Molnár Ferenc: A bűn

Lenn, éppen az ablak alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az asszony volt, a házigazdának kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csepp fehér kesztyűjét, billegtette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e benne, aztán kifeszítette a napernyőjét, balkezével fölkapta a világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba és vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy mindannyian szerelmesek vagyunk belé.

A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még ott csillogott az utca végén a fehér selyemernyője a napon, aztán eltűnt.

És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott, hogy szétterpesztett lábbal szoktak állni a csónakban. Lányok is jöttek nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk, mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simítgatták volna.

Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.

És visszaültünk a helyeinkre, mind az öten, kosztos fiúk, akik ott laktunk a tanár úr házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiúk.

Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimította a homlokát és így szólt:

- Most a tanár úr sincs itthon, ő meg templomba ment…

Eddig mondta és senki nem volt kíváncsi a folytatására. Mindenki a fehér napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis folytatta:

- Senki sincs itthon, és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…

- Mit?

- Hát az ágyat?

- Kinek az ágyát?

Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:

- Az övét.

Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:

- Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, míg vissza nem jönnek. Mert én meghalok…

És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:

- Nem kell félni. Még most a rendes úton megyünk. Hátha a szalonba akarnánk menni, nem erre mennénk?

Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő parfümjével, az ő nevének kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele. A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.

- Csak menjetek be – suttogta -, én vigyázok. Ha abbahagyom a zongorázást, baj van.

És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja elé. Az egyik, aki piktor volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az asszonyhoz, látott ő már hálószobát.

Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként elfogott, amikor az asszony aludni ment. Akkor éppen így pattant az ajtó.

Oh, csak egyszerű két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a falon.

Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.

- Nincs baj, de én is látni akarom.

És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.

Egymáshoz szorulva, kimerült szemmel, visszafojtott lélegzettel néztük a párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár úré, mert ennek dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott a rózsaszínű szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és szítta, szítta az illatát.

- Hát ez?

Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtott pici ing volt. Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb. És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szíve dobogását, megszólalt akadozva köztünk a legkisebb:

- Én… én azt hiszem, hogy ez bűn…

Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. a takarót én tettem a helyére.

Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor csúnyaságot tett, amikor ide csábított, igen jól tett.

Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint ő pirult el. Aztán elővette zsebkendőjét, letörölte az arcáról a verítéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán abbahagyta.

- A helyére tettél mindent? – kérdezték.

- Igen – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az előszobában már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a nagy csöndességben és szólt:

- Nem volt szép tőlünk… bűn volt.

Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke egyik pici lábnyomot mutogatta:

- Az övé.

És mintha csókolta volna a szemével, úgy nézett rá. Aztán meglökték az oldalát:

- Jönnek.

Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:

- Kik jönnek?

És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó, forró utcán megjelent a tanár úr a karján a feleségével. A kicsi asszonnyal. Jöttek, lassan jöttek és a tanár úr levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.

Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 15. sz. 1912. ápr. 7.)