2021. márc. 3.

Nagy Lajos (1883-1954): Dr. Kényes

 


Akár hiszik, akár nem, 1914 nyarán kitört a világháború. Eleinte két-három millió katona vonult föl egymás ellen; puskával, szuronnyal, gránáttal kezdték egymást ölni. Azután mindig újabb és újabb tömegeket soroztak katonává a hadakozó országok s küldték őket az úgynevezett frontokra.  Így került bele a világháborúba dr. Kényes is.

Ez a dr. Kényes civilben Budapesten szolgálta az életet, egy kis sommás ügyvédi irodája volt; szép szorgalmasan perelgette a Schwarczot a Kohn képviseletében, meg Póhasút a Bunkófejeő képviseletében. Ezekből a sommás perekből volt egy kétszobás legénylakása, néhány szőnyege s igen rossz képei a szobák falain; de voltak jó ruhái, oxford-ingei, fehér gallérai, - pesti intellektuel volt, úgy öltözködött, mint egy francia attasé. Étteremben étkezett, gondosan ügyelt, hogy amikor a pincér a leveses csészéből beönti a levest a tányérjába, ne érjen bele a csésze talpa a tányérban himbálózó fele-levesbe; a kanalát is megtörülte a szalvétában – mely is nem papírból volt, hanem kendervászonból -, ugyanúgy megtörülte sült előtt a kést és villát is.

Bevonult azután önkéntesnek, gyakorlatozott, térdelt a Lágymányos nedves földjén, evett néha a kaszárnya kantinjában aludt néha a szalmazsákon, ötvened magával egy teremben. A tiszti iskolában tanították őt Napoleon és Klausewitz urak tudományára; néhány hónap múlva káplár lett, beosztották a menetszázadba s teljes hadi fölszereléssel hátán, hasán, oldalán és fejében – felpakolták a vasútra s vitték a harctérre.

Dr. Kényes azután itt igen különös életet élt, mely némely vonatkozásaiban talán hasonlított az ősemberéhez, – Kénytelenéhez, a hajdani, tízezer év előtti Kényes-őséhez – némely vonatkozásokban meg nagyon is különbözött attól, jobban különbözött, mint dr. Kényes eddigi civil élete. Bizonyos azonban, hogy dr. Kényes sokat feküdt a szabd földön, hevert a csatakban és lucsokban, fetrengett a sárban, fázott, ázott; víz, por, sár testét elborították, bőrét fölmarták, behatoltak a csontjáig s egész lényét elborították az élősdi férgek. Bizonyos, hogy dr. Kényes sokszor és  napokat várt, amikor a száját sem volt szabad kinyitnia; napokat unatkozott, amikor üresen kondult el ásítása a légbe; számtalanszor félt, amikor nem akadt résztvevő fül panaszos nyöszörei számára; félt, rettegett, haragos is volt, embert is ölt, örült is; testi és lelki szennyben néha úgy elhempergett, mint a disznó a pocsolyában, néha bizony jól is érezte magát, evett rossz konzerveket, káposztatorzsát és füvet, nyers kukoricát, hathetes kenyeret, fűrészporos kenyeret, vízzel és sárral; ivott közösbe a bakákkal, parasztkulacsból, butykosból, kerékvágásból, szent Jeromos, talán még sarat is kent néha a kenyerére. Ej, ej, dr. Kényes, hát mi a csodának tetszett olyan kényesen törülgetni azokat a kanalakat a kendervászonból való szalvétával? Bizony, valamely filozofáló elme elrágódhatna a kérdésen, hogy: dr. Kényesnek egyáltalán való volt-e a civilizáció, dukált-e neki a kultúra, azokon az éktelenül rossz aranyozott rámás festményeken kívül, melyek szobáinak faláról rémítgették az ártatlanokat. (Hogy azt mondja: „Alvó nő”; „Keresztanya, lila kalappal”; „Kakuk bácsi arcképe”; „Uborka, őszibarackkal és eperrel – csendélet”.)

De egy év múlva hadnagy úr dr. Szőke kétheti szabadságot kapott. Hazautazott Budapestre. Otthon megfürdött, megmosdott, felöltözött civilbe s elment ebédelni az étterembe. Vigyázott a csészetalpra, törülte a kanalát – papírszalvétába! -, ebéd után elment kávéházba s feketekávét rendelt. „Forró feketét!” – csak ennyit mondott; a pincér hozott neki forró feketét – csészében. „Héj, pincé-é-ér!” – üvöltött fel dr. Kényes halálra sebzetten. „Mondtam, hogy pohárban, hát nem mondtam, hogy pohárban? Rettenetes! Ezt a disznóságot!”

A pincér visszavitte a feketét, hogy átöntse pohárba. Azalatt dr. Kényes szinte halálhörögve lihegte ki magából, hogy: hallatlan, hihetetlen, hogy ő nem bírja csészéből inni, hogy az milyen gusztustalan, és így tovább. És egy év óta most szeretett volna először embert ölni, ezt a nyavalyás, gaz, gonosz pincérembert.

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 7. sz. 1927. jan. 11.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése