Wass Albert (1908-1998): Mártonka jussa

 

I.

Az öreg nagyon odavolt. Nyögött, forgolódott a vackán. Barázdás arcából kiütköztek a csontok, gyér, szürke haja izzadtságtól csapzottan lógott a homlokába.
– Mártonka – nyögte –, gyere csak, Mártonka…
Mártonka felkelt a tűz mellől, melynek lángját bámulta már hosszú idő óta. A kalibában sötét volt, csak a tűz rőt fénye pásztázta végig a barnára vénült boronafalakat. Kint nyers őszi szél verdeste a havasi estét, besüvített a fenyőgerendák között, esőnek s magányosságnak szagát hozta a tűz mellé, a végtelen, sötét hegyoldalaknak a szagát, melyekre már ránehezült az ősz.
– Gyere közelebb, Mártonka – nyögte az öreg és megfordult kínlódva a birkabőrös vackon –, mondani akarok… sok mindent…
A fiú odahengerítette a tönköt, egészen közel az öreg mellé és leült. Öles fenyőhasábok köpködve verték a szikrát s a fény az öreg arcára esett, ahogy nehezen megemelte a fejét s feléje fordította. Olyan volt az arca, mintha fából faragták volna azt is, akár a kalibát. Szuvas, vén havasi fából, melyet eső vert, tűz kormozott s idő cserzett szíjasra, keményre. Borzas bajusz alatt a csorba száj félig nyitva volt és lassan kínlódott a szavakkal.
– Te… tizenkét éve, ugye… hogy idevettelek… akkor négyéves voltál… azt mondották, négyéves voltál… akkor holt meg anyád… apádat két esztendővel azelőtt… a rómányok… hát azóta vagy itt…
– Ami nekem vót… az neked is vót… gondodat viseltem, ahogyan tudtam… igaz ez, Mártonka?…
A fiú bólintott.
– Igaz, apó. Igaz.
– Nekem se tellett, tudod te, sokra… hanem most ide figyelj, mert most még fontos dolgokat kell mondjak, figyelsz rám, Mártonka?…
– Figyelek.
Az öreg felkönyökölt a vackon. Nyögött, melle lihegve fújta a levegőt, barázdás vén arcán gyöngyözött az izzadtság.
– Mert… én most meghalok, Mártonka… meghalok, mert úgy jött, hogy meghaljak… hát azért… ezentúl a tied lesz… ez a ház. Nem valami jó ház… de ház… jók még… a falai… kitart… ameddig kell… csak a tetejét kell… csak azt…
Nehezen jöttek a szavak, köhögés fojtotta el őket. A fiú hallgatta némán, nyugodt barna szeme a tüzet nézte, szinte közömbösen. Halál – gondolta magában és próbálta ízekre szedni a szót, hogy jobban megérthesse. De csak mozdulatlanságot érzett mögötte, nem titokzatos, csak természetes és békés mozdulatlanságot, valaminek a végét, kicsit szomorút.
– Neked hagyom a hurkokat… meg a két csapdát… tudsz már velük… jobban, mint én… meg a puskát is… rossz már… de puska… nem kell sokat tenni belé… sok port… s vigyázva… ha széjjelmegy megint, majd Laji kovács… megcsinálja… s nem beszél róla… senkinek…
Megint elfogta a köhögés. Hátrahanyatlott. Kapkodott a levegő után s úgy kereste a szavakat, sietve, mint akinél már számolva vannak.
– Nem ezt… fontosabbat akartam… figyelj… eridj el… Fileházára, a bíróhoz… mondd meg… Andorás küldött… a hegyről… hogy a sapkámat… adják oda neked…
A fiú felütötte a fejét.
– Miféle sapkát, apó?
– Negyvenkét évvel ezelőtt… pakurár vótam… Fileházán… községi juhoknál… fizetésemben vót… egy sapka… fekete báránybőr… sapka… akkor nem vót készen… a szűcsnél… azt mondták… jöjjek később… aztán elfeledtem… elfeledtem… de… az még jár… mondd meg a bírónak… adja ki… a jussomat… neked… a sapkát… fekete báránybőrből… legyen a tied… Mártonka… a jussom…
Köhögésbe fulladt a beszéd. Görcsösen köhögött, sokáig. Átfordult a vackon a fal felé, csak a vállai rázkódtak ütemesen. Nyögve, nagyot sóhajtott. Aztán elcsöndesedett. Mártonka ült mozdulatlanul a tönkön és a sapkára gondolt. Látta a szeme előtt, feketén, ügyesen, szép hegyes csúccsal a tetejiben s feltűrt karimával. Látta az apró göndör bárányszőröket, ahogy feketén kunkorodnak és sűrű tömöttséggel. Érezte a fején is. Puhán, melegen. Sohasem volt még ilyen sapkája, de azért érezte, hogy milyen az, amikor a fején van az embernek. Elgondolta magát a sapka alatt és mintha ettől az elgondolástól valami belül egyre magasabbra emelkedett volna
benne.
Ült mozdulatlanul a tönkön, míg csak a fenyőhasábok lassan leégtek, a zsarátnok is, s a sötétség uralkodni kezdett a kunyhón. Akkor felkelt s új fát tett a tűzre. Ott állt mellette, megvárta, amíg a füst közül előcsattantak a lángok s kinyitották a fényt. Akkor megfordult s visszament az öreghez. De mielőtt leült volna a tönkre, megállt. Valahogy érzett valamit. A fülén keresztül érezte és figyelni kezdett. Csönd volt, csak a tűz pattogott s kint a szél fújta a magáét. De a fal mellett, a vackon csönd volt. Olyan csönd, amilyen csak akkor van, ha senki sem fekszik rajta.
– Apó. Él még?
Mintha nem is kérdezte volna, mert nem felelt rá senki. Nyugtalan érzése volt, olyan, ami akkor éri az embert, ha hangosan beszél és kiderül, hogy egymagában van.
Egy gyantás hasábról éppen magasra szökött a láng és megvilágította a fekvőhelyet. Az öreg fal felé fordulva feküdt. Fél arca látszott csak, de az sötét volt és mozdulatlan.
Lehajolt, megérintette a vállát. Mintha fát érintett volna a keze. Kicsit állt még ott, mozdulatlanul. A padláson fütyölt a szél, s kint zúgtak erősen a fenyők, s ez a zúgás egyszerre olyan volt, mintha a magányosság s az egyedüllét hangja lett volna.
– Apó – gondolta és nem gondolt hozzá semmi egyebet, és olyan volt mégis, mintha mindenre gondolt volna, ami csak volt a világon addig s ezután nem lenne soha többé. Később megfordult, kifújta az orrát, két súlyos bükkhasábot vetett a tűzre, aztán fogta a botot az ajtó mellől s kilépett. A küszöbfán állt még egy keveset, nézte a sötétségbe vesző hegyoldalt s hallgatta a szelet, ahogy zúgott furcsán, szinte félelmetesen. Nagy-nagy árvaság nehezedett a havasra, soha nem látta olyannak addig. Aztán gondosan betette az ajtót s elindult a völgy felé vezető kis csapáson, merre a legközelebbi szomszédok laktak. 

*

Így halt meg öreg Andorás, fent a havason. Istenszékin, ahogy nevezik. Felgyűltek másnapra néhányan a közeli völgyekből a kalibához. Papot nem vártak, még csak érte sem küldöttek. Úgysem jött volna föl oda a hegyre. S minek is jönne? Még ha segíthetne valamit Andoráson. De segíteni csak olyan valakin lehet, aki él. De Andorás halott volt már, annak rendje és módja szerint s így jobb pap kezében érezhette már magát. Mert a holtaknak Jézus Krisztus maga prédikál. Így vélekedtek a hegyi népek s elásták öreg Andorást fent az Istenszékin, a nagy tisztás felső sarkában, néhány szál bárddal hasított fenyődeszka közé. A gödör szélén valaki elmondotta a Miatyánkot, úgy, ahogy éppen az eszébe jutott, kicsit zötyögve, mert bizony havasi ember ritkán találkozik össze az imádsággal. Ott fönt, ahol él, olyan közel él Istenhez, hogy nincs is szükség szavakra, ha beszélni akar vele.
Mikor mindennel készen voltak, akkor vették csak észre a fiút.
– Hát te, Mártonka – mondták –, te esment csak árva maradtál!
A fiú ott állott öreg Andorás sírja mellett, nézte a frissen ásott föld fekete színét s öreg Andorásra gondolt, lassú, döcögő járására, rekedt vén hangjára és sok minden egyébre, ami vele volt összefüggésben. Nem sírt és nem jajgatott, mivel nem élt még emberek között és nem tudta, hogy ilyenkor azt kell cselekedni. Csak állott mozdulatlanul, szinte bambán és csodálkozott, hogy Andorás bent van a földben, és ő mégis látja a szeme mögött és hallja a füle mögött, ahogy jő és megy, ahogy mássza a hegyoldalt, nyúzza a nyestet, vagy mesél este a tűznél. Az emberek pedig köréje gyűltek lassan, s mindenki mondott neki valamit.
– Legokosabb, ha beállsz cselédnek valahová.
– Eridj a faluba, majd találsz helyet.
– Ez a rendje hát. Árva gyerek szolgáljon.
– Erős vagy, nagy vagy, megkeresheted a kenyeredet.
– Jobb is a faluban, mint itt fent.
– Jobb hát. Könnyebb.
– Meglátod, jobb életed lesz, mint volt eddig.
– Eridj csak le bátran a faluba, nem köll félni az emberektől. Megsegíti a falu azt, aki árva, meg aki szegény.
– Meg hát. Amért árva, azért éppen úgy jussa van az élethez annak is.
– Eridj egyenest a paphoz. Mondd el neki, hogy s mint vagy.
– Segít az rajtad, ’sze azért pap.
– Azért hát. Meg a bíró, meg a jegyző. Mind azért vannak, hogy segítsenek azon, aki rájuk szorult.
Így igazgatták Mártonkát sokféle szép s okos tanáccsal. Ő pedig csak állott egyhelyben és mozdulatlanul s arra a szóra gondolt, amit az emberek mondtak. Árva, árva, árva. Nyelte, rágta, emésztette ezt a szót s valahol a szeme mögött irdatlan kopár havasoldalt látott ettől a szótól, ködbe vesző nagy téli irtást, ahol a mozdulatlan hóból csak száraz facsonkok meredeztek kísértetiesen. Árva, árva… s végtelen rideg erdőket látott, végtelen magányba süppedt téli erdőket, havat és havat kereken és mozdulatlan fenyőket és fagyban alvó katlanokat, ahova nem süt soha a Nap, nem mozdul állat, nem rebben madár.
Aztán az emberek hazaszéledtek, s ő egyedül maradt az estével, meg a kunyhóval, meg a frissen ásott földdel, fent az Istenszékin. Állott a kunyhó ajtajában.
– Itt maradok – gondolta és szeme végigölelte a hegyoldalakat, melyeken barnán ragyogott még az estéli napfény és eszébe jutottak a vadcsapások, a katlanok sűrűi, a hurkok és csapdák és a puska fent a padlás deszkája alatt.
De a másik percben köd sűrűsödött és eltakarta a hegyoldalakat, hűvös szél hozta az erdő nyirkos őszi magányosságszagát és ettől eszébe jutott az eső és a végevárhatatlan hosszú éjszaka s a szél, ahogy süvölt a gerendákon át. És eszébe jutott, amit az emberek mondottak és azt gondolta: mégis lemegyek a faluba…
Aztán eszébe jutott a sapka. Úgy hirtelen jutott az eszébe, de egyszerre megragadt benne, mint a bojtorján. Látta szép csúcsos formáját, göndör-fekete bárányka gyapját, ahogy fénylik még akkor is, ha nem süt reá a nap. Hallotta újra tisztán az Apó hangját, ahogy mondotta, hörögve és rekedten: Neked hagyom… a jussomat… legyen a tiéd… Mártonka… Nem tudott másra gondolni többet, csak a sapkára. S arra a szóra, mely olyan nagy és olyan komoly, hogy valósággal helyet szab az ember számára a világban: jussom. Mártonkának még soha nem volt jussa. Voltak jó és rossz napjai ott fent a hegyen, voltak örömei és bánatai, volt éhezése és volt jóllakása. Fázása is volt, izzadása is. Sok mindene volt kurta kis élete alatt. De jussa még soha. Furcsa zenéje volt ennek a szónak. Íze és illata volt és valami nagy-nagy komolysága. Jussom. Emberek. Falu. Élet. Világ. Érezte, hogy ezek a szavak is hozzá tartoznak mind ahhoz az elsőhöz, hogy jussom. S neki jussa van az emberek között. Jussa van a faluból, a világból, az életből. Azon a fekete báránybőr sapkán keresztül. Addig állt kint, míg az este feketedni kezdett s elnyelte a napot. Akkor bement a kunyhóba, felszította a tüzet. A polcon volt még egy maréknyi száraz málé, meg egy fél tök. A tököt megsütötte, aztán leült a tönkre, a tűz mellé s evett. Nézte a tüzet s a sapkára gondolt, a falura, az emberekre. S arra, hogy nem is olyan félelmetes a világ, ha lehet benne jussa annak is, aki árva. Meg sem várta a virradást. Sötét volt még, amikor elindult. A tüzet gondosan eloltotta, az ajtót is betámasztotta. Nem vitt el semmit, csak a botot. Az ösvényről még egyszer visszanézett a kunyhóra s valami furcsa fájdalmat érzett. Valami húzta, hogy visszatérjen s bár kezével megérintse még egyszer a barna gerendákat. De sietnie kellett. Így is dél volt szinte, mire a faluba ért.
– Merre van Fileháza? – kérdezte meg az első embert, aki az úton szembejött vele.
Az ember végigmutatott az országúton.
– Erre menj s a harmadik falu. Mi dolgod ott? – nézte meg jobban a rongyos suhancot.
– A jussomért megyek – felelte Mártonka büszkén s már lépett is tovább. Az ember megcsóválta a fejét, morgott valamit, de azt már nem hallotta. Fölemelt fővel haladt át a falun, széthulló rongyos bocskoraiban, tépett condragúnyájában, hajadonfővel, borzosan és maszatosan, de úgy, mint egy bujdosásból megtérő királyfi.
Esteledett már, mire Fileházára ért. Fáradt volt és éhes is, de nem törődött ezzel. A bírót kérdezte. Szép nagycserepes háza volt a bírónak, cifrán rakottfalú, sárgára festett. Ő maga is nagy, tömör ember, még a bajusza is mintha festve lett volna feketére. Szigorúan mustrálta végig.
– Mi kell, fiú? Honnan vagy?
– A hegyről – felelte Mártonka és egyenesen a bíró szemébe nézett, bár még soha nem látott ilyen nagy sárga házat s ilyen nagy kövér embert. – Andorás meghalt – mondotta – s reám hagyta a sapkát. Azért jöttem.
A bíró meresztette a szemét a rongyos legényecskére, akin alig van gúnya s mégis úgy áll előtte, mintha egyforma rangban lennének.
– Mit beszélsz te? Micsoda Andorás, meg micsoda sapka?
Mártonka mindjárt látta, hogy kettőjük közül a bíró az, aki kevesebbet tud s azonnal készen volt arra, hogy segítségére legyen ebben.
– Andorás pakurár vót maguknál s jussa van egy sapkához, ami akkoriban elmaradt. Báránybőrből való fekete sapkához. Fizetésben járt volna neki, de meghalt s reám hagyta, hogy jöjjek el érte.
De a bíró csak meresztgette a szemét.
– Micsodaféle Andorás, te? Olyan nevű pakurár nem is vót nálunk.
– Ilyent ne mondjon – ütődött meg Mártonka –, mert ha ő azt mondotta, hogy vót, akkor vót. Negyvenkét évvel ezelőtt, azt is megmondotta. A sapka pedig azért maradt el, mert nem volt készen a szűcsnél. Azt mondották neki maguk, hogy jöjjön később érette. Hát most eljöttem én, mivelhogy Andorás meghalt. Érti mán?
Hanem a bíró, úgy látszott, nem értette meg, mert csak elvörösödött és kiabálni kezdett.
– Hallod-e, a rongyos mindenségit a fejednek, miféle hangon beszélsz te egy román bíróval? Amióta Románia van, azóta én vagyok itt a bíró! S amióta én vagyok itt a bíró, semmiféle pakurárnak semmiféle sapkával adósai nem maradtunk! Hordd el magad!
Mintha a világ fordult volna meg Mártonka körül ezektől a szavaktól.
