(ezelőtt
ezer esztendővel)
Erdély
hegyormain máglyatüzek égnek.
Láttokra
megsápad orcája a népnek.
Lóra
székely, lóra! Szaporán Budvárra4
Hívja
az országot Erdély rabonbánja!
-
Háborut hírelne? – Nem hordatott kardot.
-
Házasítja talán a fiát, Apoltot?
-
Tűzlánggal nem hívnak menyegzőre népet.
-
Hátha a várára gyászkópját tűzének?
-
A jóslat azt tartja nem fog ő elmúlni,
míg
két hajnalt nem lát egyszerre pirúlni.
-
No már akármi, de nagy hír űl Budváron!
Gyűlnek,
gyűlekeznek fegyverben, lóháton:
a
hosszú-szakállu méltóságos bánok,
nagysüvegű
gyulák, bírók és horkászok,
nyalka
fiatalok, vaskezü leventék,
(vállukon
röpködnek farkasbőrös menték;)
aggok
is eljöttek díszben és kardosan.
(Ülnek
a lóháton nagyfiatalosan.)
Zászlók
a tornyokon. Hát lenn a vártéren,
Zandirhám
sátorán mi leng oly fehéren?
Atilla
zászlója! a szent ősi zászló!
kiterjesztett
szárnyu aranysassal játszó!
Vagy
leszünk, vagy veszünk: itt a napok napja!
Aggodalmas
kérdés susog jobbra-balra.
Mert
mikor Atilla zászlaját kibontják,
Isten
tenyerében érzi a nép, sorsát.
Gyűlnek,
gyűlekeznek. Megtelik a térség.
Ablakon,
erkélyen, tarka asszonynépség.
A
fák ágait meg, mint csertes verebek,
lepik
a gyerekek.
Amikor
Zandirhám a trónjára lépett,
elcsittúlt
a zajgás: néztek a vitézek:
két
idegen ifju (követ vagy jövevény?)
állt
az emelvényen, Zandirhám jobbelén.
Süvegükön
forgó, párducbúr vállukon,
aranycsattos
sárga csizma a lábukon;
karcsu
derekukon napkeleti kardok.
Az
egyik egy összegöngyölt zászlót tartott.
-
Kik ezek? Mik ezek? Honnan pottyanának?
-
Mintha fonómesék hősei volnának!
-
Mégiscsak követek! De honnan jövének?
Kérdésre
kérdéssel így felelgetének.
Eközben
a téren föllángol a máglya.
Előlép
a táltos: karjait széttárja:
Isten!
Isten! Isten!
fenn
a napos égben!
áldd
meg nemzetünket
a
jövendőjében!
A
szent fapoharat kezébe emelte:
imádságot
vagy mit börbitélt felette;
loccsantott
belőle a tűzre, a földre.
Tokaj
színborával volt az teletöltve.
(Hej,
nagy története van e fapohárnak!)
Ami
benne maradt, nyujtá Zandirhámnak.
Zandirhám
a bajszát kétfelé törűlte,
poharat
a népre fölemelintette:
„Iszom
mindnyájunknak az egészségére!”
Az
istentisztelet ezzel véget ére.
Most
Zandirhám lép a trónpad elejére.
kardra
támaszkodva áll és néz a népre.
(Mintha
volna mesék fehér Tél királya!)
Fojtott
csend vár az agg rabonbán szavára.
Végre
szól:
-
Fiaim, vitézlő székelyek!
most
az egyszer nem bajt, örömet hirdetek!
Kicsiny
országunkra piros hajnal támad:
első
követei, nézzétek, itt állnak!
Mint
mikor szellő leng, zöld buzatáblára,
s
hamvas kalászokat borzol a szél szárnya,
így
fut át egy édes borzongás a népen.
Óh,
mert a szerencsét feledték ők régen!
Zandirhám
folytatja:
-
„Messze Ázsiába
új
gyümölcsöt érlelt Bendegúznak fája:
új
nemzet sarjadott, velünk egyvér nemzet,
milyet
a jó Iten többet nem teremtett!
Annyian
vannak, mint a csillag az égen!
Útra
keltek most a tavasz kezdetében:
jön-jön
a csillagraj! Atilla földjére!
ennek
a nemzetnek igaz örökébe!
Égett
már minden arc, lángolt minden ember;
a
nép öröme most fölviharzó tenger.
Süvegek
röpdösnek, kardok kivillannak:
„Éljenek!
éljenek! Csakhogy itten vannak!”
Szemek
könnyben úsznak, szívek égi lángban.
Sohse
volt ily öröm szép Erdélyországban!
A
két ifju követ süvegét levéve,
mosolyogva
hajlong az örömzengésre.
De
int az örebbik, hogy kíván szólani.
Légydongást
is mostan lehetne hallani.
„Jó
atyámfiai!”
Többet
nem mondhatott.
E
szókra az öröm új lángokba csapott.
A
kő is kiáltott, föld is lelkendezett:
-
Atilla nyelvén szól! Testvérnép érkezett!
S
percekig tartott, míg elcsittúlt az éljen,
és
csak belül zajgott mindenek szívében.
Az
ifju folytatta:
- Amint hallottátok:
Keletrül
követül érkeztünk hozzátok.
Nemzetünk
megindult,messze Ázsiából,
Atilla
fészkéből: Nagy-Magyarországból.
Jöttünk,
mint a vízár, minden tért elöntve,
jöttünk,m
int a tüzes vihar, mennydörögve;
jöttünk,
mint sebesen iramló hullámok,
jöttünk,
mint paripán nyargaló villámok.
S
miképpen a vihart futó szél előzi,
hírünk
a népeket alázatra győzi:
hajlanak,
mint a fűszál; ki nem hajlik, roppan!
Igy
büszke Kiev is meghevert a porban.
Már
Lodomér híres fennelgő vezére,
Hajadon
fővel jött Árpád úr elébe;
Galícia
önként kapuját kitárta,
s
mezítláb, térdelve várt ránk a királya.
Árpád
jobbot nyújtott:
-
Szívem a kezemben!
Ne
múljék melege a lengyel kezekben!
Arany
ezüst marhád én el nem kívánom,
csupán
útat engedj át a két határon”.
…
Mert nem indultunk ám rongy koldus-turbával!
Gulyát
se cserélnénk fél Európával!
Mégis
a barátság szívességen épül:
három
ezer fejszést elfogadtunk végül,
Három
ezer fejszés, mintha menny dörögne,
Kárpát
őserdejét irtja dübörögve.
(Széles
országút kell Árpád nemzetének!)
Ott
hallottuk meg, hogy testvéreink élnek.
S
ideküldött Árpád üdvözlő jószóval,
S
ezzel a zászlóval”.
Itt
a selyemzászlót széjjellebbentette.
A
ráhimzett turult szellő lebegtette.
Rokonságot
vallott a turul a sasra,
mint
acél a vasra.
De
már a két magyart a trónról lekapták:
összeölelgették,
összecsókolgatták.
Kérdezték:
Hogy hínak? Van-e feleséged?
Hány
éves vagy öcsém? Isten tartson téged!
S
míg a két kezöket százan szorongatták,
más
százan meg őket kulaccsal kinálták.
Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása
1904.
