2021. márc. 3.

Illés Endre (1902-1986): Don Juan



Teát kavargattak, cigarettára gyújtottak, holtakat támasztottak fel, élőket dorongoltak le. Mint gépfegyvertűz: ropogtak a friss sonkászsemlyék, mint hulló katonák: omlottak a puha tortaszeletek. Végig a négy szobán állt a füst, csengtek a kanalak. Az egymásba tárt ajtók fényességében ritmusba hullámosodott a szó, a kacagás. Lármában, zajban, kavarodásban, selyemharisnyás női lábak, simogató férfitekintetek között egy fárosz emelkedett a magasba. Világított és magyarázott: páratlan szombat este.

A háziasszony kedves, világoszöld ruhás, fiatal nő, belekarolt az elébe botló szmokingba.

- Ni, Sándor… maga is itt van? Jöjjön!

Már hurcolta is a sarokba.

- Bemutatom az asszonyoknak.

Mutatóujja egy pillanatra tiltóan még felrebbent:

- De nehogy baj legyen ám!

S már repült is tovább.

A férfi engedelmesen lehajolt: sorra csókolta a puha, parfőmös, meleg kezeket.

Oly megszokott formaság volt. S mégis…

Csókjával valami szívdobbanásos, nyugtalanító, meleg hullám csapott a sarokba. A nők összenéztek: mi ez?

Egy szó, egy mosoly. Induló beszélgetés, egymásba villanó tekintet.

- Szervusz, Sándor!

A férfit megint elfogta valaki.

- Bocsánat… - csak egy pillanatra…

De a beléje kulcsolódó kar szorításában már el is tűnt. Alakját elnyelte a füst, szava beléveszett a zsivajba. Jött. S már nem is volt itt. Csak egy pillanatig tartott. Amíg meghajolt, kezet csókolt, felemelte a szemét. De ez a pillanat! De ez a nézés! De ezek a szemek! A nők megremegtek. Szívükön átiramlott egy piros hullám, a tekintetük kifényesedett. Ugyanegyre gondoltak, erre a pillanatra, valamennyien.

Hogyan is történt csak?

Jött ez az idegen férfi: fekete szmokingban, keményített ingmellben, frissen borotválva, lefésült haján kölnivíz alig érezhető, kellemes illatával, - jött, mint akárki más. és nem… mégsem úgy… Már az első pillantásában volt valami különösség. Bizalmasság, fölény, merészség. S azután… Ahogy felnézett, ahogy azonnal túllendült minden korláton, formaságon, ahogy pajtáskodva, bizalmasan intett. Igen, intett. Kissé lehunyta a bal szemét, a pupillája összeszűkült, a szemöldöke megnyúlt, oldalt forduló szivárványhártyáján kék tűz lángolt fel… Ez nem volt egyszerű kacsintás: ebben a pillantásban erő volt. Tűz, hatalom, ellentmondást nem tűrő biztonság. Ahogy nézett: ez már tegezés volt. Ahogy megvillant a szeme: csók. Ahogy hallgatott: szavak. Csak így, egyszerűen: „tetszel, ne is ellenkezz, hiába minden, az enyém vagy!”

És nem!...

Itt nem is lehetett gondolkodni, tépelődni, ellenkezni: ez a pillantás, ez a tekintélyt nem ismerő vakmerőség, ez a mindent lefegyverző közvetlenség, ez a tekintet: diadalmasan, virágokon, sorfalak közt, győzelmesen, egyenesen a szívig ért. Nem ostromolt: hódított. Nem kért: birtokba vett. Nem bizonytalankodott: biztos volt. Még csak nem is szólt, de nem is kellett: úgyis az övé volt, eleve, elrendeltetéssel, kezdettől fogva, minden-minden.

Megborzongtak.

Odaát, túl a lármán, a harmadik szobában felviharzott a zongora. Valami ősi, forraló ritmusú táncra feszültek a lábak. De itt, a sarokban, az asszonyok nem mozdultak. Fogva tartotta valamennyiüket az igézet. A pillanat, amíg itt járt: a férfi, a hódító, az igazi. A pillantás, ahogy rájuk nézett: mindegyikükre külön-külön, s egyszerre valamennyiükre. Csoda volt. Ami elsuhan az ember mellett. Egyszer az életben. S még emlékezni is szép rá.

- Hát ti mit ültök itt ilyen fagyottan?

Halványzöld ruhájában a háziasszony megint elsuhant mellettük.

- Persze, szegény Sándor már nincs itt. Ti is kiüldöztétek…

Menni akart, de néhány szóra még megállt.

- Nem tudom… senki nem szereti… pedig nincs semmi hibája… oly kedves, jó fiú… csak éppen hogy kancsal

- Kancsal?

Egyszerre kígyócsípetten, elsápadva, átpirulva ijedtek fel.- Kancsal?

A háziasszony egy pillanattal még meghosszabbította álldogálását.

- Kancsal… igen, kancsal… De nem is feltűnően, nem nagyon, alig venni észre… hát ez olyan megbocsáthatatlan bűn?

Megbocsáthatatlan?

Elpirultak, nem feleltek. Csak a szó viharzott bennük: kancsal, kancsal. S a varázs egyszerre elfoszlott. Don Juan meghalt. Kancsal… Már kuncogtak, már fel-felnevettek. Mindent megértettek. A siker titkát. Nevettek. De a csöndben, csalódásban, a szívekben valami karmoló gyanakvás visszamaradt.

Ez kancsal volt – és a többi?

A többi?

Hátha a többinek is ilyesféle titka van!

Hátha…

S kesernyés ízzel a szájukban álltak föl a tánchoz.

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 5. sz. 1927. jan. 8.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése