Bulcsú Károly (1823-1865): Nemes hölgy!...

Nemes hölgy! kire sötét századokból

Világítnak a harczi ős-apák,

Kiket szűz múzsa-csók is ihletett;

Figyelsz-e lantom gyönge zöngzetére?

Figyelsz-e most, midőn a húrokon

Tán beteg ábránd sohajtása leng;

Vagy a sajgó szív fojtott bánatában

A halvány kétség itt-ott felsikolt;

Vagy a dicső múlt nagy emlékei

Kopár sziklákra vetnek dicssugárt;

Vagy a sirboltban ébredt tetszhalottnak

Lég- és világért esdő jajja sír.

Mi már kor az, hol koszorúzott ősöd,

A nagy király rokona, dalnoka*

Dicső hadaknak Tirteusza volt. –

Midőn kifáradt a magyar Klió

Csillag-betűkkel e hon szép egére

Följegyzeni Mátyásnak tetteit;

Midőn Budavár volt a Kapitól,

Mely befogadta a ledúlt Bizancz

S a nagy Róma nagyobb őrlelkeit.

Ez utótized tavaszának fénye

Megtört a lélek börtön-ablakán,

S nem mervén a csöndet megsérteni

Hallgatag volt a szabad csalogány,

S félt kinyílni a rózsa-bokor is, mert

A vértanúknak szemfedője lőn.

Oh lant! vetkőzd le a gyászt, - hurjaid

Nem lesznek többé gúzs a rab kezén,

S a dicsőségnek fényes álmai

be nem fúlnak szűk tömlöcz éjjelébe,

S gyermek-boszúval szégyenítve a gyászt

Nem váll a tenta vérré a papíron.

De feledjük a rémes éjszakát,

mely tízszer termett tövid koronát

A mártiroknak véres homlokára, -

Az éjszakát, - melynek láz-álmai

A legyilkoltak halvány árnyival,

Bűnnel s átokkal voltak népesek.

S feledhetünk? - - Oh a mi bánatunk

Sohajtási sötét felleg gyanánt

A kiterjedt égboltot elborítnák,

Hogy évekig sem lenne napvilág!

A kiterjedt égboltot elborítnák,

Hogy évekig sem lenne napvilág!

- És mégis a felhő-nyiláson át

Uj nap sugára ragyog im felénk

S feltámasztja a legyilkolt reményt.

Oh nemes hölgy! szerelmed tárgyai

Szebb létre kelnek; - és nem üdvtelen

A lelkesedés,melyre ébresztőleg

Hatott egykor tanítód szelleme, -

Midőn szemednek gyermeteg tüzében

A honszerelem veszta-lángja égett.

Ápolni újra boldogság Neked

Dicső nemzeted ős erényeit,

S távol századok viszhangja felel még

E kérdésre: melyik magyar család az,

Melynek köréből oly sok észerő

S önzéstelen buzgalom tele ki?!

*) Jánusz Pannoniusz

Forrás: Bulcsú Károly költeményei 1850-1860. – Kecskemét, 1860.

Bornemisza Péter (1535-1584): Cantio optima (1565 körül)

Siralmas énnéköm tetűled megválnom.

Áldott Magyarország tőled eltávoznom;

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

A fölföldet bírják az kevély nímötök,

Szerémségöt bírják az fene törökök.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök,

Engöm környülvettek az pogán törökök.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm elúntattak az magyari urak,

Kiízték közőlök az egy igaz Istent.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád áldott Magyarország,

Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,

Bornemisza Pétör az ő víg kedvében,

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 2. szám 1946.

Végh György (1919-1982): Búcsú Budapesttől

Évfordulóra

Ez volt a mult: négy hét a  pince-mélyben,

bombák s aknák füttyös zúgása közt;

ez volt: a rettegés, az éhezés,

közös nyomorban is egymás marása

s körülünk míg eltűnt a régi élet,

hajunk fehér szálakkal gazdagabb,

miként ha hó hullt volna rá szelíden:

játékos kék egek ezüst pora.

A szenvedés is, mint a jó, mulandó,

emlék a bűz, a folyton-várt-halál;

a mécsesek tüdőt rontó koromja

s melynek fényénél vad csaták dühöngtek:

bástyák dőltek s királyok hulltak el

szelíd sakktáblák vértelen mezőin,

míg fönn gépágyúk ontottak halált.

Emlék a mult, de férfi lett a férfi,

bár, mint az eb, szűkölve meglapult

a pince mélyiben, falak tövénél –

de férfi már, nem hitvány, gyönge báb.

Az utcákon sárgán, penész-szakállal

járkálok, int egy visszatért halott;

vakít a köd, erőtlenít az élet,

a húst leszedte rólam mind a pince:

sétálni már csak csontomat viszem.

Amerre lépek: elhullott lovak,

a sárga döghalál bűzlik belőlük

s egymást marják értük az emberek,

mint a hiénák és a karvalyok.

Itt egy eltorzult állkapocsba botlom,

amott egy láb, egy véres csont hever:

ember vagy állat,nem mindegy neked,

ki élsz, kire halál még nem lehelt?

Megyek, tántorgok részegen a széltől

s csak bámulom az utcák roncsait,

ez itt a Váci-utca? nem lehet:

itt nemrég még úgy csillogott a fény,

s az ékszerek tüzén, a nők szemén

valami boldog-álmos béke lengett,

mit nem találok itt a rom között.

S az Erzsébet-híd büszke íve hol van,

tündér játszik, vagy káprázik szemem?

Meghalt a híd, jaj, már nincsenek hidak,

a Duna Gyöngyéről lehullt az ékszer,

a mély, a mély magába vonta őket,

hat lepke-könnyű, karcső táncosát.

Pesten már béke van, de még Budán

ágyúk dörögnek s áll a szörnyű harc

a híres Várban és a Svábhegyen,

amely a béke fellegvára volt...

Mire elül a harc, - talán tavaszra –

egy lesz Buda s Aquincum romjai –

Karthago is így pusztult el talán

s így kesergett Babylon romjain

egy jövőben bízó asszír dalos.

A Rózsa-dombon, hol tavaly Zsuzsával

kék Antarest csudáltuk boldogan,

májusi tisztaságú februárban,

most, mint itt, hullák és dögök hevernek,

és bár csak egy pillanat csak távbeszélőn,

azt sem tudom, hogy él-e még,

ki számomra már rég halott.

Budát vagy tán Pestet sirassam inkább?

múló-máló követ minek siratni,

az újabb századok újat emelnek.

Egyszer már volt Mohács, de él a nép,

hiába nyomta el német, török,

élünk, mi vér az ősök vériből,

a drága romokból utódainknak

építünk majd egy új, szabad hazát,

hol nem lesz törpeség és szolgaság.

Új földre lépünk, már hiába minden

kesergés, honvágy, régi Városom,

köröttem vagy, de többé nem talállak,

a  P e s t  a lángok martaléka lett:

csak por vagy és szemét. Elszállt a tündér:

nem vagy megéledő főnix-madár.

Ma még oltalmat nyújtsz nekem, de holnap,

holnap talán már Párizsé a szívem,

vagy a rejtelmes Moszkva vár telével,

vagy a regékből ismert Néva-part;

mindegy: szívem könnyű, ha elmegyek,

mert már csak bennünk élsz, te régi Város,

bennünk, kik egykor éhesen csodáltuk

a fényt, a bűnt, s a lányok szép szemét –

bennünk, kik könnyen búcsúzunk a Multtól

és bízva indulunk feléd, vidáman:

Új élet és Szabadság.

PEST ROMJAIN,

1945. február 11.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 2. szám 1946.