- Uram, sajnos, minden hiába… már csak a természet segíthet… - mondotta az orvos.
A férfi lehorgasztotta a fejét. A válla megremegett és egész testében megvonaglott. Fuldokolva, vergődve törtek ki torkából a gyötrő fájdalmak méhéből felcsukló sóhajtások.
Az orvos elköszönt tőle és ő egyedül maradt a marcangoló fájdalmával. Vissza kellett volna mennie a kórterembe, de attól félt, hogy nem tud majd eléggé uralkodni magán, hát inkább kint maradt még egy ideig, hogy leküzdje a felindultságát.
Egyszerre csak egy meleg, lágy női hang szólalt meg mögötte: „Tasnády úr… a felesége úgy várja már…”
A férfi megfordult. Anna állt vele szemben. A felesége melletti ágyban fekvő betegnek a leánya.
- Már megyek… - szólt halk hangon Tasnády.
A leány a férfi arcába nézett és egyszerre riadt sejtések árasztották el a fantáziáját és dermesztő balsejtelmek szorították össze a szívét…
Múltak a hetek, múltak a hónapok… A beteg arcára már ezernyi rovátkát rajzolt a tengernyi szenvedés, de azért a kimerült, petyhüdt testben még mozgott az élet. A szív még bírta az iramot, nehezen… de bírta.
A férfi a hivatali órák után mindennap bement a kórházba, odaült a felesége ágyához, leste a lélegzetvételét, ha kinyitotta a szemét, megkérdezte tőle, hogy akar-e valamit, fáj-e valamije, a látogatási idő eltelte után megsimogatta a kezét, csókot lehelt a homlokára, odaköszönt Anna édesanyjának, azután a leánnyal együtt elindult hazafelé. Ez így ment minden nap. Négy hónap óta majd minden nap.
Egyik este, amikor Annával hazafelé mentek, hatalmas zápor érte utol őket. Félelmetes erővel zuhogott az eső. Keményen kopogott az ablakokon és a házak falán és őrjöngő csattogással ért az aszfaltra. A férfi megragadta a leány kezét és futni kezdett vele. „Ide, a kapuba…” – lihegett a leány. „Nem, nem, jöjjön csak…” – vonszolta maga után a férfi és még egy darabot szaladt vele. „Bocsásson meg, de már csak pár lépésnyire voltunk innen.” „Hát nem mindegy az?” – nevetett a leány és kiragyogott érett cseresznye színéhez hasonló ajkai közül szabályos fehér fogsora. „Ugyan – védekezett a férfi -, csak nem gondolja, hogy itt hagyom magát. Jöjjön fel velem, hisz csupa víz a ruhánk, legalább megszárítjuk kissé és iszunk egy forró teát…”
A leány eleinte húzódozott, viaskodott magával és csak nagy nehezen tudott megszabadulni a kételyeitől. Félve, remegve lépte át a lakás küszöbét, de pár pillanat múltán már elmúltak a borzongásai és nyugodtan, bátran járt szobáról-szobára. szótlanul gyönyörködött a sok szép színes holmiban és magában arra gondolt: Milyen jó lesz, ha mindez majd az enyém lesz. Hisz egyszer csak lehunyta szemét a felesége és akkor talán…
A férfi lázasan sürgölődött-forgolódott a lakásban, gyorsan teát készített, még likőrt is kerített elő és szaporán töltögette a poharakat. Bohókás jókedv keringett az ereikben, a férfi tréfásan átkarolta a leányt és meg akarta csókolni. A leány elhúzta a fejét, ellenkezett: a férfi azonban makacsul kitartott a szándéka mellett. A leány riadt kétségbeeséssel menekült a férfi csókjai elől… De a férfi erősebb volt… Erőt adott neki a részeg mámor, a férfiúi hév reszkető mámora…
… A leány sírva ocsúdott fel a mámorból.
Mi lesz, istenem: mi lesz velem?! – tördelte kétségbeesetten a kezét, de a férfi vigasztalta: „Annus édes, ne féljen… hisz úgyis a feleségem lesz…”
A leányt csak rövid ideig nyugtatták meg ezek a szavak. Ideig-óráig. Csakhamar felborzolódott lelkének sima tükre. Viharbarázdák gyülekeztek rajta. És riadt hánykódással csapkodtak magasba a fehér tarajú, bősz hullámok…
A férfi most már visszafojtott ingerültséggel, nehezen palástolható idegességgel járt a kórházba. Morc, mogorva arccal ült a felesége ágyánál és időnként kimeresztett szemmel bámult a nyíló ajtó felé, mintha a halál érkezését várná… De az asszony mindebből nem vett észre semmit sem. Szenvedően, mindenbe beletörődően feküdt az ágyán. Nem félt a haláltól, csak az urát sajnálta, az ő drága jó urát.
- Istenem, mi lesz veled?... Mihez kezdesz; olyan árván; olyan egyedül? Hisz ha nem volnál különb a többi férfinél… ha olyan volnál, mint a többi… nyugodtabban hagynálak itt…
Elcsuklott az asszony hangja. Hiába küszködött, birkózott magával, a sírás mégis csak felcsuklott a torkából és csak lassan, nagy nehezen halkult el. akkor aztán a fal felé fordult, mintha a sírás fáradalmaitól kimerülten aludni készülne. az ura, aki eddig ott állt a beteg feje mellett, most elvette az ágy lábától a széket, leült, keresztbe tette a lábát és fáradt közönnyel, apatikus lomhasággal körüljártatta tekintetét a megszokott kórházi termen. De ezt szörnyen unalmasnak találta. Intett Annának, aki sietve odaült melléje. A többi beteg felfigyelt erre és gúnyosan megvető arcfintorítással összenevetett. De ők ezt észre sem vették, csak egymás dolgával voltak elfoglalva. Még a beteg sem érdekelte őket. Csak mikor búcsúzni készültek az asszonytól, akkor ötlött a szemükbe, hogy szokatlanul nagy csöndben fekszik, dermedt, jeges leheletű csönd öleli körül és mintha örökre elhallgatott volna. hallgatózni kezdtek, és ahogy nem hallották az asszony pihegését, gyors hirtelenséggel, görcsös mozdulattal megragadták az asszony hideg kezét. „Meghalt!” – dobbant össze a tekintetük. – szólni kellett volna, az orvost kellett volna hívni, de már csak moccanni sem tudtak. Megbűvölten, valami delíriumos, mámoros gyönyörűség álomképétől lenyűgözötten álltak ott, a szívük énekelt, dalolt, a tekintetük szerelmes ölelkezéssel kapaszkodott egymásba és a torkukat a megváltó felszabadulás boldog érzése szorította össze. Nem tudtak szólni, nem bírtak kiáltani… csak egymásra néztek… aztán a halottra bámultak és ekkor vették észre, hogy a halott arcára valami különös, derűs boldogság mosolya rajzolódott rá… Egészen különös, boldog, derűs mosoly…
Forrás: Pesti Napló 78. évf. 8. sz. 1927. jan. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése