I.
A
világfájdalom költészeti jogosultságát -
dacára a Schopenhauer-féle bölcsészet elterjedésének – még napjainkban is
kétségbe vonják. A fájdalom fölösleges, a kor reális irányt vett s nincs
szüksége meddő jajongásra. Nem lesz érdektelen, ha ez ellennézet gyakori
feltűnte mellett kivonatosan megismertetjük olvasóinkkal Gottschall egyik jelesebb essayét, mely midőn e kérdést kellő
világításba szándékozik helyezni,- a kicsinyes előítéletekkel szemben igazságot
szolgáltat e költészet legpraegnansabb kifejezőjének, Byronnak.
Ki
volt Byron? Egy átmeneti korszak beteges elméje-e csupán, kinek hatása s
jelentősége – korára épp úgy, mit az irodalomra –múló; vagy genius, mely
nemcsak már teljesen megváltozott korunknak elismerésére, de a késő jövendő
koszorúira is számíthat? Annál szívesebben kérdezzük ezt, mert a német
úgynevezett tudományos kritika nagyon könnyen végzett vele. Gervinus
„Geschichte des XIX. Jahrhundert” című művében annyira megy, hogy Byron költői
beszélyeit aesthetikailag ízlésteleneknek, lélektanilag természetelleneseknek
meri nevezni; megborzad a sötétségtől, mely művein elömlik; skepticizmusát
tobzódás által tönkretett s az élvektől elcsigázott lelke kifolyásának tartja:
szerinte Byron különc, ki minden cél nélkül beleéli magát a világba s követőiből
„sátáni iskola” alakul, melynek pessimistikus nézetei szerfelett károsan hatnak
erkölcsre és társadalomra.
Miért
e heves megtámadás? És miért éppen most, legújabban? Hisz a világfájdalom nem
napjaink szüleménye: a nagy költőket s gondolkodókat minden időben aggállyal
töltötte el az élet, a világ, az emberiség sorsa. Már Homér nyomorultnak nevezi
az embert, legnyomorultabbnak a földi lények között; Sophokles a sors fölötti
győzelmet csak egyben találja: nem születni, Euripides beismeri, hogy minden
lét fájdalomteljes, Lucretius panaszkodik: mily sötétségben tapogatózunk, s
mennyi veszélynek vagyunk kitéve. Épp így beszélnek Hiob, a zsoltárok, Luther,
Dante, Shakespeare.
Ha
a világfájdalom ily régi: ugyan mi késztetheti éppen most e tudós urakat
egyoldalú kifakadásokra? Bizonyára az alaknak,
melyben e költészet legújabban megjelenik, kell valami sajátságosnak,
rendkívülinek lennie. –Lássuk Byronnál.
Byron
valódi gyermeke hazájának, melynek történelmi fejlődésében a legszembeszökőbb
végletekkel találkozunk. – Egyrészről a puritanismus, az álszenteskedés,
másrészről a fajtalanság s a szabad szellem. Anglia történelmén e végletek
vörös fonálként húzódnak keresztül. Cromwell és Milton mellett ott állanak a
Bolingbrockok s a walesi hercegek mindenkor. Byron ifjúsága a udvari feslettség
virágkorába esik, míg ezzel szemben a társadalmi erkölcs bizonyos
álszenteskedés jellegét ölti magára. Ez ellentétek belevegyülnek Byron életébe
is, sőt költeményeinek legjobb magyarázói. Eleinte ő is hódolt az
aristokratikus feslettségnek, teljesen belemerült az élvezetekbe, tobzódásokba,
- ízről-ízre megismerte a magasság embereit s látnia kellett: mennyi bűn
nehezük azokra. Az élvek blazírttá tették, a kimerültség megutáltatta vele az
élet báját. Ha e beteges elem költészetében uralomra vergődik: veszve van. De
tiszta geniusa győzött s az egyéni bukás sötét képe csak hátterét alkotja
költészetének. A történelem, a természet még elragadák; blazírtsága elvegyül s
ha unt lelkének hangját hallatja, mindig szíve legmélyéből szakadnak fel e
hangok.
Childe
Haroldban – bár első költeménye Byronnak – a világfájdalom leginkább magán
viseli a blazírtság színeit. A hős beleun az örökös egyformasága, az undor
elűzi őt honából, hol őrjöngő tobzódásokkal s fajtalan vigalmakkal
szentségtelenítette meg ősei csarnokát. E „jól-lakás” magyarázza meg: miért
változik a fiatal Childe Harold Timonná. Barátai valóságos tányérnyalók,
szívtelen hízelgők, barátnői csakis a fényt, a pompát szeretik. De gyakran mély
bánatot érez a legzajosabb vigalmak közepett is; e bánatot igazán érzi, nem
mutatja senki előtt, magába rejti. Csodálatos, mint emeli Byron geniusa a
látszólagosan múlékonyt is az általánosság magaslatára! Blazírtságának és kiélt
természetének magában véve nincs jogosultsága: a tompa közöny képes minden
költészetet megölni. De a komor alaphangulatból felemelkedik a legnemesebb
gondolatokig s e gondolatok mélységét, igazságát éreznie kell minden fogékony
kedélynek. Csak a „Magány”-t idézzük:
Sziklán ülni, - nézni dagályt, apályt, -
Árnyas erdőben járni tétova, -
Hol ember még nem irt törvényt, szabályt
S lábnyom ritkán volt, vagy talán soha; -
Egyedül járni a bércek hava
Csak zengenyájtól járt sivatagán,
Szédítő mélység tátongásiba
Alátekintni, - még ez nem magány,
A szent természettel társalgás ez csupán.
De járni zajgó tömeg közepett,
Hol látunk, hallunk, érzünk, birhatunk,
S mégis szivünk üres, számüzetett,
Hol nincs ki áldjon s nincs kit áldhatunk,-
Hol élv s gyönyör közt tépőbb bánatunk,
Mert senki sincs, kinek szerelme még
Akkor is, hogyha sírba roskadunk,
Érettünk forró, fájó lánggal ég:
Ez a magány, ah, ez az egyedüliség!
Egy
ily kedély, mely a természet szépségeiért így lelkesült, nem életunt, sőt
ellenkezőleg maga az élet buzog benne. Childe Harold, ki oly szívesen társalog
a természettel, korántsem oly blazírt, mint ama dán királyfi, kinek szemében „a
föld, ez a gyönyörű alkotmány csak egy kopár hegyfok; a dicső mennyezet, a lég,
az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat nem egyéb, mit undok és dögleletes
párák összeverődése.”
Tulajdonképpen
nem is Chile Haroldot, hanem Don Juant tartják Byron legblazírtabb
költeményének. Gervinus fölkiált, hogy szeleskedő aesthetikusok „Don Juant”
tartják Byron legnagyobbszerű művének. Bizonyára e szeleskedő aesthetikusokhoz
kell tartoznia Goethének is, ki „Don Juant” határtalanul genialis műnek nevezi.
MI különben inkább tartunk Goethével, mint Gervinussal. Wer den Dichter will
verstehen, muss in Dichters Lande gehen.
Don
Juan nagyon elüt Childe Haroldtól. Itt nem találkozunk azzal a subjectiv
küzdelemmel, lázas nyugtalansággal, elkeseredettséggel, az élet és világ okozta
kétségekkel, - a költő kényelmesen vezet bennünket egy gúnyos tükör elé, s ha
költői és erkölcsi licenciáin megbotránkozik valaki, úógy bizonnyal igen
rosszul ismeri a világirodalom satirikus erőit. Byron Don Juanját még frivolnak
sem lehet nevezi, mert a csiklandós érzéki helyzeteket korántsem azért festi,
hogy bennünk e helyzeteknek megfelelő hangulatot gerjesszen, mint ezt frivol művek
írói tenni szokták. Egyszerű tények azok, melyek alkalmas anyagot szolgáltatnak
satirája számára.
Helyén
lesz Gervinussal szemben a finomabb s élesebb ítélőtehetségű Rosenkranz,
„Aesthetik des Hässlichen” című munkájából a következő párt sort idézni: „A
tiszta komikumnál bátran ignorálhatjuk az aethikát, csak a tényleges
ellentmondásokra, melyek magában a helyzetben rejlenek, kell figyelnünk. Byron
Don Juanjában is találkozunk e komikummal; a pikáns jelenetek nevetésre
fakasztanak bennünket, anélkül, hogy bensőnket fellázítanák. Julia – midőn
férje az alguazillal szobájába ront -, paplana alá rejti Don Juant s egy
mennydörgő szónoklatot rögtönöz: mily szemtelenség ágyáig hatolni. Mindent
átkutatnak az egész szobában, még az ágy alatt is szemlét tartanak, de semmi
gyanúsat nem vesznek észre, - Don Juan azalatt keményen izzad a paplan alatt.
Másutt pedig Don Juant a konstantinápolyi szultánnő megveszi rabszolgaként s
nőruhába öltözve a harembe jut, de minthogy ágya még nincs ott, parancs szerint
egyik odalisk mellé kerül, ki aztán éjjel oly élénk álmot álmodik, hogy
felkiáltása az egész haremet felveri. Ily esetben, mint már mondtuk, el kell
tekinteni minden erkölcsi kritikától; e mellőzést azonban a körülményeknek kell
eszközölni. A lánynak öltöztetett Don Juan minden akarata s közreműködése
nélkül jut hálótársul az odalisk mellé, s hogy az aethikai követelményekről
csakhamar megfeledkezik, ez éppen nem lephet meg bennünket. Byront nem kell
összezavarni Wielanddal, ki csak azért fest,” mert az érzékiség tetszetős
neki”.
Valóban
a költő tendentiája itt csakugyan satirikus s e tendentia gazdag képzelete
minden csapongása mellett is untalan előbukkan. Don Juan egy ironicus polemia,
korának szenvelgő, zsarnokoskodó erkölcsisége ellen. A költő felhasználja a
satirikusok régi jogát s könyörtelenül lerántva a hazug lepleket, a meztelen
valóságra utal.- A helyzetek, melyekben leginkább feltűnik ereje, tán
megbotránkozást szülnek s így „Don Juan” fiatal lányoknak csakugyan nem való;
de e helyzetek éppen nincsenek frivol színekkel kifestve, hogy a phantáziát
csiklandozzák; az összbenyomás vidám, jóleső. Don Juan nem egyéb, mint egy
satirikus adalék a nők történelméhez, a szerelemnek minden nemzeti öltözetben
megjelenő ironicus előállítása.
Byron
elbeszéléseinek majd minden alakját a blazírtság s a világfájdalom képviselőjeként
akarják feltüntetni. A giauroknak s a tengeri rablóknak bizonnyal nincs derült
tekintetök, de azért jellemök alapja korántsem a kiéltség. Egy átviharzott élet
erélye s szenvedélye nyilvánul minden vonásuk-, érzésök- s cselekvényükben.
Tompult szivök van, mint Korzarnak, de csak azért, hogy feltámadó szenvedélyök
tízszeresen hasson; vagy megjelenésök egészen titokszerű, mint Lara-é, de azért
Lara nem a divat blazírt alakja: sok vonás van benne Timonból; egy kijózanult
idealista, ki gyermekkorában örökösen a „jóról” álmodik s későbbi éveiben
keserű lesz, fatalista, ki az akarat tetteit sorsnak nevezi, őrültsége nem
agyában, hanem szívében tanyáz; amaz alakok egyike, kik eltörölhetetlenül vésik
vonásaikat kedélyünkre, démoni hős, de tetterővel telve, Hamlet ellenese.
Egészen
másként van skepticismusának
világfájdalmával, mely általános érvényű jelleget visel magán, mely nem az élet
és világ megutálásából származik, hanem ezek mögött állva emeli fel sötét arcát
s intézi aggasztó kérdéseit az emberiséghez. E skepticismus képezi Byron
költeményeinek valódi vonásait s az igazság theológiai és philosophiai
nagyszájasainak joga van ezért őt kárhoztatni, elítélni – föltéve, hogy így
fognak tenni Hamlettel és Shakespeare egyéb műveivel, valamint Fausttal is.
Annyit
azonban nekik is el kell ismerni, hogy a kétség út az igazság felé. A kétség az
élet legfönségesebb java, csak azután jön maga az élet. Az áthúzódik Byron
összes költeményein, ez Manfréd- s Kainban érvényesül legmélyebben. Az első, az
erkölcsi skepticismus, Byronnál néha
játszi, frivol színekel vegyül; a msodik, a metaphysikai
skepticismus, mindig költészetének legszabadabb, legvilágosabb pontján áll.
Byron
épp úgy, mint Victor Hugo, megveti a hadi dicsőséget; Childe Haroldban, Don
Juanban a legszarkasztikusabb gúnnyal fordul el tőle. Csak a szabadság
diadalait ismeri. A költői hírnevet sem képes megvetni; Chile Harold negyedik
énekében dicsőíti Petrarcát, Tassot, mint kiknek nevét az utókor könnyek és
ujjongások közt emlegeti.
