Szomorú sors ez, melybe most vetődtem:
Itt körülöttem mindenki temet.
Fekete fátyolt lenyelnek előttem,
Itt minden lélek egy-egy gyászmenet.
A boldogoknak másfelé visz útja,
Hozzám csak az jön, aki szenvedő.
Ki bánatáról már előre tudja,
Hogy vigaszom lesz rajt’ a szemfedő.
A mosolyok hát mindig csak hazudnak?
A sok kacér pillantás, mely vakít,
Csak sírköve nagy, néma bánatoknak,
S a lélek mélyén mindig gyász lakik?
Az a tavasz, melytől pezsdül vérem,
Csak bennem ébred? Másokban halott?
A sok virág csak nékem int fehéren,
S másoknál minden szirma elfagyott?
Lén mindenütt rejtett redőt találok,
Csupa mosolygó, titkon szenvedőt,
És szomorún, kalaplevéve állok
Idegen gyászok, bánatok előtt.
Szeretnék mindnek lopni a szívembül
Egy hangot, melyet szellő szárnya hord,
A dalból, mely folyton fülembe csendül,
Hadd jusson mindegyiknek egy akkord!
S halkan súgom nekik vigasztalóul:
Tavassal minden ágon hajt levél.
Minden fájó seb egyszer csak begyógyul,
És nincsen bánat, mely örökre él!
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 14. sz. 1912. márc. 31.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése