Vasy Géza: Fejes Endre (1923-2015)

A hatvanas évek egyik – ha nem a legnagyobb – sikerét Fejes Endre érte el a Rozsdatemetővel. Pedig az előjelek nem voltak éppen biztatóak: a legrangosabb irodalmi folyóirat ideológiai okokra hivatkozva visszaadta a regény kéziratát, s a Magvető Kiadó is csak hétezer példányban jelentette meg az első kiadást 1962-ben. Aztán évente követték az újabb megjelenések, több százezres össz-példányszámmal. A Thália Színház Kazimir Károly rendezésében mutatta be a mű drámaváltozatát 1963-ban, s ez is több százas szériát ért meg. A műről széles körű kritikai – főként ideológiai jellegű – vita folyt, s ez növelte az érdeklődést iránta.

 

A regény szerzője Budapesten született, érettségi után szabóinas lett, majd vasesztergályos-tanuló. 1945 és 1949 között egy belgiumi bányában, majd a párizsi Renault-gyárban dolgozott. Hazatérése után 1955-ig vasesztergályos volt, attól kezdve írásaiból élt. 1975-ben Kossuth-díjat kapott.

Elbeszélésekkel jelentkezett, első kötete A hazudós (1958) címet kapta, második elbeszéléskötete a Vidám cimborákat (1966). Mindkét könyv a „pályakezdés” írásait gyűjti egybe, ám nemcsak a készülődést dokumentálják, hanem a kétségbevonhatatlan és eredeti írói tehetőséget is. Azok a prózaírók, akikkel Fejes Endre egy időben – s kissé megkésve – indult, már nemcsak mentesek maradtak az ötvenes évek első felének meglehetősen általános sematizmusától, hanem tudatosan is szembefordultak vele, s nem a nagy társadalmi mozgásokra, az osztályharcra, a forradalmárokra figyeltek elsősorban, hanem azokra az emberi sorsokra, amelyeket formáltak ugyan a háborúk és a forradalmak, de amelyeknek lényege nem ragadható meg a forradalmárság, a fejlődőképesség vagy a reakciósság kategóriájával. Középpontba kerül  a hétköznapi élet, a magánélet a maga örömeivel és gondjaival, azokkal az emberi vágyakkal, tervekkel, álmokkal, amelyek a „nagy egész” szempontjából mellékesek és esetlegesek, ám az egyes ember számára meghatározó fontosságúak.

Fejes Endre novelláinak hősei mind „kisemberek”, akik semmi mást nem szeretnének, csak a saját és szerény fogalmaik szerint szépen élni, ám erre alig adódik módjuk. Budapest, „az ezerszer áldott nyolcadik került” a létezési terepük, itt álmodoznak, dolgoznak, mesélnek, csalódnak, élnek és halnak. Az egyik elbeszéléstípus beszédmódja és hőseinek alkata romantikus-lírai, álmodozó-ábrándozó, a másiké realista-tárgyias, s ennek felel meg a krónikaszerű tárgyalásmód. Ez utóbbiak vezetnek el a regény szemléletéhez és stílusához.

A Rozsdatemető különösségét a munkásosztályról, a szocializmusról alkotott képben és ennek kifejezési formájában egyaránt fellelhetjük. E különösség váltotta ki a vitát, s ennek köszönhető a népszerűség is, amelyet az említetteken túl a több mint húsz külföldi kiadás is bizonyít.

E regény sikerét később már nem tudta megismételni az író. Pedig a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem (1968) kisregényként, majd tévéjátékként ismertté vált, témája, konfliktusa is érdekes volt: egy munkásfiú görög diplomatának adja ki magát, s így hódít meg lányokat, mígnem az egyiket, aki leleplezi őt, félelmében megöli. A mű mégis félmegoldású, inkább szövegkönyv, mint regény.

Sokkal igényesebb a Szerelemről, bolond éjszakán (1975), ez a csavargóregény, amelynek nyilvánvalóan önéletrajzi vonatkozásai is vannak: a második világháború után három jóbarát indult el Nyugatra, hogy Párizsba jusson – álmaik városa és a remélt meggazdagodás azonban elérhetetlen marad számukra. A legutolsó regény címe: A fiú, akinek angyalarca volt (1982). Központi kérdése: milyen annak az embernek a sorsa, aki mindig a maga igazát mondja?

Fejes Endre drámái, irodalmi forgatókönyvei, tévéjátékai szépprózai művei alapján készültek, kivéve az összegző igényű Cserepes Margit házasságát (1972). A Gondolta a fene (1977) esszékötet, legterjedelmesebb írása a Rozsdatemető fogadtatás-történetének egyik elemével, a Pascal-mottó értelmezésével foglalkozik. A Drámák gyűjteménye 1989-ben jelent meg. Legújabb elbeszéléskötetei: Szegény Vivaldi (1992), Lemaradt angyalok (1993), Szabadlábon (1995)

ROZSDATEMETŐ

A regény élén Pascal talán legtöbbször idézett gondolata áll: „Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkozó nádszál. Nem kell hozzá, hogy az egész mindenség felfegyverkezzék, ha el akarja tiporni. Egy kis gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember fölött áll.

Wirth Imre: Somogyi Tóth Sándor (1923-2000)

A hatvanas években, majd a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a szépirodalmat egyre inkább a kimondhatóságáért folytatott küzdelem jellemzi, mely a realizmus keretein elül maradva, a valóság közvetlen megjelenítéséről korántsem lemondva, világkép és stiláris eszközökkel kísérletezik. Ilyen eszköz például a szubjektív narráció, mely lényegében kikerüli az elmondottakkal kapcsolatos írói, történetmondói állásfoglalás kényszerűségét, s az olvasóra bízza, hogyan is ítéli meg az egyes szám első személyű elbeszélőt és állásfoglalását. Jól lemérhető e technika alkalmazásának eredménye Somogyi Tóth legismertebb regényén, mely – a kor számos más alkotásához hasonlóan – szintén a szubjektív narráció lehetőségével él. (Bár a kortárs kritikusok többsége nem reflektál erre a fontos tényezőre, s úgy foglalkozik a főszereplő, Szabados Gábor személyiségének elemzésével, mintha külső nézőpontból alkotta volna meg az író.) A prózairodalom az „igazságok” feltárásával próbálkozik, a burkolt kritika eszköztára szélesedni látszik – az irodalmi művekben lehetőség van a szükséges kihagyások, elhallgatások alkalmazására, itt lehet bizonyos tartalmak hozzágondolását az olvasóra bízni.

Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem című regénye első ízben 1965-ben jelent meg, majd két évre rá újabb 35 ezer példányos kiadás következett. Legutóbbi önálló,5. kiadás 1976-ban jelent meg, bár más, újabb írások mellé belekerült 1987-ben kiadott gyűjteményes kötetébe is. Igazi sikerkönyvről van szó, mely kedvező fogadtatásra talált az olvasóközönség soraiban és az irodalomkritikusok között is. Számos nyelvre lefordították, 1967-ben svédre, 1968-ban szlovákra és lengyelre, 1969-en szlovénre, s Lengyelországban két kiadást is megért. A szerző munkásságáról – a Magyar irodalmi történetében szereplő értékeléstől eltekintve – egyetlen, átfogóbb igényű, ám rövid terjedelmű írás született. Hajdú Ráfis Gábor tollából 1976-ban. Ebben lényegében az életmű-egyetlen maradandó értékű darabjaként ír a Prófétáról. Leszögezi, hogy „az ítélet, az erkölcsi állásfoglalás, ez egy pillanatig sem kétséges, Szabados ellen szó”. Írása így nem reflektál azokra a problémákra, melyek a szubjektív narráció révén a főhős személyével kapcsolatosan felmerülnek.

Somogyi Tóth és híressé vált főhőse, Szabados Gábor életútja közt számos hasonlóságot találunk, mint ahogy többi művét is át-átszövik a személyes élményeik. Az író tanítói oklevelet szerzett. 1947-től népi kollégiumi pedagógus, területi instruktor, majd igazgató volt Szegeden. 1949-től a Közoktatásügyi Minisztérium tankönyvosztályának főelőadója (itt szerzett „élményeit” érhetjük tetten Gabi című regényében, a kisfiú pedagógus szüleinek vergődésében). 1950-ben az Országos Neveléstudományi Intézet szerkesztője lett, azután pedig a Magyar Írók Szövetsége nevelési osztályának lektora. 1951-től kezdve újságírói, szerkesztői, illetve lektori állásokban dolgozott az Új Hangnál – melynek felelős szerkesztője ekkor Benjámin László volt -, a Magvető Kiadónál (1955-56-ban), a Csillagnál (1956), 1957-től ismét tanított, 1964-tól (Simon István főszerkesztősége idején) a Kortársnál dolgozott. Munkásságát több magas kitüntetéssel jutalmazták.

Művei közül kiemelkedő jelentőségű a Gabi, mely 1969-ben jelent meg első ízben, de még számos kiadás követte, lengyelre is lefordították. A kritika elhanyagolta a művet. A iskolás kisfiú naplója az 1952-53-ban zajló eseményeket örökíti meg sajátos gyermeki optikával. Figyelme apró, a hétköznapok világát érintő, ám igen jellemző részletekre is kiterjed, melyek tanulságosan, sokoldalúan minősítik a személyi kultusz éveit, a Sztálin halála körüli hetek eseményeit s mindazokat az ellentmondás-sorozatokat, melyekbe a kor szelleme kényszeríti a felnőtteket. Gabi apja parancsára kezdi írni a naplót, eleinte nyögve, majd belelendülve. A „naiv gyermek” válik az események krónikásává s egyben – öntudatlanul is – vádlóvá a felnőttek helyett, akik hallgatásra vannak kárhoztatva, s a mindennapi túlélésért küzdenek. A naplóformának köszönhetően a narráció ezúttal is szubjektív. Igen jellegzetes a diktatórikus nevelési módszereket alkalmazó apafigura, aki más írásokban is szinte változatlan jellemvonásokkal bukkan fel, pl. a Tigris vagy birka, illetve a Gyermekek kétszer születnek című művekben is.

Somogyi Tóth felnőtt alakjai szinte kivétel nélkül lelkileg megnyomorodott, ingatag, talajukat vesztett emberek, foglalkozásukat tekintve prominens értelmiségiek (pl. minisztériumi dolgozó, pedagógus, főorvos, híres újságíró, rendező stb.), akik a rendszerrel való lojalitásuk miatt minduntalan ellentmondásokba és konfliktusokba keverednek – főként az erkölcsi normákkal. A felnőttek világa jóvátehetetlenül romlottnak, kétszínűnek látszik, a gyerekek pedig – Somogyi Tóth nagy szeretettel, megértéssel és reménnyel ábrázolt figurái – észlelik ezeket a hibákat. Az író műveit a nyitva hagyott kérdések, elvarratlan történetszálak jellemzik, mintegy érzékeltetve ezzel önnön tanácstalanságát is. A Somogyi Tóth regényeiben, novelláiban megjelenített világ meglehetősen statikus és reményvesztett, melyből igazán hiányzik a perspektíva. A férfi-nő kapcsolatok kevés kivételtől eltekintve kiegyensúlyozatlanok, zátonyra futottak. Az író több művében is ábrázolja a szülők válásától szenvedő, szorongásokkal küzdő gyermeket, aki csak nehezen talál kiutat a felnőttek által teremtett vákuumból. „Majd talán a gyermekeink!” – így összegezhetnénk az életmű végkicsengését.

Az írások (szereplők) nyelvét a hétköznapi, beszélt nyelvi, olykor kimondottan irodalmi nyelven kívüli fordulatok jellemzik. Érdekes a regények esetében is a novellaszerű felépítés és cselekményvezetés, hosszabb lélegzetű művei is jobbára novellisztikus jellegűek. Legutóbbi kötete 1987-ben jelent meg, benne főként korábbi sikeres műveinek újabb kiadását találjuk.

PRÓFÉTA VOLTÁL SZÍVEM

A korszak legsikerültebb alkotásaiban a főszereplő foglalkozása igen gyakran újságíró, szerkesztő. Így van ez a Próféta voltál…-ban is, hiszen Szabados Gábor közismert, elismert újságíró. Az újságírói állás azonban megköveteli a lojalitást a rendszerrel és ideológiájával, a kritikának, a „leleplezésnek”  megengedett kereteken belül kell maradnia. (Szabados egyik kirohanásában ezt igen pontosan meg is fogalmazza, éppen sokat emlegetett, ám részleteiben a könyv lapjain be sosem mutatott „palkonyai riport”-jával kapcsolatosan. „A palkonyai riport fele hazugság… Mert az ember hazugságon veszi meg az igazat. A próféták pedig elpusztulnak egy szálig.”) Már a szereplő beszélő neve is sejteni engedi, hogy ez a lojalitás az ő esetében igencsak megingott. Néhány oldallal később, rajongói körében – egy pillanatra még prófétai hevületben –már így fogalmaz. „Egyet mondok nektek: az igazság nem piaci áru, amit a hazugságon kell megvenni. Sok itt a szatócs, barátaim, sose alkudozzatok…” Magában azonban továbbra sem képes ezt vállalni, s „tökhülye, hazug bölcsesség”-nek minősíti, amit éppen az imént mondott. Éppen ez a folyamatos önreflexió az, ami a hős leépülését ellenpontozni látszik. Mindvégig világosan megfogalmazódik benne az, ami körülötte történik, pontosan látja saját szerepét is a soron következő játszmákban, ezért talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy leépülése, ellehetetlenülése – számos kritikusának állításával ellentétben – nem a gyenge ember alkoholizmusba fulladásáról szól, hanem éppen ellenkezőleg: tudatos önsorsrontó döntéssorozat, mely a rendszer, az ideológia hazugságából fakad. Nem véletlen a reális helyszín, az elmegyógyintézet megválasztása sem, hiszen a bolondokháza, a bolond szerepe az a konvencionális álca, melybe elrejtőzve minden el-, illetve kimondható. Szabados tehát kivonul a társadalomból, de nem öngyilkosság révén, mint pl. Kertész Ákos Makrája, hanem úgy, hogy törvényen kívül helyezi magát. Ez az értelmezés természetesen a szocializmus évei alatt nem volt vállalható, csupán két kritikus akadt, aki Szabados figuráját – legalább részben – pozitívan értékeli, bukásának mélyebb összefüggéseit sejteti. Az egyik Németh László, aki így nyilatkozott a műről: „A regény igazi értéke: a sivár, olcsó hiúságokkal táplálkozó jelennek és az eljátszott múltnak ez a kegyetlen szembesítése, mely túlmegy a sorson, s egy nemzedék végzetévé nő, nemcsak azzal, hogy egy kivételes emberpéldány pusztulását mutatja be, hanem azzal is, hogy éppen az ilyen fejedelmi,mondjuk ki, magyar emberpéldányok pusztulását kikerülhetetlenként is érezteti.”