Valahogy
olyannak kellene lenni az e heti „Saisonnak”, hogy kiáradjon a sorai közül a
húsvéti hangulat. Hogy aki csak olvassa, hallja a húsvéti harangok zúgását,
járjon kint az öltöző mezőn, ahol bárányok örülnek a természet feltámadásának s
a napsugártól aranyos messziségből az alleluja hangzik. Valahogy ilyennek
kellene lenni, hogy minden sora hirdesse a feltámadás ünnepét.
De
nem megy. A bolyhos barkák látása, templomba öltözött lányok, az egész húsvéti
kép a tavalyi ünnepemet juttatja eszembe. Akkor ilyenkor haza készültem, hogy
négy évi távollét után megöleljem az édesanyámat. S mire hazaértem, ravatalon
leltem. Hiába zúgtak a harangok, hirdetve a szombat estét, ami házunkban nem
volt feltámadás. S azóta a tavalyi nagypénteknek a hangulata nehezedik rám, s
ezért tudom én a feltámadás himnuszát írni. Ott járok a kassai
temetőben,megállok Fadrusz mester óriási keresztje előtt,melyen a kőből
faragott Krisztus mintha élne. De hiába olvasom a temetők obligát biztatását,
„Feltámadunk”, abban a kő Krisztusban csak a kőbe faragott halált látom s nem
az öröklétet.
Ezalatt
az egy év alatt – Istenem – hányszor, hány reménnyel, hány eszménnyel éltem át
a nagypénteket, anélkül, hogy felvirradt volna csak egyre is a nagyszombat
napja. Nem csoda hát, kifogyhatott a palettámról a reménynek színe.
Vagy
talán csak én hiszem, hogy egyedül járom a Golgota útját? Talán csak én látom,
de sokan rójuk azt az utat, mely az ábrándok temetőjébe visz? Meglehet. Hiszen
a letört karrierek, megtagadott hitvallók sok, összetiport eszmék korszakát
éljük.
Haponta
ismétlődik annak a régi, régi nagyhétnek minden szomorú fázisa. Amelyben valódi
minden, az ostorozás, a megalázás, a halál, csak a feltámadás talmi.
Ellentétes
érdekek halálra keresik egymást s mindegyiknek akad Júdása, ki jó pénzért
eladja a maga Istenét. De nem harminc ezüst pénzért. Ma már a farizeusok
bőkezűbbek s a Júdások követelőbbek. Nem kell rettegniök saját lelkiismeretök
előtt, mert annak is elaltatják a szavát azok a felmagasztaló szónoklatok,
melyeknek megadatott, hogy a leggaládabb árulást is glóriával vonják be s
követendő például állítsák oda az utókornak.
A
mai Júdások nem bujkálnak a sötét rengetegben, de karöltve a farizeusokkal
piedesztálról mutogatják magukat a népnek, mely oly szívesen indul a hangzatos
jelszavak után. Az a szerencsétlen, megfeszített, ideális, bolond pedig, akinek
letiprása árán emelkedtek fel ezek, annak méltó bűnhődése az, mert
megtanulhatta volna, hogy egy igazság van csak a földön, a hatalmasok igazsága.
A
nyitott ablakon beárad a tavaszi mező illata, ünnepi ruhás nép megyen a
feltámadásra, a templomba. Az ablakomból éppen belátni az ajtón. Mélyen a
homályban az oltár körül pislog egy árva gyertya, azután kettő, azután három, több,
mind több, míg végre fényben úszik a templom s a szellő elhozza hozzám a
harangzúgással elvegyült zsolozsma hangját, amint elnyújtva, parasztosan zengi
száz hívő torka, hogy „Feltámadt Krisztus e napon…”
Istenem,
mily boldogok ezek az egyszerű, gatyaszárban ünneplő emberek. Akikért meghalt a
Krisztus és akiknek fel is támadott. Ha megszegi az ünnepi kőtest s megfelelő
számú szeszek bevétele után táncra perdül a citera, vagy a malacbanda muzsikája
mellett, elfeledi, hogy negyven napig böjtölt és elfelejti, hogy az ünnep után
ismét a hosszú böjt következik. Istenem, de boldogok, hogy egy kis kalács, egy
kis pálinka, egypár tánc meg tudja hozni nekik a feltámadást és a szemed közé
kacagnak, ha kérded a bajukat, s őszinte szívből sajnálnak, ha fel akarod értök
áldozni magad.
Panem
et circenses! S ha megkapják, csendesek. Csak mi korán őszült fiatalok, akiknek
nem a testét, de a lelkét öli meg az élet Golgotája, csak mi várjuk hasztalan a
feltámadást.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 15. sz. 1912. ápr. 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése