a tréfát is megengedhette magának. A megtalált szó méltóságát semmi sem veszélyeztethette többé.
    Egyszóval Jónás humorának egy részét a gyorsan is jól haladó költői munka öröméből származtathatjuk. Egy részét, de korántsem fontosabb részét. Úgy sejtem, maga a munkaöröm is egy másik tényezőnek, a főtémának alapvető komikumából fakad; abból a derűs vénából, amelyet Babits oly szigorúan fojtott el aszkétaélete során, de amely most – egy döntő felismerés hatására – boldogítóan felszabadult.
    A Jónás könyve roppant komolysága ellenére mindenestül komikus mű. Ezt mindig tudtam, de csak akkor döbbentem rá igazában, amikor nemrégen egy színészbarátom megkért: hallgatnám végig előadásában a verset. Meghallgattam, s hallgatás közben véges-végig kelletlenül figyeltem patetikus zöngéire. Színészbarátom Jónást, mint afféle vérbeli tragikus hőst ábrázolta szavaltában.
    Végül is miért ne? Ez a szerencsétlen, remetealkatú ember kezdetben elbujdosott volna hivatása (ma úgy mondanák: közéleti szerepvállalása) elől. Magának istennek kellett ráébresztenie őt kemény tortúráival odabent a cetben, hogy küldetésünk elől nincs mód megfutamodni. Akkor végre elvállalta szerepét: a romlott világ vesztét prófétálta, de jóslatával is kudarcot vallott. Hamis próféta, nevetség tárgya lett ország-világ szemében, s végül leszáradt feje fölül még a töklevél is, amely beárnyékolta megszégyenült remeteségét. Ha meggondoljuk, csakugyan rettenetes sors. Kedve ellenére rákényszerül valamire, amiben aztán készakarva megszégyenítik. Végül is Jónással csúnyán kibabrált az isten. Miért ne lehetne ezt a sorsot tragikusan felfogni, s ehhez mért lázongó pátosszal ábrázolni?
    Pedig nem lehet. Aki mégis megpróbálja, óhatatlanul hamis hangokat fog. Miért? Egyszerűen azért, mert ebben a műben Jónásnak nincs igaza.
    Jónás a világ alkatrészeként működik. Teszi (vagy nem teszi), amit tennie kell, gondolkodik is rajta, de sohasem látja felülről magamagát. Nem látja a szélesebb összefüggést, amelybe helyeztetett, a világot, amelyben ő is benne foglaltatik; amelynek ő is csak része. Kizárólag saját szempontjából éli meg történetét. Ez a történet azonban egy magasabb, egy egészen magas szempontból nézve egészen más, mint amilyennek Jónás békaperspektívájából látszik. Nem különül el egyrészt Jónás, másrészt a világ történetére, egyelten egységet alkot. Isten csúnyán rászedi Jónást. De Jónás mégsem tragikus, hanem csak komikus hős, mert ebben a rászedésben (és abból a legmagasabb perspektívából, ahonnan isten a világegészet látja) igenis istennek van igaza.
    Isten – jól tudjuk, kicsoda ez az isten. Senki más, mint éppen a legmagasabb szempont, a végső felismerésig jutott, s az önmaga lázongása felett mosolyogva morfondírozó Babits Mihály. Nos, „isten” a maga mindentudásában azt is eleve tudja, hogy miután Jónását próféciára kényszerítette, esetleg rá fogja őt szedni. Hogy talán nem teljesíti maga sugallta próféciáit. Előre tudta, hogy rászedi, csakugyan rászedte, és igaza volt, hogy rászedte őt.
    Micsoda csodálatos helyzet, micsoda tisztánlátás! Ez az isten (ez az új felülről látó Babits Mihály) tudja, hogy mindenféle prófécia hiábavaló ezen a földön. Mert attól semmi meg nem változik. De az t is tudja, hogy mégsem egészen hiábavaló. Nem egészen mindegy, hogy elhangzik-e még az igazság, vagy egyáltalán el sem hangzik már. S mert mindezt tudja, feláldozza mélységesen szeretett kicsi szolgáját, Jónást (a régi, a még tudatlan Babits Mihályt), hogy megvalósuljon általa az emberiség lelkiismeret-vizsgálata, hogy kimondassék az igazság. Feláldozza, komikusan elbuktatja, megszégyeníti őt. De nagy tettet visz végbe általa: a figyelmeztetés, a megbocsátás, a készenlétben álló kegyelem tettét. Csak Jónás nem tudja, hogy ezt viszi általa végbe.
    Mélységesen szeretett kicsi szolgája – mondtam. De hát szereti-e „isten” csakugyan azt, akivel ilyen csúnyán kibabrál?
Szereti, mégpedig emberfeletti mértékben, rendkívüli módon. Szeretete egyrészt abban nyilvánul, hogy éppen őt választja eszközül figyelmeztető kegyelmi gesztusa végrehajtásában. De még sokkal inkább abban, hogy utólag aztán meg is magyarázza Jónásnak szándékait. Utólag magasabb szempontú bölcsességének részesévé teszi őt.
    Utólag! Persze utólag, amikor Jónás már pórul járt, könnyű a bizonyítványt megmagyarázni! Csakhogy gondoljuk meg: ha isten előre elárulja, hogy maga sugallta próféciája hamis, rá tudja-e bírni Jónást, akár a cet gyomrában való kétakkora sanyargatás árán is, erre a hiábavaló (s mégsem egészen hiábavaló) próféciára? Nem, isten ebben a helyzetben igazán nem maradhatott becsületes. Ha Jónás előre tudja, amit utólag megtudott, sohasem vállalja szerepét. Amilyen zord és elszánt erkölcsi lény, sohasem lett volna kapható semmiféle csalásra. Még az elmésen kiókumulált kegyelmi gesztus végett sem – soha.
    Csak „isten” kapható erre. Csak Babits magasabb bölcsessége. Ezért titkolózik az isten, ezért szedi rá Jónást, ezért hazudtolja meg magamagát, minden ezért van: hogy a figyelmeztető szó elhangozhassék. Isten végeredményben azt is megtehetné, hogy sohasem magyarázza meg Jónásnak, mért csapta be őt. De – ha utólag is, ha csak azután is, amikor szégyene már jóvátehetetlen – megmagyarázza neki. Ez isten szeretetének végső bizonyítéka, s mi legalább olyan vigasztalónak érezzük szeretetét Jónás iránt, mint Ninive iránt, amelyet a vérig sértett Jónás ellenében végül is megment.
    Ki ez a Jónás végeredményben? A megnyilvánulni akaró igazság, vagyis – a mű nyelvén szólva – „isten” sakkfigurája. Fontos feladatot ellátó, derekas, mélységesen szeretett kis figura, de mégis csak sakkfigura. Ezrét nem lehet tragikus hős. Ezrét komikus mindenestől, előbb menekültében, azután számonkérő lázadásában. Sakkfigura, aki csak sejti, hogy mozgatják, de nem érti, milyen játékszabályok, s milyen magasabb stratégiai tervek szerint. Hát persze, hogy kacagunk lázadozásán. Hát persze, hogy szívből derülünk önhitt tévedésén, amely szerint egyenlő partnere mozgatójának. Hát persze, hogy leküzdhetetlen belső hahotával szemléljük kapálózását az ő nagyon rászedő, de magyarázkodásával nagyon meg is tisztelő magasabb értelem ellen, „Isten” ellen, aki csakis azért csapja be őt, hogy kegyelmi gesztusát végbevihesse.
    Nos, a kép, amit a felülről látó, új Babits az alulról látó, régebbi Babitsról nyújt nekünk, ez az, ami olyan istenigazában vidám és kacagtató Jónás történetében. A költemény valóban önkritika: egy mindent tudó és megértő nagy lélek szeretőmosolygó önkritikája. Mint ilyen, mindenestől komikus mű. Komikus és mégis felemelő. Itt ellentmondásra bukkantunk, amelyet nem könnyű megmagyarázni. Érzésem szerint a történet végső hatása azért lehet katartikus, mert a felülről látó Babits beszéli el, aki bepillantott már, s minket is beavat „isten” szándékaiba. Mondhatnám, a végső belátás és megbocsátás részesévé avat mindannyiunkat.
    Mi következhet még ezután? Mit mondhat még a költő, aki megfejtette élete titkát, s örök érvényűen kimondta a szót:

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan.

    A csúcspont után már csak a vele boldogítóan egybeeső vég jöhetett. A halál (ezelőtt épp harminc évvel), amelynek küszöbén Babits még döbbenetes töredékeket írt a testi szenvedésről, az ember tönkremenéséről, pusztulásáról. Végső szavai mindenesetre a megbocsátó reménység szavai voltak. Aztán a becsapott Jónás elpusztult. Aztán elpusztult Ninive is, de Jónás ezt már nem érte meg. Idejében érkező halála megóvta attól, hogy látnia kelljen, amint próféciája mégiscsak teljesedik.

                                    SZÉKELY JÁNOS

Forrás: Igaz Szó XIX. évf. 8. sz. 1971. augusztus

A fiatal házas Babits versei feleségéhez

 

Babits Mihály harmincnyolcadik évében volt, amikor 1921. január 14-án megnősült. Felesége a tizenkét évvel fiatalabb Tanner Ilonka, aki Török Sophie néven vált jelentős költővé és prózaíróvá. Babits ekkor életének két legelfoglaltabb és legválságosabb esztendeje után volt. A két forradalomban magas posztokat viselt 1918-1919. úgyszólván valamennyi országos jellegű kulturális szervezetében vezető szerepet töltött be, egyetemi tanár lett, a Nyugat főszerkesztője, az írói direktórium tagja, a Vörösmarty Akadémia alelnöke, stb. Mindezekért a funkcióiért az ellenforradalmi sajtó pergőtűz alá vette, a hivatalos szervek állásától és fizetésétől megfosztották, - mindennek szülővárosában, Szekszárdon is hosszú évekig viselte következményeit. Teljesen írói és műfordítói munkásságából kellett megélnie. Kiadatlan vagy az utóbbi években általam közölt versei a kétségbeesés és kilátástalanság megrázó kifejezései Ebből a letargiából ragadta kis házassága. Felesége, az egyszerű józsefvárosi hivatalnoklány versekkel állított be hozzá, hogy véleményét kérje. Babits a kétségtelen tehetséget eláruló fiatal költőnőt beavatta a költészete mesterségének titkaiba. A tanár és tanítvány verstani leckéinek egy gyorsan elhatározott házasság lett a következménye. Kardos Pál, Babits monográfusa írja: „Babits számára az ellenforradalmi korszak rágalmai és fenyegetései között valóságos megváltás Tanner Ilonka odaadó és hűséges szerelme. Babits-nak bajok és csapások elviseléséhez erőt, támaszt ad e a szerelemből fakadó lelki szövetség.” A költő maga életének új korszakát egy verssorában fejezi ki legtömörebben: „A bús élet a kettős csöndbe menekül.” A húszas évek folyamán megjelent két Babits-verseskötet, a Sziget és tenger meg Az istenek halnak, az ember él, a magyar szerelmi líra szebbnél szebb remekeit tartalmazza. Az itt kiadásra kerülő négy Babits-vers eddig kéziratban rejlett a hagyatékban. Ezek előzményei azoknak a jól ismert és gyakran idézett Babits-verseknek, amelyeknek címei: Borús nap, de kezd már kiderülni; Hússzigetek a kőtengerben; Keserédes; Szökevény, renitens idill; Ketten, messze, az ég alatt. Az első itteni vers a világirodalom egyik ritka szép műfajának, az ún. nászéneknek modern magyar mesterművel. A második és harmadik a háború és az ellenforradalom nyomorúságaiból ocsúdó költőnek bizakodó helyzetjelentése, a negyedik pedig 1922. nyarán német földre tett utazásuk emlékeit idézi.

1.
Ma újra csillagos. Csillagai az égnek
- lásd mára mind kijött – lakodalomnak égnek
és dobogó szived drága zenéjü hangja
szegény ijedt szived lakodalmunk harangja
s elfog a büszkeség, amíg dobogja: Bim bam!
Hogy ilyen gyönyörüt tartok a karjaimban
S hallgatom ajkadat, a véreset, a pirost
s úgy gyüröm ujjaid mint egy darab papirost
mint gyónócédulát, mint szerelmes levélkét
amelyre leirád szivednek első vétkét
s mikor tanácstalan melletted álltam árván
s láttam hogy mind nem ér semmit a sok szivárvány
melyet valami nap bágyadt egemre festett
hogy az egész világ szive nekem a tested
láttad, hogy életem belehull  bús tüzembe:
e drága levelet csúsztattad a kezembe
És néha azt hiszem, hogy semmi, semmi, semmi
hogy egyek ne legyünk, már meg nem tudja tenni
és máskor azt hiszem, hogy minden, minden, minden
ellenem esküdött – de ha szemed tekintem
akkor nyugodt vagyok, szivembe száll a béke
mint aki tóba néz és a tóban az égre
s hallgatom szivedet, amint dobogja: Bim bam
s gyönyörrel, gyönyörüm! Gyötörlek karjaimban

