Somlyó Zoltán (1882-1937): Tisztaság

 

Egy nagy termet képzelj a földbe, lenn,

amelynek nincs kezdete, sem határa.

Ahol nincs gond se tegnapra, se mára,

hol sem virág, sem sziv meg nem terem.

 

Egymás mellett feküsznek itten ők:

a voltak. Csak feküsznek és nyugosznak.

Nem mondják egymást se jónak, se rossznak,

nem kacagóak és nem döbbenők.

 

A tompa csöndbe’ nyirkos éj ölén

átintnek néha egymáshoz a vázak:

- No lám, ottfönn már ismét hahotáznak!

Jó, hogy semmit sem értek ebből én!...

 

S elporlott szájjal a másik dohog:

- Nem az a jó, hogy meg nem értjük, testvér!

Hanem, hogy minket az élet, e rest vér

nem korbácsol, hogy szívünk nem dobog!...

 

S a foszló húsnak dicsőült honán,

míg egy pondró a csontot fúrva, perceg,

így elmélkednek későn és korán;

 

derékaljuk a századok, a percek:

nyirkos piszokban összevisszaság –

de nincs szívük. És ez a tisztaság!

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 9. sz. 1927. jan. 13.

 

Margittai László (Fémes, 1891-?): Az utolsó mosoly

 

- Uram, sajnos, minden hiába… már csak a természet segíthet… - mondotta az orvos.

A férfi lehorgasztotta a fejét. A válla megremegett és egész testében megvonaglott. Fuldokolva, vergődve törtek ki torkából a gyötrő fájdalmak méhéből felcsukló sóhajtások.

Az orvos elköszönt tőle és ő egyedül maradt a marcangoló fájdalmával. Vissza kellett volna mennie  a kórterembe, de attól félt, hogy nem tud majd eléggé uralkodni magán, hát inkább kint maradt még egy ideig, hogy leküzdje a felindultságát.

Egyszerre csak egy meleg, lágy női hang szólalt meg mögötte: „Tasnády úr… a felesége úgy várja már…”

A férfi megfordult. Anna állt vele szemben. A felesége melletti ágyban fekvő betegnek a leánya.

- Már megyek… - szólt halk hangon Tasnády.

A leány a férfi arcába nézett és egyszerre riadt sejtések árasztották el a fantáziáját és dermesztő balsejtelmek szorították össze a szívét…

Múltak a hetek, múltak a hónapok… A beteg arcára már ezernyi rovátkát rajzolt a tengernyi szenvedés, de azért a kimerült, petyhüdt testben még mozgott az élet. A szív még bírta az iramot, nehezen… de bírta.

A férfi a hivatali órák után mindennap bement a kórházba, odaült a felesége ágyához, leste a lélegzetvételét, ha kinyitotta a szemét, megkérdezte tőle, hogy akar-e valamit, fáj-e valamije, a látogatási idő eltelte után megsimogatta a kezét, csókot lehelt a homlokára, odaköszönt Anna édesanyjának, azután a leánnyal együtt elindult hazafelé. Ez így ment minden nap. Négy hónap óta majd minden nap.

Egyik este, amikor Annával hazafelé mentek, hatalmas zápor érte utol őket. Félelmetes erővel zuhogott az eső. Keményen kopogott az ablakokon és a házak falán és őrjöngő csattogással ért az aszfaltra. A férfi megragadta a leány kezét és futni kezdett vele. „Ide, a kapuba…” – lihegett a leány. „Nem, nem, jöjjön csak…” – vonszolta maga után a férfi és még egy darabot szaladt vele. „Bocsásson meg, de már csak pár lépésnyire voltunk innen.” „Hát nem mindegy az?” – nevetett a leány és kiragyogott érett cseresznye színéhez hasonló ajkai közül szabályos fehér fogsora.  „Ugyan – védekezett a férfi -, csak nem gondolja, hogy itt hagyom magát. Jöjjön fel velem, hisz csupa víz a ruhánk, legalább megszárítjuk kissé és iszunk egy forró teát…”

A leány eleinte húzódozott, viaskodott magával és csak nagy nehezen tudott megszabadulni a kételyeitől. Félve, remegve lépte át a lakás küszöbét, de pár pillanat múltán már elmúltak a borzongásai és nyugodtan, bátran járt szobáról-szobára. szótlanul gyönyörködött a sok szép színes holmiban és magában arra gondolt: Milyen jó lesz, ha mindez majd az enyém lesz. Hisz egyszer csak lehunyta szemét a felesége és akkor talán…

A férfi lázasan sürgölődött-forgolódott a lakásban, gyorsan teát készített, még likőrt is kerített elő és szaporán töltögette a poharakat. Bohókás jókedv keringett az ereikben, a férfi tréfásan átkarolta a leányt és meg akarta csókolni. A leány elhúzta a fejét, ellenkezett: a férfi azonban makacsul kitartott a szándéka mellett. A leány riadt kétségbeeséssel menekült a férfi csókjai elől… De a férfi erősebb volt… Erőt adott neki a részeg mámor, a férfiúi hév reszkető mámora…

… A leány sírva ocsúdott fel a mámorból.

Mi lesz, istenem: mi lesz velem?! – tördelte kétségbeesetten a kezét, de a férfi vigasztalta: „Annus édes, ne féljen… hisz úgyis a feleségem lesz…”

A leányt csak rövid ideig nyugtatták meg ezek a szavak. Ideig-óráig. Csakhamar felborzolódott lelkének sima tükre. Viharbarázdák gyülekeztek rajta. És riadt hánykódással csapkodtak magasba a fehér tarajú, bősz hullámok…

A férfi most már visszafojtott ingerültséggel, nehezen palástolható idegességgel járt a kórházba. Morc, mogorva arccal ült a felesége ágyánál és időnként kimeresztett szemmel bámult a nyíló ajtó felé, mintha a halál érkezését várná… De az asszony mindebből nem vett észre semmit sem. Szenvedően, mindenbe beletörődően feküdt az ágyán. Nem félt a haláltól, csak az urát sajnálta, az ő drága jó urát.

- Istenem, mi lesz veled?... Mihez kezdesz; olyan árván; olyan egyedül? Hisz ha nem volnál különb a többi férfinél… ha olyan volnál, mint a többi… nyugodtabban hagynálak itt…

Elcsuklott az asszony hangja. Hiába küszködött, birkózott magával, a sírás mégis csak felcsuklott a torkából és csak lassan, nagy nehezen halkult el. akkor aztán a fal felé fordult, mintha a sírás fáradalmaitól kimerülten aludni készülne. az ura, aki eddig ott állt a beteg feje mellett, most elvette az ágy lábától a széket, leült, keresztbe tette a lábát és fáradt közönnyel, apatikus lomhasággal körüljártatta tekintetét a megszokott kórházi termen. De ezt szörnyen unalmasnak találta. Intett Annának, aki sietve odaült melléje. A többi beteg felfigyelt erre és gúnyosan megvető arcfintorítással összenevetett. De ők ezt észre sem vették, csak egymás dolgával voltak elfoglalva. Még a beteg sem érdekelte őket. Csak mikor búcsúzni készültek az asszonytól, akkor ötlött a szemükbe, hogy szokatlanul nagy csöndben fekszik, dermedt, jeges leheletű csönd öleli körül és mintha örökre elhallgatott volna. hallgatózni kezdtek, és ahogy nem hallották az asszony pihegését, gyors hirtelenséggel, görcsös mozdulattal megragadták az asszony hideg kezét. „Meghalt!” – dobbant össze a tekintetük. – szólni kellett volna, az orvost kellett volna hívni, de már csak moccanni sem tudtak. Megbűvölten, valami delíriumos, mámoros gyönyörűség álomképétől lenyűgözötten álltak ott, a szívük énekelt, dalolt, a tekintetük szerelmes ölelkezéssel kapaszkodott egymásba és a torkukat a megváltó felszabadulás boldog érzése szorította össze. Nem tudtak szólni, nem bírtak kiáltani… csak egymásra néztek… aztán a halottra bámultak és ekkor vették észre, hogy a halott arcára valami különös, derűs boldogság mosolya rajzolódott rá… Egészen különös, boldog, derűs mosoly…

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 8. sz. 1927. jan. 12.

 

Nagy Lajos (1883-1954): Dr. Kényes

 

Akár hiszik, akár nem, 1914 nyarán kitört a világháború. Eleinte két-három millió katona vonult föl egymás ellen; puskával, szuronnyal, gránáttal kezdték egymást ölni. Azután mindig újabb és újabb tömegeket soroztak katonává a hadakozó országok s küldték őket az úgynevezett frontokra.  Így került bele a világháborúba dr. Kényes is.

Ez a dr. Kényes civilben Budapesten szolgálta az életet, egy kis sommás ügyvédi irodája volt; szép szorgalmasan perelgette a Schwarczot a Kohn képviseletében, meg Póhasút a Bunkófejeő képviseletében. Ezekből a sommás perekből volt egy kétszobás legénylakása, néhány szőnyege s igen rossz képei a szobák falain; de voltak jó ruhái, oxford-ingei, fehér gallérai, - pesti intellektuel volt, úgy öltözködött, mint egy francia attasé. Étteremben étkezett, gondosan ügyelt, hogy amikor a pincér a leveses csészéből beönti a levest a tányérjába, ne érjen bele a csésze talpa a tányérban himbálózó fele-levesbe; a kanalát is megtörülte a szalvétában – mely is nem papírból volt, hanem kendervászonból -, ugyanúgy megtörülte sült előtt a kést és villát is.

