Kedves jó poétám! dalt,
verset a lapnak!...
Miről daloljak hát Szerkesztő uram?
Tudja tán, ha eljön alkonya a kornak,
Oly sivár az élet, oly virágtalan.
Elnyilt ligetén a tarka rózsafáknak
Madár sem mond többé vidám éneket
Örömtelen élet örök panaszának
Nehéz keresgélni csengő rimeket.
Bút, bajt daloljak tán? Az elégiának
Ma már nincs barátja Szerkesztő uram –
Hisz ugyis misantrop fele a világnak,
Csak ugy bandukolnak némán, szótalan…
A bordal se gyujt
már, mint azelőtt régen
Ha perczre hevit is, az csak lobbanó,
A csillag sem az már a mi volt – az égen
Napsugár sem éget, olvadóbb a hó.
Megváltozott minden s mi az ósdi népek,
Kik a régi nótát ismertük csupán,
A vig sonettéknek, játszi hangszökésnek
Nem igen beszélünk vidám hangzatán.
Balladát, románczot senki el nem olvas
Sikamlós szövegre van ma jó kelet
A nagy rész ezekre szinte kapzsi, szomjas,
A zilált erkölcsön nagyokat nevet.
Jut-e még eszébe? óh, dehogy ne jutna!
A szerelmi lyra egykor mint hatott…
Ifju, agg, leányka, bizton még anyánk is
Abb’ a korba mind csak lyrát
olvasott.
Óh, hány szív fonódott, mint a gerleszó…
Telve imádságos, édes vallomással –
Mért is hogy a földön minden elmuló?!...
Uj izlés a dalban, - szivnek más világa, -
Mondja mit daloljak Szerkesztő uram?
Ócska kobzom vásott hangulatlan hurja
A modern izlésnek nem szolgál, tudom.
Ugy vagyok hurommal, mint a hűs csalitnak
Csendes árnyi közt a dalos kis madár,
Néha, néha zendül, akkor is magának,
Én is ugy merengek lantom hangzatán.
Ne kivánjon jó verset jó uram, ne tőlem –
Prózát majd szivesen s többször is talán
Az igaz poézist
hagyja meg szivemben,
Ez mi éltet engem létem alkonyán.
Olvasói közt ha tán akadna mégis
A ki ósdi versek rythmusára vár,
Mondja meg, ne várjon, ez a kor reális
Eszményi dolgoktól messze, messze jár.
Forrás: Buda és vidéke X. évf. 28. sz. Bp. 1901. Mindszent
hava (október) vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése