Futott
a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel
nem is lehetett vivnia.
Fejét
csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S
akkor keserü könny csordult a szeméből:
Óh
elvakult nemzet! Kígyószivü papok!
Apám
emlékére de rátapodtatok!
Legyen
hát az áldás amint imádkoztok:
idegen
a király, ha idegent hoztok!
Idegen!
idegen! ki magának kapar!
aki
sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra
siket, vigaszodra néma,
lelkében
is balog, nagy lépésre béna!
Ha
édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha
pádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s
ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges
fogát vicsoritsa reád!
Bánatot
szántsatok! Könnyeket vessetek!
Mátyásról
sóhajtva így emlékezzetek!
S
ha kínja nőttével sörényét borzolván
megrázná
a láncát a fölkelt oroszlán,
sápadtan
írja le az idők írója:
„A
magyar szabadság fája a bitófa.”
Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása
1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése