Vándor Iván (Várady Ilona 1882-1962): Temetés

 

Az asszony nesztelenül nyitotta ki az ajtót, nesztelenül tett pár lépést a szobában, aztán ijedten állott meg. Sohasem látta az urát még ilyennek, mint most.

Gyász lebegett a homlokán, a szép, hatvanéves embernek, mintha leroskadt volna egy hirtelen ránehezedő súlytól. És a fekete, fáradtan csillogó szeme nedves volt egy keserű könnycsepptől.

Ez a váratlan, ösmeretlen szomorúság annyira átváltoztatta a férfit, hogy a felesége dermedten nézett rá.

- Mi baja van magának?

Az ember elröstellte magát, mint az asszony, kinek véletlenül idegen lát meg egy darabot a testéből, melyet máskor gondosan elszokott födni a ruha.

- Nincs semmi bajom.

- De maga sírt.

- szó sincs róla.

- Látom, hogy sírt, Endre, hát nekem nem mondja meg, mi lelte? Tőlem akarja eltitkolni a haját?

- Hidd el, hogy nem titkolok semmit előled.

A feleség, ki sápadt volt az ijedtségtől, most összeszorította az ajkát. Egy hirtelen fölvillanó gyanú nyűgébe került.

- Ez az ember valakit sajnál! Valakit, akiről én nem tudok.

A feleség szép, okos arcú nő volt. Magas, karcsú termetű, nem nagy szemű, de határozott nézésű. Olyan szemű asszony, aki akarni tud. Aki rá tud vinni, rábeszélni, rákényszeríteni a maga útjára mindenkit, akire hatni lehet.

Most, mikor az egész testét megremegtette a homályos gyanú, meglepetéssel és haraggal tekintett az ura ismeretlen bánatára.

Hogyan! Ennek az embernek, kivel ő egy fedél alatt harminc esztendőt töltött boldogságban, lehet az életében valami, ami neki idegen?!

Bizonyára. A finom vonású férfiarc, az üde száj, a keleti álmodozásra hajló barna szem most különös panaszkodásról, a leszámolás, az örökre való lemondás szomorúságáról beszélt. És ebbe a szomorúságba szemérmesen burkolózott egy nagy titok. Az asszony megérezte, hogy ez a titok az ura lelkéhez van nőve.

Ő mindig azt hitte, hogy ennek a kissé gyakorlatiatlan észjárású ember lelke lakásának minden kis kamaráját az unalomig ösmeri már, és íme, egészen váratlanul bezárt ajtócskára bukkan. Egy fekete ajtócskára, mely mögött kínos csalódás, sötét rejtelem, talán a megsemmisülés lappang.

Milyen kegyetlen lehet az a titok, mely addig markolja a férfiszívet, míg asszonyos könny nem pereg végig az arcon.

Jobb lenne talán soha meg nem tudni, gondolta, és így szólott:

- Mondjon el mindent. Nem a kedvese vagyok, hanem a felesége. Nemcsak az örömében tartozik velem osztozni, hanem a bánatában is.

A férfi kedvetlenül állott föl az asztal mellől.

- Mit mondjak meg? Hatvan éves vagyok és visszanéztem. Aztán meg előre néztem. Ez az egész.

Az asszony persze nem hitte el. Kicsinyes, csirkeröptű fantáziája, mely a lapok napi híreiből táplálkozott, megmozdult és egy pár hétköznapi tragédiával rémítette.

A megőrüléshez volt közel, mikor szelíden lehajtotta fejét és megadással mondta:

- Ha nem tart rá méltónak, ne mondja.

- Ne beszélj bolondokat, fiam. Azért nem mondom, mert tulajdonképpen nincs mit mondanom. Gondolkoztam. Ezt te nem érted. A férfigondolat néha – fáj.

- Nem volt boldog velem?

Ezt maga sem hitte az asszony, csak azért kérdezte, mert ismét pompásan átcsaphatott arra a térre, ahová bevezetés nélkül nem mert volna belépni.

- Vetted valaha észre, hogy boldogtalan vagyok?

- Azt nem. De azt nem tudom, én tettem-e boldoggá?

A férj vállat vont.

- Ugyan, Ella!

Az asszonynak foszforeszkálni kezdett a szeme.

- Ne tagadja. Most már értem. Egy asszonyt siratott. Meghalt a szeretője.

- A szeretőm? Hát ez meg hogy jutott eszedbe?

Az asszonynak foszforeszkálni kezdett a szeme.

- Ne tagadja. Most már értem. Egy asszonyt siratott. Meghalt a szeretője.

- A szeretőm? Hát ez meg hogy jutott eszedbe?

Ez a álmélkodás kissé megnyugtatta a feleségét, de csak azért, hogy öt perc múlva még jobban kétségbeessék.

- Miért nincs hozzám bizalommal, Endre. Harminc éve élünk egy fedél alatt, ismerhet. Tudhatja, nem vagyok sem ridegszívű, sem önző és nekünk nincs gyermekünk. Ha egy gyermek miatt búsul… Istenem… Én sok mindent meg tudok érteni és – amint az ember megértett valamit, azt már meg is bocsátotta. Miért nem szól nekem? Ha azért a gyermekért búsul… Én tudnám szeretni.

- Miféle gyermeke akarsz te szeretni?

- Hát nem? – kiáltott örvendezve. De rögtön elsápadt.

- Akkor tönkrementünk.

- Dehogy mentünk.

- Akkor maga beteg.

- Édes fiam, ne ostobáskodj. Mondtam már egyszer, hogy gondolkoztam. Visszatekintettem az életünkre. Aztán szemügyre vettem, a mi következik és igaz, a végén – temettem.

- Temetett! Mit temetett? Egy emléket? Egy emléket siratott?

- Egy gondolatot temettem.

Az asszony úgy nézett rá, mintha arabusul beszélne. Szemében a meg nem értés jámboran, bájosan fénylett. Egy párszor elismételte:

- Egy gondolat! Ilyet még nem hallottam.

- Elhiszem. Nem is fogod megérteni. Vannak dolgok, amelyeket a legokosabb ember sem ért meg. Ilyen az én dolgom is. Tudod, mit műveltünk mi harminc év óta? Éltünk és aludtunk. Én pedig dolgoztam, akár a barom. Előbb azért dolgoztam, hogy a kétszobás lakásból átköltözhessünk a háromszobás lakásba, később, hogy három szoba helyett öt szobánk legyen. Mikor már öt szobánk volt, akkor a tekintélyért dolgoztam, a te ruháidért és hogy kocsin járhass. Mikor ezt elértük, akkor a nyugodt öregségünk lebegett a szemem előtt… Most már elértük ezt is. Pihenhetek. A programot, melyet különben te állítottál össze, szépen végigcsináltam. És mi következik most?

- Mi következik?

- Az elmúlás. A dicstelen, az egyszerű megsemmisülés. El fogok tűnni úgy, hogy soha senki meg nem emleget. Az a szégyenteljes elmúlás következik, amikor az emberről halála után nem tudnak mondani semmit. Úgy fogok földdé válni, mintha ez lett volna az egyetlen hivatásom. És nem marad utánam senki, semmi. Az asszony sóhajtott.

- Persze más, akinek gyereke van.

- Akinek pedig nincs, az más úton biztosítsa magának a halhatatlanságot. A jeltelen elmúlás irtózatos büntetése a jeltelen életnek. Úgy kell élni, hogy ne haljunk meg soha egészen.

- De hogy lehet így élni, ha nem művész az ember?

- Lehet. Ha nem csupán önmagunkért élünk. Aki csak magáért él, az magában elmúlik teljesen. Aki másért is él, annak bebalzsamozzák az emlékét.

Az asszony kissé kétkedően kérdé:

- És maga tudott volna úgy élni?

- Tudtam volna – ha ráérek. Tudtam volna, - de nem értem rá. harmincöt esztendővel ezelőtt megfogant az agyamban egy gondolat. Nagyszerű, fényes, fejedelmi gondolat. De akkor nem értem rá kifejteni, mert a mindennapi kenyérre kellett az időm.

Csak néztem. Olyan volt, mint a csillag. Este, mikor halálra fáradtan, kimerülten lefeküdtem, ott világított a szemem előtt, mielőtt elaludtam.

Egy ideig nőtt ez a gondolat. Fényesedett. Szaporodott. Tele volt szépséggel, bölcsességgel. A homlokom mögött, úgy éreztem néha, óriások tanyáznak, félelmes, gyönyörű óriások, akik rombolnak és építenek. Néha szinte dörömböltek a halántékomon ezek a csodálatos, fényes szemű teremtések és ilyenkor, elgyötörve az utálatos, baromi munkától, - leültem és jegyzeteket csináltam. Ez akkor volt, mikor átköltöztünk a háromszobás lakásba.

- És azután?

- Még azután is élt, hívott, követett, a világra akart jönni. Az agyam esténként olyan volt, mint a kivilágított királyi ház. De nem volt időm.

Nem szemrehányásként mondom, de te sokat kívántál tőlem. És amit te kívántál, annak meg kellett lenni. Az idő telt. Mi boldogultunk. Hanem a gondolat kisebbedni kezdett. Fogyott. Halványodott a fénye.

- Mi volt az a gondolat? – kérdezte az asszony.

Halk áhítattal felelt a férfi.

- A vidámságról akartam beszélni az embereknek. Arról, hogyan dolgozzanak. Hogyan készítsék elő az utat azoknak, akik – jönnek. Hogy kacagva dolgozzanak, és hogy ne áldozzák föl mindenüket magukért. Arról akartam beszélni, hogy kell okosan élni…

- Most már van rá időd.

- Én is ezzel biztattam magamat mindig. Hogy majd akkor, ha lesz időm, akkor neki fogok élni egészen. De most már késő! A gondolat eltűnt. Nem maradt más belőle, mint egy pár fakó foszlány. Itt ülök hónapok óta mindennap az íróasztalom előtt és hívom, idézem. Ezelőtt, régen, úgy jött, mint a villanás, fényesen, magától. De most minden hiába. Elfáradtam. Minden erőmet eltékozoltam magamért. Nem maradt semmi azoknak a számára, akik – utánam jönnek.

- Édes barátom, ne izgassa magát az ilyesmivel – szólott az asszony, és végigsimította kezével az ura homlokát. Azt nézte, nincs-e láza.

- Az imént beláttam, hogy meghalt rám nézve a Gondolat és eltemettem. Keserves volt. Olyan keserves, mint az a tudat, hogy a porom el fog vegyülni a földben nyomtalanul. Most már hiába lázadozom a nyomtalan eltűnés ellen. Hatvanéves vagyok és fáradt. A Gondolat pedig, melyet rá kellett volna hagynom azokra, kik utánam jönnek – meghalt. Pedig, ha bele tudtam volna oltani a halhatatlanság gyönyörű vágyakozását azokba, kik majd jönnek, biztosítottam volna magamnak is a halhatatlanságot. A legnagyobbat, mit az ember elérhet. Ha megmagyaráztam volna nekik, hogy mindenkinek építeni kell valamit, aminek más veszi a hasznát; építeni, ami megmaradjon, hogy megóvjon bennünket a rettenetes megsemmisüléstől, akkor…

- De, édes Endre… - szólott az asszony és szemében a meg nem értés együgyűen csillogott.

- És én nem építettem semmit – szólott a férfi, haraggal nézve a nőre. Aztán ráborult az a keserves gyász, melyet akkor érez valaki, mikor – egyedül temet.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 13. sz. 1912. márc. 24.)