2.
Messze messze
magányosságba veszve
lelkem a kályha mellett
ül, szövöget
havakat, éveket
takarónak a tegnapokra,
mellyekből lábam alatt
vérszennyesen annyi rohad!
Óh a boldogság puha
vattájából mennyi kell,
hogy ennyi vért tömhessen el!
De így is ki ki üt
a puha szőnyeg alól:
boldogságunkba beledalol!
Nem bánom, dalolj csak, vér!
Dalold a sósízű dalt,
melytől az életkenyér
ízért megkapja!
Dalold komolyabbra,
félősre, keserűre,
fájdalmasan telire
a boldogságot!
Ma hős, aki boldog
Kicsi szobánk melegágy.
Semmi vágy!
Csak őrzött jóság!
Hogy kihajtsanak majd a rózsák
amiknek hajtani kell
a vérszennyes talajon.
Borom, olajom
s búzám és őrzőm a jövőnek
mikor majd jőnek, nőnek
és újra szőnek a holnapok.
Én tán már rothadok,
de valamit mégis hagyok

3.
Priccsek, paplanok, pamlagok, poklok,
világ különös vackai e télben!
Künn mérhetetlen pusztaság és fagy!
De ahol csak az utolsó cselédlány
gubbaszt is szennyes rongyain: az Élet
szent helyet az, mint Krisztus istállója!
Vagy gondolj szegény vadak odvaira
künn a havas erdőn! Köröskörül a holdig
ködben és űrben a csikorgó halál!
Oh kedvesem! Mi királyok vagyunk
süppedő szőnyegen, kályha süti arcunkat
Messze az égben és lenn is a földön
a hideg semmi üreslik, a sűrű
semmi tömködi a teret – de itt
meleg skatulyákat rak egymás tetejére
a város, különös áramok ránganak
a falak zsinóraiban,…

4.
Új csodáim villanásaiban
villansz te is:
ölelő amulet, meleg paizs,
mellemen, mert nem hűl ki a szeretet
mely kezemre gyűrűzi gyűrűdet.

l.

Ez a gyűrű, kevesem ez a gyűrű
bezár és kizár:
Duna és Rajna és Szajna és Izaar
hajói mind csak gyűrűk és ürügyek,
s távol maradnak tőlünk az irigyek,
s távol maradnak tőlünk az irigyek.

Oh, hajók vagyunk, Istenem és külön,
örökké külön! És
hajó hajót h a érint már veszély,
és süllyedés. Ne nyújtsd ki kezedet,

ll.

hogy megsegits, mert ez a mozdulat
lök tán a földre. Én már úgy bolyogok e
roppant világban, mint egy cár veszélyes
birodalmában elkerülve minden
érintést s boldogan ha nem kell látni most
mint körülöttem egy fasor
merev testőrhadát, s előttem
az eget, a mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot mely mögött
még levegő sincs…

Közli: GÁL ISTVÁN

Forrás: Dunatáj 1. évf. 1-3. szám 1978.

Babits Mihály (1883-1941): Indulás az öregkorba

 

Fürdök az óraketyegésben

Az apró hullámok között,

Amelyek messze tájra visznek,

Honnan már vissza nem jövök.

Apró hullámok, ringatóak,

De sodruk örvénynél sürübb.

Páncélhajót is elragadnak,

Senki sem úszhat ellenük.

Lassan visznek tovább, a parton

Csak alig változik a táj.

Mégis elmarad bokor és ház,

Hiába mondanám: „Megállj!”

A nyájas föld, mely otthonom volt,

S azt hittem, szinte egy velem,

Úgy elcsúszik a messzeségbe,

Nem fogom többet látni sem.

Mindig kevesebb a vidám rét.

Minden kietlen és csunya.

Így érek egy zordabb világrész

Idegen országaiba.

Óh hogy’ öltözzem? mit pakoljak?

Milyen fölszerelést vigyek?

Mint ki a sarkvidékre készül,

Mely fukar, kemény és hideg,

Hol csak a zöld jég és fehér köd

S a hazug északfény ragyog:

Úgy kell készülnöm a nagy útra,

Melyből megtérni nem fogok.

Minden piciny hullám tovább hajt

Sivatag pólusom felé:

S lassan-lassan befagy a tenger

És gyász-szinem lesz a fehér.

Sűrűsödő magány, örök böjt,

Fókabőr, eszkimó-verem…

Nincsen a szegény utazónak

Se jó falat, se szerelem.

Jaj mennyi kísérhet odáig

Abból, ami ma még enyém?

S mi fog még ott is hitegetni,

Miféle silány sarki fény?

Tudom a sorsomat előre…

Kegyetlen expedíció!

Nincs, onnan ami visszahozzon,

Repülő vagy mentőhajó.

Boldog, kit jég közt, sarki éjben

Kétség s remény esélye vár.

Az én utamnak egy esélye

És biztos vége a halál.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1940. 256. kötet

Babits Mihály (1883-1941): Őszi misszió

 

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot

Mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este

Kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket

Sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál.

 

S ha berregést hallott, találgatta, autó? vagy repülőgép?

Vagy mótor a sima Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott

Tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat

Vernek lenn kőmívesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

 

Gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,

Balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,

Százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért

Újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

 

Jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

A konok isteneket vakítva lobogjon az égig

Szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök

S elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

 

Korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

Kéjes mosollyal, nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos

Bánatban elhagyott szeretői, a lombok, és ingnak,

Mint beteg táncoslány, aki holtan hull ki a táncból:

 

Akkor a hirnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

Völgyek felé, mint akit nagy hír kerget le hegyéről

És ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!

Nagy hírként kiáltja, amit mindenki tud: ősz van!

 

Úgy vagyok én is, nagy hír tudója; s mint bércet annál több

Forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem

Úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit

Bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

 

Versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

Népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre

Nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor

Állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

 

Tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –

Oh szent ritmus, örök szerelem nagy Ritmusa, évek

Ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden

Emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

 

Jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,

Csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

Tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,

Megy s eltünik az új tavasz illatos dzsungelében.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

Tüskés Tibor: „Ki látta pécsi utcán a Babits Misit…?”

 

Aki ma Pécsett nyugaton a Landler Jenő, délen a Rákóczi, keleten a Felsőmalom és a Sörház, északon a Vak Bottyán és az Aradi Vértanúk utcán végigmegy, a városból egy téglalap alakú részt jár be. Az egymást csaknem derékszögben metsző (vagy egymást folytató) utcák a régi pécsi várfalak vonalát követik. A falakon belül terült el a középkori város, s tulajdonképpen ma is, a csaknem 170 ezer lakosú Pécsnek ez a városrész a magja, a szíve, ez Pécs belvárosa.

Pécs irodalmi emlékei is jórészt ehhez a városrészhez tapadnak.

Pécs a magyar irodalomban mindig fontos szerepet játszott: számos író itt született, itt volt diák, itt jelentek meg első művei. Az irodalomtörténeti kutatás részletesen föltárta a magyar irodalom Pécshez fűződő emlékeit. ennek ellenére a városba nincs önálló irodalmi emlékház,s a múzeum kiállításain sem találhatók irodalmi vonatkozású – megtapintható, megszemlélhető – tárgyak.

Aki Pécsett az irodalmi emlékeket keresi, annak valóban sétára kell indulnia.

A középkori várfalak, a Székesegyházban látható vörösmárvány oltárfal, a reneszánsz kőtár töredékei a város első nagy virágkorára emlékeztetik az utast. A török hódoltság előtti Pécs a magyar reneszánsz művészet és humanista irodalom fontos központja volt. Nagy Lajos király 1367-ben az első magyar egyetemet itt alapította, a városban olasz humanisták, királyi követek, tudós emberek fordultak meg. Több éven át Janus Pannonius volt Pécs püspöke. Ha az esztendő nagy részét Mátyás király közelében, a királyi udvarban töltötte is, a tavaszi és a nyári hónapokban szívesen időzött az itáliai tájra emlékeztető, mediterrán éghajlatú mecsekalji városban. Aki megáll a Káptalan u. 2. számú ház, Pécs legrégibb lakóépülete előtt (ma a Zsolnay Múzeum tárlói láthatók a falak között), könnyen elképzelheti, hogy az előtt az épület előtt áll, amelyben valaha Janus Pannonius is megfordult. A kapu alatt gótikus ülőfülkék mélyednek a falba, az emeleti ablakokat reneszánsz faragás keretezi, a külső vakolat alól festett, virágmintás díszek kerültek elő. A gyanú talán nem alaptalan, hiszen az épület, amely korábban egyházi, káptalani tulajdon volt, állt már akkor, amikor Janus Pannonius Pécsett járt.

Janus Pannonius az európai humanista költészet egyik legnagyobb alakja. Verseit latin nyelven írta, de a magyar föld, a magyar táj, a magyar valóság tette költővé. Édesanyja, Vitéz Borbála, akit magához vett pécsi udvarába, itt halt meg, itt temették el. Janus Pannoniust 1472-ben Horvátországban érte utol a halál, s az ő végakarata is az volt, hogy Pécsett temessék el. „Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol / Harmatgyöngyöktől csillog a öld s buja fű, / Dúslombú erdők s a kies rónák közepette, / Hol nimfák járják ünnepi táncaikat, / Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat / És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn” – írta versében (Kálnoky László fordítása; mivel a költő latinul írt.) Mátyás király teljesítette Janus utolsó kívánságát, de sírja – anyjáéval együtt – máig ismeretlen. A középkori várfalak kibontása, az újkori régészeti kutatás és műemléki föltárás talán napvilágra hoz majd olyan emlékeket, amelyek birtokában teljes bizonyossággal meg lehet mutatni a nagy humanista költő sírhelyét.

 

Janus Pannonius hiteles arcmása sem maradt ránk. Ma a pécsi várfal tövében, a Barbakán mellett álló szobor, Borsos Miklós alkotása, a szobrászművész képzeletében született bronzalak idézi az utas elé Janus Pannonius törékeny emberi arcát. Leghitelesebben pedig magyar fordításában is olvasható verseiben él tovább.

A pécsi vár tövében megfordultak Tinódi Lantos Sebestyén és a költő Zrínyi Miklós, a híres török világutazó, Evlia Cselebi és a reformáció korának hitvitázó prédikátorai. De ők csak a félhold árnyékában élő város falait látták. Pécs szellemi életének újabb virágkora a XVIII. század második felére és a magyar reformkorra esik. Fölépülnek a barokk paloták, templomok, polgárházak, iskolák. Pécs valóságos diákváros lesz. Iskoláit a Dunántúl más, távolabbi tájairól érkező diákok nagy számban látogatják. Különösen két iskola vonzza a fiatalokat: a líceum (ma Kossuth Lajos u. 44., falai között a Széchenyi gimnázium működik) és a ciszterciták gimnáziuma (ma Széchenyi tér 11., az épület a középiskolai fiúkollégiumnak ad helyet). A magyar reformkori irodalom kismestereinek egész kis csapata ezekből az iskolákból rajzik ki. Pécsi diák volt Vas Gereben (a magyar színjátszás hőskoráról, Dérynéről írt szép és ma is élvezetes regényt A nemzet napszámosai címmel), itt tanult Garay János (aki Az obsitos című művében megalkotta Háry János halhatatlan alakját), pécsi iskolában tanult a magyar újságírás úttörője, Frankenburg Adolf és a bajai Tóth Kálmán, a későbbi poéta, Petőfi költészetének követője. Műveikben, írásos visszaemlékezéseikben szívesen idézik föl a pécsi diákéveket. Vas Gereben (akkor még Radákovics József néven) a színházak és a kávéházak tiltott látogatása miatt a líceum börtönét is meglakta. Garay János a Tettyéről föltáruló gyönyörű kilátásról beszél. Frankenburg szigorú zenetanárára, Sturm mesterre emlékezik, akinek flótaleckéi alatt gyakran akadt meg a tekintete az átellenben levő ház ablakán, „a virágedények között kivillanó angyalfejecske fürtjein”.

A pécsi iskolák egyik legnevezetesebb diákja Babits Mihály volt. az ő neve és munkássága már átvezet a XX. századba. Szekszárdon született 1883-ban, de nyolc éves korában már Pécsre kerül. Előbb a belvárosi elemi iskolába jár (ma Leonardo da Vinci u. 1., a belvárosi általános iskola épülete), később a ciszterciták gimnáziumában tanul, itt is érettségizik. Amikor édesapja halála után édesanyja visszaköltözik Szekszárdra, Babits Mihály a városban marad, s egyik rokonánál lakik a mai Várady Antal és Zrínyi utca sarkán. (A ház falát emléktábla jelöli. Az emléktáblát az író halála 25. évfordulóján az egyik pécsi iskola diákjai állították.) Én még beszéltem olyan idős emberekkel, akik Babits pécsi osztálytársai voltak, s a kis Babits diákszobájában megfordultak. Szívesen emlékeztek a gyenge testalkatú, testnevelésben nem éppen jeleskedő, de a sakkot, a történelmet és az idegen nyelveket kedvelő, sokat olvasó, társait segítő diákra…

Babits Mihály több művében fölidézi pécsi élményeit. Regényeiben (Halálfiai, Timár Virgil fia) Sót néven szerepelteti a várost, s verset ír a pécsi belvárosi templomról, az uszodáról, ahol délelőtt nyolctól tizenegy óráig csak a nőknek, tizenegytől tizenkettőig csak a férfiaknak volt szabad fürdeni, s verses köszöntőt küld a harmincéves érettségi találkozóra. Egyik prózai vallomásában így örökítette meg a város képét: „Az Árpád-kori dóm négy romántornyával erős vár gyanánt uralg a városon, s a dóm mögötti meredek utcák macskafejes járói kúsznak a hegynek. E hegyek gyomrában szén van és a város gyomrában kormos gyárak. De a lejtős utcák közepén friss hegyi erek hangos csörgéssel buktatják alá meszes, kemény vizüket, a viharok után megdagadva elhordják a könnyű léchidakat, s felhatolnak a gyalogjáróra.”

A diákkori önmagáról rajzolt képet egyik szép verse őrzi (Utca, estefelé): „Ki látta / pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő / pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után, / mert énekóra is volt? Szegény kisfiú / - legkisebb az osztályban – ment szédülve haza, / fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyújtó / botját, s még fülében az énekóra / foszlányai: „Este van már, késő / este – Pásztortüzek égnek messze’…”)

A líceum és a ciszterciták gimnáziuma mellett Pécsett volt még egy iskola, a reálgimnázium, ahol több olyan diák tanult, aki később íróként vált ismertté (Mátyás király u. 15-17., ma általános iskola és zeneiskola működik itt). A reálgimnáziumba járt a Kalevala-fordító és népdalgyűjtő Vikár Béla, a regényíró Barta Lajos, itt volt diák Kodolányi János. Egyikük sem Pécsett született, de érdeklődésük kiformálódását a városnak és iskolájának köszönhették. Kodolányi szellemi szülőföldjének nevezte Pécset. „Ha valaki elmondhatja, hogy életét, eszmélkedését, tudatát és tudását, élményeit, emlékeit, indulatait, szeretetét és gyűlöletét, élete munkáját és műveit – műveit, amelyek sok-sok sűrű kötetre szaporodtak évtizedek során – egy városnak és egy földnek köszönheti, azt én itt most elmondom és kimondom…” – vallotta nem sokkal halála előtt.

Pécs a Mecsek lábánál, utak találkozásánál terül el. Itt mindig sokan jártak, sokan megfordultak. Írók is számosan… Csokonai és Vörösmarty, Petőfi és donyi, Ady Endre és Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és Tamási Áron… Nem könnyű megmondani, mi adja valamely város vonzását. A táj, a kilátás, a panoráma, a természeti környezet, az emberek, a művészeti élet, az intézmények? Talán minden együttvéve. Pécs magához vonzotta az írókat, s ezek az írók művekben örökítették meg a város arcát. Az írók meglátták benne a szépet, a jellemzőt, a sajátosat, s a mai utas is most már az ő szemükkel látja a várost…

 

A volt reálgimnázium épülete;

emléktábla Babits Mihály pécsi diákszobájának ablaka mellett.

 

Forrás: Kincskereső 5. évf. 5. sz. 1978. május