I.
Ki vette észre, hogy ez a darab három dimenzióban játszódik le? Az első dimenzió a valóság szilárd fundamentuma. Egy színész van a színpadon, aki egy színészt játszik. A színpadi színész már egy másik régióban mozog. De ez a színész is játszik éspedig azt játssza, hogy játszik, egy testőrt és így az egész élete és játéka háromfelé hasad. Minden szó, amely elhangzik, három médiumon fut keresztül, mielőtt hozzánk ér és ezekben megfürödve elferdül, új és mélyebb jelentőségében gyengülve ragyog ránk, mint a sugárkéve, amely háromszoros sugártörést szenvedett. Az arcokat egyszerre három tükörben látjuk. Molnár Ferenc egy szédületes tükör-labirintust rendezett be, amelyben emberek és sorsok, életek és életek projekciói viharozva kergetik egymást végül minden egy bús kacajban pattan szét.
II.
Ez az útvesztő pedig nem játék.
Egy ravasz és hideg logikai folyamat útján egész odáig kell jutnunk – demonstracio ad absurdum -, hogy sohase tudhatjuk meg, minő apró manipulációk folynak le a női koponyában. tőrjük föl ezt a diót s lássuk be, hogy semmit se érünk el diótörővel és logikával. Ez a tükör-zavar a nő banális megfejthetetlenségéből születik. A férfi bizonyosságot kar. Abban a helyzetben van, hogy önmagának a vetélytársa lehet; a szíve jobb kamrájába zárja a feleségét, a balkamrába pedig a szeretőjét; mindenről önmaga győződhetik meg. Tanúi vagyunk a győzelmének és a kudarcának. Ha két darabra hasadnánk – gondoljuk néha – és magunk tennénk próbára az asszonyi hűséget, bizonyára megtudnók, hányadán vagyunk vele, hiszen a szívünk egyik fele csak nem csalja meg a másikat. Igazunk van. A szívünk egyik fele nem csalja meg a másikat.
De a nő megcsalja a szívünk egyik felét a másikkal. Nevetve és elhűlve hallgatjuk a csiklandós jelenetet, amelyben a nő túlgondolkozza a férfit s bebizonyítja, hogy nem a férfi játszott vele, hanem ő játszott a férfivel és ijedve látjuk, hogy az ösztönök csigaházában hogy törpül el minden, hogy szűnik meg számítás, ravaszkodás, hogy hígul levegővé magának a férfinek a realitása is. Mély és titokzatos ez a nő. Ennél igazabbat még nem rajzoltak magyar színpadon. nem naiv és önzetlen, nem is a szokott démoni típus, nem egy forró és fehér kis állat, de közönyös minden iránt, nem antimorális, de amorális. A bukfencező ötleteken túl egy bús és komor dallamot hallunk, kacagás és művészet között Weninger filozófiája szűrődik át, az a mondata, amely talán legbensőbb és legigazibb megállapítása nőgyűlölet apostolának: „A nőre nézve a valóság nem létezik”.
III.
Vajon igaz-e az ellenvetés, amit oly lázasan hangsúlyoztak mostanában az összevetők, az ellenőrzők, a valóság bús ugrifüles csőszei? Hogy ez a kettéválás lehetetlen és fiktív? Hogy a masztiksz és a bajusz nem okoz ilyen végzetes illúziót? Hogy a színész mindezt nem játszhatná el az életben? A megállapítás helyes, de az ellenvetés hazug és tudákos. Ne kotyogjanak bele a költészetbe. A színpad élete szuverén. ezeknek az ellenvetéseknek alapján minden szellemjárás és moliére-i komikum képtelenség. Az életnek nem hinném el, de a színpadnak elhiszem s ott lehetővé is válik, mert magasabb, feltranszformált élet, önmagában kedvét lelő művészi teljesség burkolja körül. A drámai beszéd nem sztenográfiai jegyzet. Inkább szellemírás, médiumok ákombákomjai, ultraviolett sugarak kirezgése, amely egy magasabb helyről, a lényünk elzárt és titkos mélyeiből sugárzik felénk. Szamarakkal szemben kézirat.
IV.
Ez a vígjáték is, amely látszatra vidám kielégülést ad viszkető tüdőnknek és nevető-kedvünknek, az utolsó gesztusával egyszerű magasságok felé ível. Nem véletlen, hogy a hőse éppen színész, aki élet és álom, valóság és képzelet között mozog s magában hordja minden művész-lélek tragikus kettősségét és – egy igénytelen téma keretében – drámai formában érzékelteti meg azt, ami a legfájóbb és legproblematikusabb problémánk. Egy ember párbajozik önmagával. A testúr, ha húsra és vérre egy is a színekkel, egy más ember, nem azonos vele. Elválnak az útjaik. Az egyik megnyer mindent. A másik elveszt mindent. A férj gyűlöli a férfit, a ragyogó fehér, sisakos csábítót. „lelövöm őt és így legalább magammal is végezek.” Ez az a pont, amelyen egy új horizontra látunk és egy pillanat extázisában megértünk egy szimbólumot, amely a művészet és az élet, a szerelem és a házasság, a tréfa és a komolyság mély kapcsolatát tünteti fel és megérteti Molnár Ferenc egyéniségének legmélyebb mélyét is. Emlékezünk szójátékaira, gyerekes vicceire, okoskodásaira, amelyeknek nyakatekert kacskaringóin kificamodik az értelem s az olvas szinte belebolondul a szavak keringésébe. Mostan mintha a tréfa komoly fonákját mutatná nekünk. „A testőr” útvesztőivel, tükreivel ugyanazokon a pszichológiai rugókon jár, mint minden írása. Ez a darab az övé. Nem ügyes, ötletes és szellemes, nem feladat, de költemény, nem egy színdarab csak, de mély, diszkrét és szomorú vallomás.
V.
Ilyen magaslaton, ilyen egyedüli, méltóságos piedesztálon még nem láttam Molnár Ferencet.
Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov.25.