Bevonult azután önkéntesnek, gyakorlatozott, térdelt a Lágymányos nedves földjén, evett néha a kaszárnya kantinjában aludt néha a szalmazsákon, ötvened magával egy teremben. A tiszti iskolában tanították őt Napoleon és Klausewitz urak tudományára; néhány hónap múlva káplár lett, beosztották a menetszázadba s teljes hadi fölszereléssel hátán, hasán, oldalán és fejében – felpakolták a vasútra s vitték a harctérre.

Dr. Kényes azután itt igen különös életet élt, mely némely vonatkozásaiban talán hasonlított az ősemberéhez, – Kénytelenéhez, a hajdani, tízezer év előtti Kényes-őséhez – némely vonatkozásokban meg nagyon is különbözött attól, jobban különbözött, mint dr. Kényes eddigi civil élete. Bizonyos azonban, hogy dr. Kényes sokat feküdt a szabd földön, hevert a csatakban és lucsokban, fetrengett a sárban, fázott, ázott; víz, por, sár testét elborították, bőrét fölmarták, behatoltak a csontjáig s egész lényét elborították az élősdi férgek. Bizonyos, hogy dr. Kényes sokszor és  napokat várt, amikor a száját sem volt szabad kinyitnia; napokat unatkozott, amikor üresen kondult el ásítása a légbe; számtalanszor félt, amikor nem akadt résztvevő fül panaszos nyöszörei számára; félt, rettegett, haragos is volt, embert is ölt, örült is; testi és lelki szennyben néha úgy elhempergett, mint a disznó a pocsolyában, néha bizony jól is érezte magát, evett rossz konzerveket, káposztatorzsát és füvet, nyers kukoricát, hathetes kenyeret, fűrészporos kenyeret, vízzel és sárral; ivott közösbe a bakákkal, parasztkulacsból, butykosból, kerékvágásból, szent Jeromos, talán még sarat is kent néha a kenyerére. Ej, ej, dr. Kényes, hát mi a csodának tetszett olyan kényesen törülgetni azokat a kanalakat a kendervászonból való szalvétával? Bizony, valamely filozofáló elme elrágódhatna a kérdésen, hogy: dr. Kényesnek egyáltalán való volt-e a civilizáció, dukált-e neki a kultúra, azokon az éktelenül rossz aranyozott rámás festményeken kívül, melyek szobáinak faláról rémítgették az ártatlanokat. (Hogy azt mondja: „Alvó nő”; „Keresztanya, lila kalappal”; „Kakuk bácsi arcképe”; „Uborka, őszibarackkal és eperrel – csendélet”.)

De egy év múlva hadnagy úr dr. Szőke kétheti szabadságot kapott. Hazautazott Budapestre. Otthon megfürdött, megmosdott, felöltözött civilbe s elment ebédelni az étterembe. Vigyázott a csészetalpra, törülte a kanalát – papírszalvétába! -, ebéd után elment kávéházba s feketekávét rendelt. „Forró feketét!” – csak ennyit mondott; a pincér hozott neki forró feketét – csészében. „Héj, pincé-é-ér!” – üvöltött fel dr. Kényes halálra sebzetten. „Mondtam, hogy pohárban, hát nem mondtam, hogy pohárban? Rettenetes! Ezt a disznóságot!”

A pincér visszavitte a feketét, hogy átöntse pohárba. Azalatt dr. Kényes szinte halálhörögve lihegte ki magából, hogy: hallatlan, hihetetlen, hogy ő nem bírja csészéből inni, hogy az milyen gusztustalan, és így tovább. És egy év óta most szeretett volna először embert ölni, ezt a nyavalyás, gaz, gonosz pincérembert.

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 7. sz. 1927. jan. 11.

 

Radó Antal (1862-1944): Öreg molnár

 

Százesztendős sárga malom

Árván áll a domboldalon,

Azaz, hogy csak kuporog;

Bizony csak az isten ójja,

Hogy be nem dül házikója,

Hol már régen nincs dolog.

 

Pedig annak idejébe’

Ide járt tíz falu népe,

Hordva a sok gabonát;

Állt a szekér hosszu sorba’

S a víg molnár sürgve-forgva’

Fáradt éjen s napon át.

 

Mindenkinek híven szolgált,

Mért ki lisztet, ocsut, polyvát,

Nem lopkodva sohasem.

Úgy őszült meg becsülettel,

Hogy a kezén nem veszett el

Egyetlenegy búzaszem.

 

Úgy őszült meg… Egyszer aztán

Fogyni kezdett szép lassacskán

A sok hangos őrlető.

Kis szélmalom hogy’ is éljen,

Mikor már a faluszélen

Hivogat a gőzerő?!

 

Odahallik pöfögése,

Hol a kémény füstjét nézve

Szokott elborongani,

Ahol néha reggtül estig

Sanyargatják, elepesztik

Az ő nehéz gondjai.

 

Ott ül, s vár a pillanatra,

Mikor többé nem zaklatja

Bánat, élet-unalom,

S úgy megáll a szíve gépe,

Ahogy megállt vénségébe’

Az a rozzant szélmalom!

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 7. sz. 1927. jan. 11.