2019. febr. 13.

Gárdonyi Géza: Korvin János




Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vivnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserü könny csordult a szeméből:

Óh elvakult nemzet! Kígyószivü papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
Idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha pádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges fogát vicsoritsa reád!

Bánatot szántsatok! Könnyeket vessetek!
Mátyásról sóhajtva így emlékezzetek!
S ha kínja nőttével sörényét borzolván
megrázná a láncát a fölkelt oroszlán,
sápadtan írja le az idők írója:
„A magyar szabadság fája a bitófa.”

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: Kinizsi Pál




Kaszás csillag messze-ragyog, messze-néz,
Kinizsi Pál, az volt ám csak a vitéz!
Dicső nevét kilenc ország ismerte.
Mátyás király csak fiamnak nevezte.

A töröknek ma is reszket a térde,
ha Kinizsi neve száll a fülébe;
hát még mikor színről-színre láthatta,
eget-rázó ordítását hallotta!

Acélból volt az ő harci dolmánya;
sárgarézből a sarkantyus csizmája;
buzogányán csak az ólom félmázsa.
Dőlt is attól a sok török rakásra!

Két nagy kardot szokott fogni kezébe,
így rontott a pogány török fejére;
a lábával egyet-egyet toppantott;
haragjában egyet-egyet kurjantott.

Nem nevelték őt selyembe, bársonyba:
legény vót csak a kinizsi malomba.
Fegyver helyett emelgetett zsákokat.
Csókolgatta a kinizsi lányokat.

Arra marcol Mátyás király serege.
A seregnek vagyon cudar melege.
Magyar Balázs megállítja a lovát:
- Mónár-legény, vizet adj, az angyalát!

Szól a molnár: „Tedd a kupát tányérra,
s tisztelettel nézz a tiszti gallérra!”
Pali legény fordul egyet csáléra:
másfél-mázsás malomkő a tányéra.

- Tyű, a lelkét a vasgyuró apádnak,
Pali fiam, állj be közénk huszárnak!
- Kapitány úr, mindig errül ámodtam:
törökverő huszár voltam álmomban!

Ettül fogvást török, lengyel, cseh, morva,
mindig avval esett be a pokolba:
„Nem jöttem én a magam jószántából:
Kinizsi Pál küld ide a csatából!”

Kenyérmező, Erdély legszebb mezeje,
törökvérrel pirosra van befestve.
itt Báthory lefordul a lováról:
gondolkodik immár a mennyországról.

Kinizsi Pál hangja dördül a réten:
- „Hol vagy István? hol vagy kedves vezérem?”
Holtak közül felmozdul egy félhalott:
- „Kinizsi Pál, jóbarátom, itt vagyok!”

Dolog után jól esik a vacsora.
Vacsoránál vigan sipol a duda.
Kinizsi Pál félrevágja süvegét:
- Táncolhatnám: hozzatok egy menyecskét!

- Aranyért sincs menyecske e vidéken:
elbujt a nép a töröktől féltében.
Táncolj magad, vitézeknek virága!
- Táncoljon a táncos kecske magába!

Ötven csata, ötven dicső győzelem,
gróf Kinizsi főispán lett Temesen.
De nem olyan téntanyaló főispán,
hanem mint a fennvirrasztó oroszlán.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: A bánhidai vecsernye




Napnyugtakor végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy hevert a mezőn halmokban, százával.
Köztük Szvatopluk is, véres koronával.

A magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet gyüjt az asszonynép ez éjjel.

S míg a csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál a táltos-főpap áll fehérben.
És így imádkozik:
„Mennyben lakó Urunk!
Győzelmes zászlónkkal elibéd borulunk.
Te vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh, kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd tűzzük le végképp sátor-rudainkat!
S ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a miénk e föld rónasága!”

Vezérek, főurak mind ott körül állva
ügyelnek. A főpap felhág a nyírfára:
és beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató orcával mereng fel az égre.

Percekig tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel beszél most, Istentől igét kap,
s bár húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy a nap lát, felhőn át a földre.
-          -          -          -          -          -
De im hárul a lomb: kifordúl belőle.
A tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált: „E föld neve mától: Magyarország!”

Örvendő morajlás száll át a táboron,
s ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha a messzeség mély ködébe nézne:
„Látom az időnek végtelen ölében
népünket virúlni árnyékban és fényben…
Látok a bölcsőktől a halál partjáig…
Látom: a gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors nyomon követi egymást tavasz és tél…
Sátorból a nemzet költözik kőházba…
Nyugoti módival ruháját tarkázza…
Vezére fején ím arany fénye reszket…
Jobbjában tart kardot, baljában keresztet…”

Itt elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek hallatszik halk megmordulása.
Táltosok halványan bámulnak egymásra.
A főpap folytatja jövendő-nézését:

„Látom városoknak fölfehéredését:
folyók oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak sokasodnak! népük nyüzsgő hangya…
S mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgetné be a földmívelő ember:
érik a gabona; hegyek oldalába
szőlőt pirosít az őszi nap sugára.

Látom: királyoknak gyakor változását…
Nyugaton a magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy nagy királyt: feje fényes, holdas…
Látok egy más királyt: mindig könyvet olvas…
Látok egy vak királyt: vezetője asszony…
S mindig vér… mindig vér… rút testvéri harcon…
Óh, de mi sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem sáska: tatárhad dúl e szép hazában…
-          -          -          -          -          -
Földet szánt egy király, sarkig sötét gyászban.”

Itt az öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján egy könycsepp legurult, csillogott.
Azután folytatta fátyolozott hangon:

„Ujra élet zöldűl a vérázott hanton…
Jönnek más királyok: barnák, idegenek…
Duna táján erős várak kereklenek…
Most Dél felől támad időnkint zivatar:
lófarkas zászlókkal, földön járó vihar…
Hosszú nagy időn át magyar áll a gáton…
Senki nem segíti ezen a világon!
De a magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott fatörzsből új sarjadék felnő…
Századokon által mindig verekedve,
nem megy fehér hajjal férfi az egekbe.”

Elhallgat a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól keserűn, a fejét megrázva:

„Isten urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj e népen!
Hordjunk kardot, ha már ez sorsunk e földön,
de a szolgaságtól ments meg mindörökkön!”

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: A hét vezér




Kékfekete bársony az ég teteje, -
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.

Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila ugy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.

Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kópja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kisérte.

Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javabul:
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.

Tas vezér is gyöngy hirt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!

Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
„Coki bratye, az Atilla várából!”

Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Arannyal kék felirni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: A budavári gyülés



 

(ezelőtt ezer esztendővel)

Erdély hegyormain máglyatüzek égnek.
Láttokra megsápad orcája a népnek.
Lóra székely, lóra! Szaporán Budvárra4
Hívja az országot Erdély rabonbánja!

- Háborut hírelne? – Nem hordatott kardot.
- Házasítja talán a fiát, Apoltot?
- Tűzlánggal nem hívnak menyegzőre népet.
- Hátha a várára gyászkópját tűzének?
- A jóslat azt tartja nem fog ő elmúlni,
míg két hajnalt nem lát egyszerre pirúlni.
- No már akármi, de nagy hír űl Budváron!

Gyűlnek, gyűlekeznek fegyverben, lóháton:
a hosszú-szakállu méltóságos bánok,
nagysüvegű gyulák, bírók és horkászok,
nyalka fiatalok, vaskezü leventék,
(vállukon röpködnek farkasbőrös menték;)
aggok is eljöttek díszben és kardosan.
(Ülnek a lóháton nagyfiatalosan.)
Zászlók a tornyokon. Hát lenn a vártéren,
Zandirhám sátorán mi leng oly fehéren?
Atilla zászlója! a szent ősi zászló!
kiterjesztett szárnyu aranysassal játszó!
Vagy leszünk, vagy veszünk: itt a napok napja!
Aggodalmas kérdés susog jobbra-balra.
Mert mikor Atilla zászlaját kibontják,
Isten tenyerében érzi a nép, sorsát.

Gyűlnek, gyűlekeznek. Megtelik a térség.
Ablakon, erkélyen, tarka asszonynépség.
A fák ágait meg, mint csertes verebek,
lepik a gyerekek.

Amikor Zandirhám a trónjára lépett,
elcsittúlt a zajgás: néztek a vitézek:
két idegen ifju (követ vagy jövevény?)
állt az emelvényen, Zandirhám jobbelén.
Süvegükön forgó, párducbúr vállukon,
aranycsattos sárga csizma a lábukon;
karcsu derekukon napkeleti kardok.
Az egyik egy összegöngyölt zászlót tartott.

- Kik ezek? Mik ezek? Honnan pottyanának?
- Mintha fonómesék hősei volnának!
- Mégiscsak követek! De honnan jövének?
Kérdésre kérdéssel így felelgetének.

Eközben a téren föllángol a máglya.
Előlép a táltos: karjait széttárja:

Isten! Isten! Isten!
fenn a napos égben!
áldd meg nemzetünket
a jövendőjében!

A szent fapoharat kezébe emelte:
imádságot vagy mit börbitélt felette;
loccsantott belőle a tűzre, a földre.
Tokaj színborával volt az teletöltve.
(Hej, nagy története van e fapohárnak!)
Ami benne maradt, nyujtá Zandirhámnak.
Zandirhám a bajszát kétfelé törűlte,
poharat a népre fölemelintette:
„Iszom mindnyájunknak az egészségére!”
Az istentisztelet ezzel véget ére.

Most Zandirhám lép a trónpad elejére.
kardra támaszkodva áll és néz a népre.
(Mintha volna mesék fehér Tél királya!)
Fojtott csend vár az agg rabonbán szavára.
Végre szól:

- Fiaim, vitézlő székelyek!
most az egyszer nem bajt, örömet hirdetek!
Kicsiny országunkra piros hajnal támad:
első követei, nézzétek, itt állnak!

Mint mikor szellő leng, zöld buzatáblára,
s hamvas kalászokat borzol a szél szárnya,
így fut át egy édes borzongás a népen.
Óh, mert a szerencsét feledték ők régen!

Zandirhám folytatja:
- „Messze Ázsiába
új gyümölcsöt érlelt Bendegúznak fája:
új nemzet sarjadott, velünk egyvér nemzet,
milyet a jó Iten többet nem teremtett!
Annyian vannak, mint a csillag az égen!
Útra keltek most a tavasz kezdetében:
jön-jön a csillagraj! Atilla földjére!
ennek a nemzetnek igaz örökébe!

Égett már minden arc, lángolt minden ember;
a nép öröme most fölviharzó tenger.
Süvegek röpdösnek, kardok kivillannak:
„Éljenek! éljenek! Csakhogy itten vannak!”
Szemek könnyben úsznak, szívek égi lángban.
Sohse volt ily öröm szép Erdélyországban!

A két ifju követ süvegét levéve,
mosolyogva hajlong az örömzengésre.
De int az örebbik, hogy kíván szólani.
Légydongást is mostan lehetne hallani.

„Jó atyámfiai!”
Többet nem mondhatott.
E szókra az öröm új lángokba csapott.
A kő is kiáltott, föld is lelkendezett:
- Atilla nyelvén szól! Testvérnép érkezett!

S percekig tartott, míg elcsittúlt az éljen,
és csak belül zajgott mindenek szívében.
Az ifju folytatta:
 - Amint hallottátok:
Keletrül követül érkeztünk hozzátok.
Nemzetünk megindult,messze Ázsiából,
Atilla fészkéből: Nagy-Magyarországból.
Jöttünk, mint a vízár, minden tért elöntve,
jöttünk,m int a tüzes vihar, mennydörögve;
jöttünk, mint sebesen iramló hullámok,
jöttünk, mint paripán nyargaló villámok.

S miképpen a vihart futó szél előzi,
hírünk a népeket alázatra győzi:
hajlanak, mint a fűszál; ki nem hajlik, roppan!
Igy büszke Kiev is meghevert a porban.
Már Lodomér híres fennelgő vezére,
Hajadon fővel jött Árpád úr elébe;
Galícia önként kapuját kitárta,
s mezítláb, térdelve várt ránk a királya.
Árpád jobbot nyújtott:
- Szívem a kezemben!
Ne múljék melege a lengyel kezekben!
Arany ezüst marhád én el nem kívánom,
csupán útat engedj át a két határon”.

… Mert nem indultunk ám rongy koldus-turbával!
Gulyát se cserélnénk fél Európával!
Mégis a barátság szívességen épül:
három ezer fejszést elfogadtunk végül,
Három ezer fejszés, mintha menny dörögne,
Kárpát őserdejét irtja dübörögve.
(Széles országút kell Árpád nemzetének!)
Ott hallottuk meg, hogy testvéreink élnek.
S ideküldött Árpád üdvözlő jószóval,
S ezzel a zászlóval”.

Itt a selyemzászlót széjjellebbentette.
A ráhimzett turult szellő lebegtette.
Rokonságot vallott a turul a sasra,
mint acél a vasra.

De már a két magyart a trónról lekapták:
összeölelgették, összecsókolgatták.
Kérdezték: Hogy hínak? Van-e feleséged?
Hány éves  vagy öcsém? Isten tartson téged!

S míg a két kezöket százan szorongatták,
más százan meg őket kulaccsal kinálták.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.