– De bíró úr… – hebegte elsápadva –, az én jussom…
– Mindjárt megmutatom, mi a te jussod – mennydörgött tovább a nagy fekete ember –, van írás róla?
– Írás?
– Az hát! Ami jogos, arról írás is kell legyen!
– De bíró úr… ha egyszer Andorás mondotta… akkor az úgy van! Ahhoz nem kell írás!
– Ne taníts te engem arra, hogy mi kell s mi nem kell – vörösödött neki még jobban a bíró –, hanem hordd el magadat szaporán, érted?
Értette Mártonka, hogyne értette volna. De csak a szavakat értette, a puszta szavakat. A többi, az olyan zavarosan kavargott benne, hogy gondolkozni kellett volna rajta, úgy érezte. Hiszen valamiképpen csak meg kell magyarázza, hogy itt a jussáról van szó, arról, ami jár neki, ami az övé és arról is, hogy a falu, meg a világ, meg az emberek, meg minden…
A bíró udvarára akkor lépett be a csendőrőrmester. Kis száraz, csontos ember volt, kék egyenruhában, nagy fene pisztollyal a derekán. A bíró azonnal elébe indult.
– Hallgass ide, őrmester úr, mit beszél ez a kölyök. Vagy bolond, vagy részeg. Hogy ezelőtt nemtudomhány évvel pakurár volt itt nemtudomkije s követel tőlem egy sapkát azért. Amióta én itt bíró vagyok, nem maradt adósa a község egyetlen pakurárjának sem, de nem is volt olyan nevű pakurárja, mint akit ez a kölyök emleget. Mit csináljak vele? Nem akar elmenni.
Az őrmester megnézte Mártonkát, aztán odament egészen közel hozzá és megint megnézte.
– Hogy hívnak? – kérdezte olyan hangon, mintha tövist akart volna a hangjával az arcába szúrni. És szúrt is, csakhogy a szemeivel, melyek a tányérsapka alól úgy villogtak elő, mint két kurta kígyó.
De Mártonka nem ijedt meg tőle, mert úgy érezte, hogy nem tett semmi rosszat, amiért megijedhetne. Csöndesen felelte.
– Mártonnak neveznek.
– Van igazolvány?
– Nincs.
Az őrmester arca egyszerre csupa barázda lett.
– Ni-i-incs? – énekelte elnyújtva és még közelebb lépett hozzá. – Nincs igazolvány és olyasmit követelsz a bíró úrtól, ami nem jár neked? És nem akarsz elmenni innen?
Aztán a következő percben olyasmi történt Mártonkával, ami még soha addig. Az őrmester úr pofonütötte. Egyet ütött csak és nem is nagyon erőset. De ütés volt és bár meg sem tántorodott tőle a fiú, de ott égett az arcán és belevörösödött és az izmai megindultak tőle és a szeme megtelt egyszeribe könnyel.
– Hadd el – szólt csöndesen a bíró –, nyomorult rongyos kölyök. Próbált ő is valamit. Hadd, hogy menjen.
De az őrmester már hivatalában volt. Ordított.
– Takarodj innen és meg ne lássalak többé a faluban, mert megkötözve doblak a pincébe, érted? Hogy ott rohadsz meg, büdös disznója!
És mocskolta kegyetlenül.
Mártonka megfordult és lassan, cammogva indult kifele a bíró udvaráról. Nehezek voltak a léptei, borzasztó fáradtnak és öregnek érezte magát. A feje zúgott, nem az ütéstől, de attól, ami történt és amit nem tudott megérteni, mert nem lehetett megérteni semmiképpen. Miért ütötték meg? Miért kiabáltak reá? Miért? Hiszen neki igaza van, jussa van…
Szédült. Kívül a kapun meg kellett fogóddzon egy percre a kerítésben. A bíró szomszédai kigyűltek a kiabálásra és nézték az ismeretlen rongyos fiút. De nem szóltak semmit. Közömbösek voltak, csak éppen hogy kíváncsian nézték, mint valami furcsa, idegen állatot. Nem kérdezték meg, hogy mi baja van, mit történt vele. Nem kérdeztek semmit, csak nézték s mutogatták egymásnak.
Egy percet állt csak a kerítésnek dűlve s akkor a falu közepén meglátta a templomot. Fehéren állt és magosan a házak fölé nyúlva, szinte hívta a tornyával magához. Nem is gondolkozott rajta, csak úgy az érzéseiben támadtak föl ezek a szavak: templom, pap, Isten. Csak húzta valami ezek felé, ösztönösen, mint vadat a barlang vihar idején. Menekülni. Védelmet, igazságot keresni. Elmondani. A jusst. Az igazságot. Azt, ami történt. A borzasztót. A világ végét. Hogy megütötték, amikor a jussát kérte. Azt, ami az övé ezen a világon, ebben az életben. Ösztönösen indult a templom felé. A papilak kertjében találta a papot. Pityókát ásott elő a földből.
– Munkát keresel? – kérdezte már messziről, mikor jönni látta a csavargóformájú suhancot. – Jöhetsz ásni te is.
– Nem azért jöttem – mondotta Mártonka, amikor odaért és megállt előtte és beszélni kezdte a maga dolgát. Hosszadalmasan, néha megakadva, de egészen aprólékosan és egészen végig mindent úgy, ahogy történt attól kezdve, hogy Andorásra eljött a halál ott fönt az Istenszékin és reá hagyta a jussát. Apróra elmondott mindent, mert azt akarta, hogy jól megértse őt a pap, aki Isten és az igazság embere és a világ vigasztalására van.
A pap türelmesen hallgatta végig. Nem szólt közbe, még az ásót is letette, hogy jobban figyelhessen. Fiatal ember volt, sovány arcú, jó nézésű ember. Mikor aztán Mártonka befejezte és csönd volt egy darabig, megszólalt. Mély hangja volt és nagyon szép beszéde.
– Édes fiam – mondotta Mártonkának a pap –, a mi földi világunk nagyon messzire van attól, hogy tökéletes legyen, sőt nagyon is tökéletlen. Én bizony elhiszem neked, hogy a te Istenben boldogult nevelőapád igazat mondott, habár az is lehetséges, hogy vénségére meggyöngült az esze és rosszul emlékezett vissza a múltakra, hiszen valamennyien emberek vagyunk.
– Te bizony, szegény fiam, nyomorult árva létedre jobban tetted volna, ha megkéred a bíró urat, hogy adna egy sapkát neked, mert lám, födetlen fővel jársz.
– De, tisztelendő úr – szakította félbe Mártonka a jámbor fiatal pap szavait –, én nem kérhetem azt a sapkát senkitől! Mert az a sapka az enyém! Reám hagyta Andorás! Az én jussom az a sapka, hát hogyan kérhetném én valakitől ajándékképpen azt, ami az enyém?!
Erre a váratlan közbeszólásra a pap összeráncolta a homlokát. Majd megcsóválta néhányszor a fejét.
– Édes fiam – mondotta rosszallólag –, látom, nem értettél meg. Nagyon távol estél az alázatosságtól, ez pedig nagy hiba, még a gazdagoknál is, hát még a magadfajta szegény rongyosoknál. Nagy hiba és sok bajt okozhat még neked az életben. Ha indulatos ember lennék, én is elkergetnélek innen makacsságod miatt, akárcsak a bíró. De én nem teszem, mert magam is alázatos kell legyek, hogy példát mutassak másoknak. Hát én azt mondom neked, fiam, hogy fogjad ügyesen az az ásót és állj neki pityókát ásni. Este kapsz majd enni, s ha holnap is dolgozol és látom, hogy ügyes és használható fiú vagy, megfogadlak magam is, vagy bejuttatlak valamelyik módosabb gazdához. Akkor aztán kapsz télire ruhát is, meg sapkát is. Így majd megtanulod, amit távol Istentől, ott fönt a hegyen nem tanulhattál meg. Na, ott az ásó. De Mártonka csak állt s nem nyúlt az ásó után. Állt, aztán megrázta a fejét.
– Nem szegődök.
– Mit mondasz, fiam? – csudálkozott reá szelíden a pap.
– Nem szegődök – mondotta Mártonka még egyszer –, nem szegődök olyan világhoz, amelyik nem adja meg azt, ami az enyém.
Azzal megrázta még egyszer a fejét, nem dacosan, csak kicsit szomorúan, megfordult s indult vissza az útra.
– Megátalkodott suhanc vagy – mordult mérgesen utána a pap, de ő nem nézett vissza. Ment egyenesen, fölemelt fővel, csak belül érzett valami nagy-nagy súlyt, amit eddig még soha.
Kint az utcán, az idegen falu közepén megállt. Érezte, hogy fáradt, éhes és hogy messzire eltévedt nagyon. Körülnézett s a falun túl távol meglátta a hegyek fölött Istenszékit magát. Nagyot sóhajtott s ebben a sóhajtásban benne volt mindaz, amit még mondhatott volna annak az idegen falunak, ha valaki jó szívvel kérdezte volna. De senki sem kérdezte, senki sem szólott hozzá. Még csak rá se tekintett senki. Hát megmarkolta a kunyhóból elhozott botot, rázkódott egyet, mint a kutya, mikor kikerül a vízből s elindult vissza, szembe a hegyekkel. Egyforma lépéssel, fölemelt fejjel s nagyon komolyan. S éhesen is, fáradtan is, rongyos gúnyában és szétfoszló bocskorban is úgy éppen, mintha királyfi volna.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jankovich Ferenc (1907-1971): Téli szivárvány. – A költő prózája - (könyvismertetés)

 

- Regény. Athenaeum, 1942. -

Jankovich Ferencet eddig Illyés Gyula mellett a legegyénibb hangú és a legszélesebb látókörű, széles európai műveltségre szert tett dunántúli költőként tartottuk számon. Három verskötetében tanúságát adta hogy kellő nyersanyag birtokában képes költészetében az élményelemet a tudóselemmel egyensúlyban tartani. S noha másfél évtized óta a fővárosban él, nem hagyta leporladni szárnyáról a vidék értékes hímporát. Költészetét ezen kívül bizonyos sajátos színezet szociális és eszélyesen nemzeti tartalmasság teszi még értékesebbé, s általában, művéből kiérződnek egy nagy alkatú emberi lélek igényei.
    Most nagyobb prózai munkával jelentkezett: életrajz-regénnyel, mely azonban – a felölelt időt tekintve – csak fejezte egy bizonyosan később megírandó terjedelmesebb regényes autobiográfiának. A költő férfikora magasáról (harmincöt éves), mintha elemlámpással kémlelne a kútba – belevilágít gyermekkora gomolygó emlékeibe s a nyüzsgő embersokaságot és időtlenné zavarodott rengeteg élményt ügyes kristályosító eljárással egy-két esztendő terjedelmére sűríti, minden gyermekkorban megtörtént, vagy megtörténhető dolgot beléjük szorítva. A hős, akit Hanyi Gyurkónak nevez, testvéreiül a világirodalomból Twist Olivért és némileg Sawyer Tamást tarthatja számon. Az első világháború utolsó esztendeiben, ismeretlen sorsú édesapa emlékével, elnyűtt édesanya szoknyájától rendszerint távol, a maga szomorú teljességében éli a külvárosi gyermekek mindenütt egyforma, gazdátlan és nyomorúságos életét. De mintha csak a későbbi írónak akarna élményeket gyűjteni arra az időre, amikor majd érett ősszel – talán jelenünk rokon – jelenségeitől sarkalva – leleplezheti velük az első világháború züllött belső frontját, logikus következményéig, a forradalmas összeomlás első puskalövéséig. Akárcsak a Jágó nevezetű szerencsejáték ércgolyóbisa, mely a ravaszul elhelyezett szegek között ide-oda kocódva keresi kiútját, ő is úgy ütődik-rugódik a periféria társadalmában jobbra-balra, míg végül egy jelképes exodussal, menekülő szekér cókmókjai közt,el nem illan viselt dolgai fájdalmas színteréről. A hős körül Breughel és Bosch ecsetét is tűzbe hozó alakok hemzsegnek, félparaszt, féliparos, félpolgár egzisztenciáknak valóságos galériája. Az ember csodálja, hogy például Szabó Vladimir mért nem tett ajánlatot, hogy ezt a rendkívüli alakokban bővelkedő könyvet, múlt századi regények mintájára, eleitől végig illusztrálja. Hadd soroljunk fel, mintegy inspirátorul, néhány jellegzetes Jankovich-alakot. 1. Pogánya bácsi, a „nyugalmazott” uradalmi csősz, aki azonban a dolgok jelenbeli szomorú rendje szerint nyugdíjnak híre-hamvát se látta; ez a vén rongybuba a ház egyik zugában várván a halált, hajdani hivatalának silány felségjelvényével, egy parittyával (kissé bosszantó, hogy Jankovich ezt a szerszámot következetesen csúzliként, a mosogatótálat pedig nagyvájdlingként emlegeti) valóságos csudát mível s halhatatlanítja magát az udvar népének emlékezetében: amikor a házban egy facér, tüdőbajos mesterlegényért éppen zörget a halál és szárnysegéde, a kuvik, ott kiabál az alacsony háztetőn, Pogácsa bácsi összeszedi maradék tudományát s a halálmadarat néhány tapogatózó lövés után bravúrosan leteríti! 2. Grünwald úr,  háború világ zergetollas, bricsesznadrágos, aranyfogas hiénája, szőrös szívű spekuláns, aki a vén Hanyi nagyapa szívébe férkőzvén, gonoszul  lopkodja, zsarolja az öreget – s mikor pedig a szemfüles gyermek ezt szóvá meri tenni, ravasz fondorlattal úgy felbőszíti unokája ellen, hogy nagyapja szeme láttára és teljes megelégedésére, agyba-főbe verheti, szadisztikus kéjjel dögönyözheti. Nem kis érdeme Jankovichnak ez a portré: éppen olyan értékes, mint Grünwald úr árjapárjáé, a „halmozó” Szalmásyé, ezé az emberbőrbe dagadt hörcsögé, aki az istenszerébe csatangoló gazdátlan gyermekeket , a „csajvadékot” saját becstelen céljaira megszervezi és rabszolgahadként dolgoztatja, mintha csak magának Fagin-nak lelke költözött volna belé a Twist Olivérből. 3. Andrej, az orosz fogoly, Gyurkó barátja, aki szemeteskocsisi minőségében lehetővé teszi hősünknek, hogy Grüwald úr és megtévesztett nagyapja karmaiból meztelenül menekülvén, meghúzhassa magát a szemeteskocsi belsejében s a fél várost beutazza, mintha a szerző csak azt akarná e túlzó helyzettel jelezni, hogy a korrupt társadalom és értetlen felnőttek elől menekülő gyermeknek szemeteskocsi, vagy árnyékszék a mentsvára és asiluma. 4. Rózsika néni, a jótékonysági hölgy, aki kivételképpen nem társadalmi érdemszerzésért, hanem a jóért magáért buzgólkodik s mint a magasabb társadalmi osztályoknak rokonszenves követe, sürög-forog ebben az inkább szomorú, mint vidor alvilágban. 5. Csúcsos, a csajvadékok fejedelme, valóságos serdülő Al Capone, aki maga is csúfos véget ér, előzőleg azonban, valósággal az isteni igazságszolgáltatás büntető közegeként, felgyújtja elnőtt vetélytársa, Szalmásy portáját, ezt a valóságos háborús dugárú árzenált, s tanúja lehet e szörnyeteg tűzhalálának. 6. Jancsika, ez a Heep Uria-szerű púpos unokabátya, az irigység, és elkényeztetett vásottság mintaképe, akivel hősünk Ormuzd-Áhrimán küzdelmet folytat s megadatik neki, hogy megérje keserves kínhalálát és temetését. 7. Bonkáló, a háborúból félőrülten hazavetődő iparos, aki józanabb pillanataiban is árasztja magából a defetizmus gőzét, amikor pedig „rájön”, feleségét háborúban szerzett betegségével: őrjöngő, látomásos féltékenységgel gyötri; ő a felbomlás előhírnöke.
    És így tovább; se szeri, se száma e monumentális arányú gyermek-éposz fő- és mellékalakjainak. Jankovich ezeknek akkurátus ábrázolásával bizonyítja, hogy lírikus volta ellenére is képes abszolút tárgyias szemléletre. Regénye éppen ezért olyan képzeletbeli freskóhoz hasonlítható, melyen lírai alapozású kékes-opálos alapból éles megvilágítású, erős lineáris érzékkel megrajzolt alakok válnak ki a szemléletesség és az egyénítés adottságának jegyében. A magyar széppróza útján szép jelzőkő. Móricz Zsigmond óta nincs olyan írónk, akinél ne lenne túlsúlyban a lirizáló hajlandóság – ez alól még a népi írók sem kivételek, sőt még csak ők igazán a mesterei a szenvedélyes egyes szám első személynek.
    Vajon a  hatalmas, vérbő élményanyagon kívül minek köszönheti Jankovich, hogy mindezt nyugodt lelkiismerettel el merjük róla mondani? A kiforrott, a keresőkoron bízvást túljutott költő forma-érzékének és mindent halálos pontossággal kifejező nyelvezetének. Ezeknek a tulajdonságoknak birtokában nő nagyon sok első vonalbeli csak prózaíró írónk fölé. Kifejezésmódjának jellemzésére álljon itt a Téli Szivárvány néhány sora: „Egy zöld fonál rajzolódott zúgva a levegőben s egy tőkén csattanva megállt. – Hu, mekkora szöcske” – sikoltott Bábi néni s egy pillanatra megállt a szüretelés, minden gyerek odaszaladt, hogy megbámulja a szörnyeteget, amely hosszú csápjaival, akaratosan leszegett kosfejével már ott ficánkolt Bábi néni ujjai közt kényelmetlenül, szárnyain szivárványosan játszadozott a nap.”
    Az író – mindegy, melyik társadalmi osztály fiának, vagy tagjának vallja magát – ha idejekorán birtokába jut az írósághoz elengedhetetlenül szükséges szellemi emelkedettségnek s ezáltal az esetleg benne háborgó eredendő gyűlölködést művészetté konvertálja (ezt a kortünetként észlelhető íróbetegséget, a gyűlölködést. Kemény Zsigmond regényalakjáról barnabásizmusnak nevezhetők) könnyen meg tud győzni bárkit is az elnyomottak jussáról és igazáról; aki azonban ugyanezt irodalmi demagógiával akarja elérni, nemcsak műve maradandóságát ássa alá, hanem esetleg – vae victis – tanúja lehet a várva várt fordulatnak s gyönyörködhet benne, mint válnak az „elnyomottakból elnyomók”. Jankovich, anyagának természeténél fogva, könnyen belemelegedhetett volna az egyoldalú vádaskodásba; joggal vonhatott volna felelősségre államférfiakat és közhivatali tekintélyeket; beleeshetett volna abba a szégyenbe, hogy például c s a k  Grünwaldot, vagy a másikba, hogy  c s a k  Szalmásít írja meg; de mivel jól tudja, hogy sajnos mindkét embertípus állandó tényezője a magyar glóbusznak, a valósághoz híven, mindkettőt egyformán, érdemeik szerint szerepelteti. Mindezzel szinte jelképesen arra termett, hogy róla mintázzák meg a magyar író alakját, a magyar íróét, aki egyetlen párthoz tartozik: a magyarság pártjához.

JÉKELY ZOLTÁN

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Tolnai Lajos (1837-1902) önéletrajza (könyvismertetés)

- A sötét világ. Athenaeum 1942. -

Nekünk, erdélyieknek még sok kötelességünk van Tolnai Lajos iránt .Önéletrajza, az önálló kötetben először most megjelent Sötét világ figyelmeztet erre, mert tele van az erdélyi társadalom, az erdélyi szellem és lélek égető, ma is időszerű kérdéseivel. Sokat adott Erdély a Dunántúlról ide került Tolnai Lajosnak: szörnyű meghurcoltatása mellett (ami ilyen tökéletes kegyetlenséggel csak Erdélyben történhetett meg), ez a föld alakította ki Tolnai írói egyéniségét, látásmódját és súlyos társadalmi mondanivalóinak tömegét. Hízeleghetünk magunknak azzal a véleménnyel, hogy ha Tolnait nem sodorja a sors Marosvásárhelyre papnak, sohasem lett volna belőle az a nagy író, aki így lett. Adynak Párisra volt szüksége, hogy rádöbbenjen a szörnyű valónkra, elmaradottságunkra és kicsinyes világunkra: Tolnainak elég volt az összehasonlításhoz a székely főváros, mert két világot jelentett Erdély és Magyarország, akkor éppen kettőt. Tolnai megdöbbent azon, amit Erdélyben talált, ahová a romantikus vonzódás érzelmi indítékaival jött, megdöbbent, mert teljesen más világba került, mint ahol addig élt. A vidékiesség, az elmaradottság nyomasztó légkörét nem bírta, éppen azt, amit erdélyiségnek és Erdély megtartó erejének szoktak nevezni előszeretettel. Egy nagy műveltség és zseniális írói tehetséggel megáldott ember került tiszta véletlenül a patriarkális, rossz szokásait hagyománynak tekintő, szellemmel csak morzsánként táplálkozó erdélyi kispolgári társadalomba, ahol például az iparost és a papot – éppen Tolnai megállapítása szerint – alig különbözteti meg valami egymástól, úgy életmódban, mint magasabb szellemi igényekben. De hát ez is az erdélyiséghez tartozott, „válaszfalak eltűnésének” szokták dédelgetni. A dunántúli magyar felhorkant emiatt az elmaradottság miatt és az egész ország színe előtt megsuhogtatta ostorát; természetes, hogy az ittvalók is felhorkantak Tolnai miatt, hogy it akar ez az ember, aki semmivel sincs megelégedve és bűnnek pecsételi az ő hagyományos jó szokásaikat? Bizonyosan a fejükre akar ülni, azért beszél annyi különös dolgot. Ilyen körülmények között nem következhetett egyéb, mint az elkeseredett háborúskodás; a megzavart nyugalmú polgárság részéről a 250 vádpont a saját papja ellen, Tolnai részéről pedig az egyetlen lehetséges emberi elégtételvevés az ostobákon és gőgösökön, a nyílt utcán való pofozkodás, amikor már minden érv hiábavaló volt és minden fül süket maradt az ő igazságai előtt.
    Szabó Dezső ajándékozott meg egy hasonló helyzettel jó fél évszázad múlva. Vele történt meg szemléltetően is, hogy amikor az egyik vidéki városba utazott, még be sem ért az állomásról,máris fellázadt az egész kisváros ellene. A kávéház, ahova betette a lábát, néhány perc múlva kiürült, mindenki megrémült, hogy most nyilvánosságra kerülnek apró kis bűnei és szabálytalanságai melyek a bennszülöttek között megszokott kedves „színekké” dicsőültek a feje fölött. Mint a vészhír futott végig a családi házakban a polgármestertől az adószedőig: Itt van egy író, aki mindent megír. És volt nagy futás, szaladgálás, bujkálás és összefogás. Tolnaira is azért haragudtak elsősorban, mert mindent látott és mindent megírt. Szabó Dezső a következő vonattal visszautazott, de Tolnai tizenhat évig birkózott Marosvásárhellyel. Ezt csak az tehette meg, akit olyan fizikummal és olyan lelki alkattal ruházott fel az Isten, mint őt. Felesleges úgy tenni fel  kérdést, hogy kinek volt igaza, Tolnainak-e vagy a vásárhelyieknek? Mindkettőnek igaza volt, éppen az a sajnos, mert két külön világot képviseltek. Valóban, a vásárhelyiek csodálkozhattak, írót botránkoztatja meg Tolnait, hogy papjaik papirosról olvassák vasárnapi beszédeiket, hiszen errefelé az volt a szokás. És a papok is csodálkozhattak, miért kiált plágiumot Tolnai, amikor ismert külföldi szónokok beszédeit írják ki maguknak, hiszen ez is bevett szokás volt. Tolnai nem értette meg Erdélyt abban az értelemben, ahogy az erdélyiek értik. Nem értette meg, hogy az erdélyi élet éppen azt jelenti, amit ő lépten-nyomon kifogásolt és amit tagadott: a középszerűség diadalát, a szákebb helyi érdekek kiaknázását, a helyiek összefogását a maguk – és talán egész Erdély – érdekeinek védelmében, de ez utóbbi nem is mindig bizonyos. Nem tudta megérteni az itteni patriarkális életet és ösztönével tiltakozott ellene a szabadabb életforma érdekében. Megdöbbent a látványtól, hogy a papok gazdálkodnak és kereskednek, úgy járnak be a vásárhelyi hetipiacra, mint a kupecek, még öltözetük sem különbözteti meg őket a többi vásári néptől s feleségük, leányuk pedig a szekér tetején ül, míg ők a búzát árulják. A város pedig azon bosszankodott, hogy Tolnai szegénységéről panaszkodik, ahelyett, hogy borral kereskedne és az apró földi javak után látna. De Tolnainak is igaza volt, amikor borkereskedés helyett lapot indít ennek a maradi kisvárosnak és beleöli a pénzét, ahelyett, hogy kamatoztatná, meg országos színvonalú irodalmi társaságot alapít. Az erdélyi élet józan, maradi anyagias valósága így csap össze a szellem nyugtalan, fejlődést kereső lobogásával, hogy a szörnyű összecsapásból megmaradjon egy csekélyke eredmény, egy rövid lépés előre azon az úton, ahol mérföldeket kellene megtenni. Az erdélyiségnek van egy sajátsága: itt mindenki  hamarabb rádöbben, hogy mit kellene tenni és milyen nagy az elmaradottság, de nincs talán még egy földrész , mely ennyire meggyötörné és meghurcolná azokat, akik leleplezik igazi valóját és javítani akarnak rajta. Példa lehet erre asok tragikus élet Cseri Jánostól Balázs Ferencig.
    Tolnainak is ez jutott osztályrészéül. De a helyzet magyarázatát nem az erdélyi valóságban, a gazdasági, társadalmi és lelki adottságokban kereste, hanem csak a történelemben: úgy látta, hogy a török és német tette ravaszokká, önzőkké és anyagiasan alkalmazkodóvá az erdélyieket. Nem is kellett Erdélybe jönnie már Pesten találkozott az erdélyi képlettel. Gyulai Pál és Szász Károlyék érdekcsoportjában ezt a vonást vetette meg, ez üldözte egész életen keresztül. Hiába voltak a Tolnai családjában a székely ősök, ő maga nem tudott erdélyivé válni és őt sem fogadták be maguk közé az erdélyiek. De éppen az a jó, hogy nem tudott a fenti értelemben erdélyivé válni, mert az erdélyinek is le kell vetkőznie magáról a helyi érdekcsoportok, a helyi szemlélet és otthonosság nyűgeit, ha messzibbre akar tekinteni. Tolnai pedig az egész magyar életet látta és magában hordozta ,a Bach-korszaknak ma már nincs más megbízható szemtanúja irodalmunkban, csak ő. Hatalmas elméjében egységbe tudta olvasztani a politikailag nemrég egyesült két országot, a közös vonásokat, közös bajokat és veszedelmeket látta, amikor körülötte mindenki csak a maga portájával törődött és nem vette észre az árvizet, mely elsöpri portájában együtt. Nem volt neki erdélyi társadalma és erdélyi kérdése, csak egy ügye volt, a magyar ügy. Annyira egy, hogy az alföldi környezetben lejátszódó Báróné ténsasszony c. regényében is magukra ismertek a vásárhelyiek, a jó székelyek, a pusztuló nemesi kúriákról és gazdát cserélő birtokokról, szétzüllő nemesi családokról szóló írásaiban pedig a Maros-menti kastélyok lakói szemléltek magukat, felháborodva! „Egy dombról hét főúri kastély látszik” – írja valahol és ki gondolta volna tájékozatlanul, hogy itt nem valami Székelyföldtől messze eső uradalmas vidékre kell gondolni, hanem közvetlenül Marosvásárhely szomszédságára. De az itthoniak tudták és annál jobban forrt bennük az indulat az ró ellen, aki a legkényelmetlenebb társadalmi mondanivalókkal állott elő. Jókai és Mikszáth elidealizálták, eladomásították a magyar életet éppen akkor, amikor a legsúlyosabb betegségek rohanták meg és a közönség értük lelkesedett, Tolnai annál indulatosabban és kétségbeesettebben ráncigálta papirosra a zord valóságot. A kapitalizmus kezdte ki  készületlen és ellenállásra képtelen magyar közéletet, asszimilánsok lepték el a vezető helyeket, Bach-huszárok nemesedtek magyar mintaképpé egy fuvallatra, északról a zsidóság özönlött bele gazdasági életünk hajszálcsöveibe és a magyar íróknak nem volt erről egy szavuk sem, vagy ha volt, hamis volt. Tolnai nélkül kihullott volna írott emlékeink közül a magyarságnak ez a döntő korszaka, az ő lélegzetvétele nélkül ma fulladozva lapozgatnók irodalmunkat.
    Jellegzetesen korának embere volt. A veszélyt nagy vonalakban látta, fel is rajzolta, de a zavaros, kialakulatlan kor magával ragadta őt is és sodorta anélkül, hogy a biztos célt látta volna. Liberális volt, mint korának minden gondolkozója, de ösztönével a liberalizmus gyakorlati jelentkezése ellen tiltakozott. Tartozunk az igazságnak: ő volt az első hebrogám magyar író de a zsidó feleség dacára – vagy éppen azért? – olyan elriasztó zsidó alakokat mutatott be, hogy Kuthy Lajos tollához is méltó lett volna. Az ő Dr. Schwindler Gusztávja, miután a galíciai emlékeket sutba dobva megmagyarosodik, kitűnő alkalmazkodóképességével itt sem áll meg, hanem a korízlésnek hódolva, osztrákból asszimilált lelkiséget vesz fel, hogy annál igazibban beleilleszkedhessék a magyar életbe. Iszonyú keserűségek dúlták az író lelkét, hogy ilyen alakokat tudott teremteni s ezek a keserűségek a magyarságért égtek benne. Liberalizmusért, szabadversenyért lelkesedett elméletileg, de mégis ő rajzolta meg a kezdődő liberalizmus legszörnyűbb tüneteit, zsidóbarátságával tüntetett a kor divatja szerint s ő az egyetlen író a múlt század vége felé, ki a zsidó térhódítás ellen szót emel. Tolnait nemcsak Vásárhely terítette le végeredményben, hanem saját kora is, mellyel elszántan birkózott.
    De megmaradt az életmű az emberen túl és ez a mű egyre fontosabb lesz, ahogy telnek az idők. Nemcsak problémái voltak, de varázslatosan tudott írni. A sötét világnak van egy része, ahol bemutatkozó látogatásokra megy paptársaihoz: a Holt lelkek levegőjét érezzük belőle, egy szörnyű társadalom megdöbbentő rajzát olyan frissen, tömören leírva, minek párját egész korának irodalmában hiába keressük. S hogy túlzott és sötéten látott? Ha most kerülne közénk, hogy lépten-nyomon ellenőrizhessük, akkor sem volna oka nagyon mérsékelni magát.

BÖZÖDI GYÖRGY

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Horváth István (1909-1977): Új rend előtt

Izzadta a föld az áldást és az áldás az illatot.
Olyan volt az, mint a jó bor, részegedésig itatott.
Madárdal táncolt a szélben, hogy az ember mind csak hallja
S nézze ezt a szép világot, de soha meg ne sokalja.
Kaszám élén megállt a nap, tükröződte magát benne.
- Hej Apó, be szép az élet! Mindég élni, de jó lenne!
- Rosszul hiszed! – nézett Apó; vállán ott ült az enyészet.
Fiatal vagy, rosszul hiszed!: nem te éled az egészet.
Ne gondold, a virágillat nem neked szól; más virágnak.
A madár sem neked fujja: nem biz’ az, mert a fijának.
Még a szőlő sem neked hajt s a búza sem érted zöldül.
Látod, érted még egy fűszál: az sem bujik ki a földből.
Egyedül, a te életed olyan, mint a koldus gyermek,
Arca sápadt, lába sebzett s fél, int akit sokat vernek.
Én is voltam legény, mint te. Belőlem is nótát facsart…
Én is akartam úgy, mint e, de az élet másként akart.
Néztem Apót, amint elől ment az úton meghajolva.
Mint, aki nagy terűt emel s mintha a föld húzta volna.
Az út mellett, a búza-közt lányok gyomláltak dalolva,
Szoknyájukkal játszott a szél: emelgette pajzánkodva.
Kivillant a szoknya alól rózsaszínű lábukszára,
S úgy tüzelt a szívem felé, mint a napfény a kaszámra.
- Azért mondom – beszélt Apó – hogy nyíljék ki most a szemed,
S nehogy azt hidd, bolond fejjel, hogy tán te tartod az eget.
Minden, amit látsz itt körül, azért él, mert az az Élet;
Hadd el most a fersingeket, hallgass ide, mit beszélek!
Mennyi szépség, mennyi erő s egy kicsiben menny nagyság.
S benned mennyi erőtlenség, mennyi vakság, mennyi vadság:
Ezeket nézzed te fiam! Akkor tudsz csak ember lenni.
„Szép az élet”: azt mondtad te. De az élet nem csak ennyi.
Mi lesz ha majd nem lesz illat? Sem madár dal, semmi szépség.
A nap elé felleg csúszik s téged elnyel a setétség?!…
Kezem remegett a nyelen s dübörgött bennem valami
És a nagy időtlenségből szózatot véltem hallani
S láttam magát az Életet, az emberét, az igazit,
Melyet az Úristen ökle a mindenségbe behajít,
Célozva vele örök célt, túl időn és túl mindenen
És láttam az élet körül, hogy mennyi kaján idegen
Mutatva neki száz irányt, vezetők téves út felé
És az Élet: fáradt lepke, felfelé tör s hull l efelé.
… Május volt. A föld izzadta a virágot, az illatot.
Párzani szálltak a férgek: mindent szerelem itatott.
A szél játszott a szoknyákkal: combokról lopta a tüzet.
Zöld-búza közt, nótás kedvvel, csókot epedtek a szüzek.
Apró hurcolta csak az őszt; mámorban a józanságot.
És én révedett szemekkel megláttam egy más világot.
Láttam a célt, Isten célját és a Halált láttam holtan.
- Nem halok meg! – kurjantottam. – Leszek, mert örökké voltam!…
Illat szállott, madár dalolt, már tudtam: nem értem vannak!
Megfogtam a kaszám nyelét s új rendet vágtam magamnak.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995): Kis janicsárok

Gyermekeim, ti vad kis janicsárok,
halljátok, mit mond néktek a tavasz?
A nagy szultán halljátok, mit parancsol?
Nőjjetek! – zengő, szép parancsa az.
Nőjjetek ind magasabbra szállva
a fény illatos létrafokain! -
Törjetek apátokra, mint a várra!
Nyúljon a csont és feszüljön az ín.

Nőjjetek! Ez a legvitézebb ostrom!
Nőjjetek! Ez a legszebb viadal!
Lássam feltörni üstökeitek,
halljam: megdöndül mellem, mint a fal.
Úgy, úgy, alighogy felöltik az első,
törjön nyomába már a második -
hadd lássam sorát tündér vívóimnak -
Minden vár ostromokról álmodik.

Lépjetek fokról-fokra, egyre följebb
kacaj kardjával fogatok között! -
oly édes lesz megadnom magamat, ha
már mindetek kő-vállamra szökött.
Megadom akkor magam, mint az égbolt
az ozmán estnek, bölcsen, csöndesen -
napom helyén jelezze ifjú félhold:
tiétek, tiétek a győzelem!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995): Míg jöttöd várom…

Rádgondolok, te csöppnyi ismeretlen,
ki élsz már, bár még nem vagy a világon,
ki vagy már, noha lényed még titok,
éber valóság s mégis félig álom -
rádgondolok, míg jöttöd várva várom.

Ha sejthetnéd, mi ez a néhány óra!
Ha sejthetnéd, mi nékünk és neked!
Ez az, mikor már nem mint embrióra
tekintünk rád – már ember a neved!
Ember, aki a fejlődés kezéből
átvette már a tálentumokat -
szobor, mely várja fölszakadni leplét -
még ki nem mondott zengő gondolat.

Dehát mit tudhatsz erről, te kisember!
Csak én csodálom, lám, az életet;
én ujjongok fel, hogy már él az ember,
amikor még meg se született!
Él, él az ember, még minekelőtte
az anyakönyvbe írnák a nevét -
túl minden szürke földi valóságon
- félig való csak, félig édes álom -
él az ember! Körötte ős setét.

Sötét, az őrző anyaméh sötétje;
az Idő méhének ős melege -
öröktől fogva abban él a lélek:
az Isten hasonmása, gyermeke - -
Csodás titok! – ha így nem volna mégis,
az öröklétet meg nem értenők,
hisz a kezdetben ott van már a vég is,
a völgyekben a hócsuklyás tetők.

Csodás titok! – E zengő, égi titkot,
csöpp ismeretlen, köszönöm neked!
a bizonyosságot, hogy él az ember,
amikor még meg se született!
A születés nem kezdete a létnek,
csak bizonysága annak, hogy vagyunk;
megmutatjuk magunkat: íme élek!
És hogy tovább élhessünk – meghalunk.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Szabédi László (1907-1959): Valóban s egészen

Akit igazán szerettem,
az is csak sírt-rítt mellettem;
kiket utána csókoltam,
azokhoz már gonosz voltam.

Ködös szemed könnytől nedves,
hiába vagy hozzám kedves,
nem kedves nekem senki se,
nem tudok én szeretni se.

A szerelmem drágaköve
csillag, melynek köd az öve;
a ködön túl csillog fennen,
de pislákol azon innen.

Keserű íze csókomnak,
tegnap este sírva mondtad,
mit szeretnél velem tenni:
meg szeretnél félig ölni.

Azt hiszed, hogy félig holtan
boldogabb lennék, mint voltam?
Azt hiszed, ha félig élek,
boldogabbá tehetnélek?

Ölj meg, kedves, de merészen
ölj meg, valóban s egészen.
Nincs inyemre a felemás
munka, a kontár gyilkolás.

Ölj meg s testem vesd a vízbe,
vagy hullasd sötét gödörbe,
égesd meg, tipord szét, rejtsd el,
meg se sirass, úgy felejts el.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám.

Horváth István (1909-1977): Leányavatás

 

I.

HUVA MÉSSSZ TE!?… - szólott utána az anyja, de Badar Feri még, bár arra sem nézett, csak felkanyarintotta vállára az ujjast s indult ki a kapun.
    A vénasszony a pozdorja között kotorászott: a törökbúzakas alól szedegette a vastagabb szálakat, lámpagyújtónak.
- Huva méssz te?… most vacsora idejin! – szólott a legény után mérgesen, mikor látta, hogy az egy szavára ég vissza sem néz.
- Oda, ahuva akarok!… nem a ked baja!
    … Mintha egy villa évedt ganét vetett volna elejébe a fia, csúfságból, hogy: - Na anyám, ez a kedé! – úgy megindult benne valami keserűség a fia döröncsös beszédjétől. Látta, hogy egész nap ette valami a legényt, de hogy mi?… - Há azé vagyok anyja?… azé kínlódtam annyit vele, hogy… - nem tudta, sírjon-e vagy kárpálódjék. – Há, sze én sem mondtam meg mindent anyámnak, mikor lány vótam… - gondolta. – Leginy e má, menyen a leginyek útján.
    Megjuhászodva nézett a fia után s arra gondolt, hogy milyen jó, hogy nem mondott semmi átkot… má azt tudja a világ, hogy az anyai átoknak foganatja van.
- Hej, hej! – sóhajtozott keservesen,mint ősszel a szőlőtető szele… - még az anyóstól meg sem szabadultam s má gyű a nyakamra a meny!
    A legény elindult lefelé az utcán. Egy darab idő óta, amióta Zsiga Penyó konfirmált, mindég arra húzta valami s ő ment mindég utána, mint az ökör a törökbúzaeső után.
    Csúfságból sokan már azt mondták rá, úgy szereti Penyót, hogy még a nyála is nyúlik utána: igaz, azt is mondták, hogy Penyő nem is izél neki: keresztül néz a fején. – De… hát a falu sokat beszél – gondolta… s éppen az a baj az Isten verje meg, hogy kibeszél mindent. Nem már azt is tuggyák, hogy kedden este Orbán Andris az egyedülvaló volt Penyónál… hogy szakadna meg a nyaka! – rázta meg fenyegetve, dühösen a két nehéz öklét Badar Feri.
    Hosszú, vállas legény volt. Volt benne erő is, de még több a vadság, vagy mint az ellenségei mondták: „marhasággal volt teli”. Már gyermek korában olyan vad természete  volt, hogy az iskola is csak úgy vihették, hogy az anyja megkötötte egy istranggal, mint a bornyút és a kisbíró hátulról csattogatta az ostorral egész az iskoláig. A tanítók sem bírtak vele. Egyest ágyékba rúgott, hogy egy hétig feküdte és rakta az ágyékára a pálinkás rongyot. Egy másikat, aki meg akart büntetni, az udvaron belegyúrta a sárba. Avval aztán el is végezte az iskolába járást, csak a Bükkre járt a csíkos tarisnyával, amíg ki nem tudódott, de mikor azt is megtudták, csak otthon az ökröktől tanulta a tisztességet.
    Nem volt szép legény, s azt tudta ő is. Tudta, hogy a hétszépségből legalábbis három hiányzik tőle.
    Egyedül rótta az utcát: mások vacsoráztak, csak ő bódorgott lesütött fővel, mint a dühüskutya.
    Nem volt nyugta, amióta a fülébe ment, hogy Penyó s Orbán Andris… - De meg tudom én!… - mondta ki mérgében, amit gondolt, hangosan… - Megtudom még ma este s ha igaz.. megiszom a vérit!
- Kinek te!?
    Badar Ferinek lefutott a vére éppen a kicsilábujjába… Orbán András állott előtte. Neki volt dőlve a kapuzábéjoknak a vállával és egy sárgarózsáról szedegette le a töviseket. Az arca szelíd volt, mint egy leánynak, amelyik tisztességes, de a hangja vágott, mint a februári szél a herepei bércen: Badar Feri olyannak érezte, mikor megszólalt. 
- Gyere már errébb na! Mit állsz ott, mint egy csóva?… A lányokhoz, még úgyis igen hamar mésssz: má, tudod, a közmondás is azt tartja, hogy „Aki siet az elkésik”.
    Badar Feriben csikorogva indultak meg a méreg kerekei s a vérét nyomták vissza a fejébe.
- Mi bajod velem, Orbán?… mit csúfolódsz?… azt hiszed, hogy félek tőled.
    A setétben láthatatlan szikrák kezdtek pattogni: összeütődtek, s repkedtek a két legény feje körül.
    Orbán úgy csinált, mintha észre sem vette volna a másik dühösségét, nagy gonddal szedegette le a töviseket s csak jó későre mondta:
- Én azt!
    Badar Feri ú gy érezte, hogy a két fülén apró, kék lángok szakadnak ki. Megtapogatta az ujjasa zsebeit, de a bicsak nem volt nála. Anélkül pedig csak félember a legény… - Ki tudja, a másiknál mi van?… - kezdte kínosan érezni magát… Nekimenni fél s ha nem menyen neki, erőt ad a másiknak. – Az nem fél, má láccik a képin… - gondolta… s ki tudja milyen erős, sze nem erekedett soha, még másoknak is azt mondta örökkétig, hogy csúfol áll az embernek verekedni, „aki verekedik, az marha”, de azért nem félt soha senkitől… Még húzza a száját s úgy néz, mintha sajnálna… Úgy érezte, hogy a két ökle olyan, mint két súlyokbot. – Ha most nem menyek neki, míg a világ kacagás leszek előtte.
    Ledobta a válláról az ujjast s odaszökött Orbán elé. Összeszorított markában égett a mérge s a szája ki volt tátva félig, mintha marni is akart volna.
- Ügyelj te, a kutya!
    Badar Feri egybe az ujjasánál volt, de a kutya nem volt sehol, csak Orbán űzött csúfot vele.
    Odanézett, ahol Orbán állott és utálatosnak, kacagásnak érezte magát s szeretett volna setétséggé válni, hogy többet soha senki se lássa… Most mit mondjon? Mivel takarja a másik előtt a gyávaságát?
- Féltem, hogy elviszi s összetépi az ujjasomat.
- Éppen láttam, hogy féltél…
    Megint kezdték feszíteni meghuttyant kötelét a gyűlöletnek, amelyik úgy csögöződött rájuk Zsiga Penyó miatt, mint két idegen ökörre az elő-kötél két vége.
    Orbán Andris egyedülvaló volt; két esztendővel vénebb, mint Badar Feri. Magasságra is volt akkora, de vállasabb, délcegebb és szebb is annál. Inkább a pappal és a tanítóval cimborált, mint e legényekkel. Nem is keveredett bele soha semmiféle boldogtalanságba. Nem lopta soha senki szőlőjét, gyümölcsét; még az utca ajtóját sem cserélte soha senkiét a másikéval. Táncolni szeretett, az igaz, de aztán azonkívül a betű volt az istene s a munka, mert abból sem vágta ki soha senki az életben.
    Sokan szerették volna megalázni: irigykedtek rája elegen, de másokkal is úgy csinált, mint Badar Ferivel; sohasem húzta szakadásig, hanem mikor jól megfeszült, eleresztette s kacagta, hogy a másik hanyattán esett.
    Szeretője volt már vagy három, de bé nem nyitotta még egynek sem az ajtóját, csak úgy ahol érte, ölelte, bolondította őket, pedig első leány volt mind a három.
    Zsiga Penyó nem volt gazdag s nem volt éppen első sem, de Orbán Andris benne kapta meg azt, amit az első lányokban hiába keresett.
    Badar Ferit nem vette semmibe. Tudta, hogy Penyó az övé, ha akarja, akár csak az a szál jószagú sárga rózsa, amit megtisztított a tövistől s a lájbija gomblyukába szúrt.
- Gyere ülj le, Badar Feri!… - Leterítette az ujjasát a földre s ráheveredett hanyattán. – Ládd, ha nem szólottam volna, megmart volna a kutya! – Badar Feri dühösen morgott…
- Hadd ee Orbán, ne érjen a csúfság! – s arra gondolt, hogy ha most rászöknél Orbánnak a hasára, kitaposhatná a belit, mint egy macskának.
- Na nézz oda te! Hát ki csúfolkodik? Sze ott futott el a lábad mellett.
- Igazán?… Nem csak csúfságból mondtad?… Akko má nincsen semmi baj, akko jól van, ha ott volt a kutya, akko jól van. – Nem látta, hogy Orbán gúnyosan belémosolygott a csillagos égbe.
    Leterítette az ujjast, vagy két göröngyöt félre rugott maga alól, leheveredett a másik mellé, hasra.
- Te már vacsoráltál, Orbán?… vaj még ezután akarsz! – próbálta messzeölnő kitapogatni a másikat.
- Én igen ordáspalacsintát, hát te?…
    Badar Feri úgy csinált, mintha nem hallotta volna.
- Most méssz a lányokhoz?… - kérdezte úgy messzölnő s nyelte a nyálát szárazon, de Orbán is kérdéssel felelt:
- Mé kérded? Ha mennék, kihoznád nekem?… - Olyan volt a hangja, mint a kutyatej-burján teje: színre mint a tej, de teli volt csípősséggel s Badarnak éppen a szüvire cseppent.
- Én neked ki azt, amelyik kereken veti az ágyát.
- Pedig a neked marad, fijú!…
    Badar feltérdelt, de Orbán is felült, aztán vissza ereszkedtek mind a ketten s csak a szemükkel gyilkolták egyik a másikat.
    A sütőházakból hallatszott a mosogatás csörömpölése s a Szittyomék kutyája mohón ropogtatta a csontokat.
- Zsiga Penyót kihoznád?… - kérdezte megint Orbán és nézte a másikat, hogy mikor szökik neki a torkának s közbe behúzta a lábát, hogy rúghasson, ha szükséges. De Badar nem mozdult, úgy hevert, mint egy hótt s szinte könyörgve kérdezte:
- Mondd meg tiszta igazán, hogy vótál Penyónál?… mondd meg!… Akarsz járni hozzá?…
    - ?…
- Csak azé, hogy tuggyam… má én akarok!
    Vén Pálné kilépdincselt a kertsarkához, egy kicsit megállott, aztán kifujta az orrát is s visszacsoszogott a sütőházba.
    Badar hangosat köpött, mint a bagós vénemberek, aztán elkacagta magát.
- Há, nem vótam te. Ki mondta, hogy én vótam?
- A falu.
- Hát elmonhatom, hogy száraggyék le a lábam, ha vótam! Most hiszed?…
- Nem tudom… h á akkor mé mondták…
- Nem mondom, megfogtam itt-ott: simult is a kicsi, de nála nem vótam.
    Badar úgy nézte hogy kezd megvilágosodni az éjszaka.
- Hát nem is neked való!… - mondta élénken. – Szegény is hozzád s fiatal is, nem érdemes, hogy bolondiccsad.
    Orbán hirtelen felült s rátette Badarnak a vállára a kezét barátságosan.
- Hát én nem is bolondítom, fijú, attól nyugodt lehecc!…
    De Badar nem tudott nyugodt lenni…
- Az Istenit az annyának!… - gondolta – megint kétrét beszélt!
- Te!… - rázta meg a vállánál fogva Orbán – sze én akármejikhez mehetek: mé mennyek ahoz a lánykához, mikor van gazdagabb is fájinabb is?
- Aztán te már házasulnivaló vagy s a még mikor lesz férjhezadó. Te már huszonegy vagy s a még csak tizenhat: hát igazán nem neked való… - reménykedett szaporán Badar Feri s a szeme olyan kerekre nyílott ki, mint a kéthetüs kicsimacskának kemence megett.
- Na ládd, fijú!… eriggy vacsorálj! Ne fé, tőlem mehetsz a vizzel versenyt: azért ne haraguggy te rám, má az úgy is csak hijábavaló!…
    Felállottak, lerázták az ujjasukat s állottak egy darabig szótlanul. Érezték, hogy még nem végeztek egymással véglegesen…
- De ma este elválik – gondolta Badar.
- Neked már béhavazott, fijú!… - mosolygott béfelé Orbán.

II.

    A Zsiga Penyóék háza az alsó faluvégén volt. A két első ablakával tavasztól őszig a Csitkósrétet bámulta s a beteges, dagadtlábú fűzfákat a patakmartján, de az utcán is látott mindenkit, ha bejött a faluba, ha kiment. Ősztől aztán tavaszig,  ha lehullott a beteges fűzfáknak a levele, csillogó-szemekkel, büszkén nézett túl rajtuk, ki a fekete, nyöszörgő erdőkre és a csillogó hópokróc alatt nyugvó mezőkre. Nyugat felé a szája volt a háznak és a fülei. Ott hallotta meg, ha az ökrök verekedtek a pajtában, vagy ha a róka vitte a tyúkot, ott vették észre a kirrogást.
    Abban a házban nőtt fel Zsiga Penyó télen. Nyáron át a mező nevelte: záporeső edzette a kapanyelén, a nap heve keményítette, igazította a formáit, amíg a sarlóval hajtotta a markot, vagy a villával szedte fiókba a rendet. A hóharmat fehérítette a bőrét, amint a kórét vágta, de aztán ki is húzták úgy, hogy a világnak amennyi asszonyszépítő embere van sem tudta volna szebbé tenni. Olyan volt  mint a rózsa, amelyik már nem bimbó, de még nem is kinyílt rózsa, hanem maga a teljes, érintetlen, szűztisztaságú, áradásba-feszülő szépség. Csábítás volt és tűzbe epedő vágyakozás.
    Orbán Andris úgy foga a ház szemöldöke alatt, elől a tornácban, mintha attól félt volna, hogy sohase győzi még eleget ölelni.
    A kicsiszéken ült, amit Penyó tett oda a tornác-végébe, hogy legyen mire üljön a legény. Neki elég volt széknek az Andris harisnyát repesztő, izmos lábaszára.
    A kiskertben az oltott-rózsák jóbűzűséget csurgattak a levegőbe és édesen befolyt a tornácba is. A patak túl az utcán ki tudja miket felelt a ficfáknak, mert azok sóhajtoztak, mint az asszonyok a halottas háznál s lógatták búsan csámpás ágaikat.
    Orbán Andrisnak nem az volt az első estéje, amit a lányoknál töltött, de ő úgy érezte, hogy az az első igazi. Addig csak a vére kívánta a lányokat, de most úgy érezte, hogy Penyót kivánja minden kicsi porcikája, de úgy, hogy még a másvilágon is csak az övé legyen egyedül.
    Más lányoknál mindjárt a hétfogáson kezdte, de Penyóval úgy bánt, mint mikor egyszer gyermekkorában narancsot kapott a vásárból: előbb ki akarta élvezni a színét, a szagját s csak azután bontotta meg, de akkor is csak kímélettel, nem harapott bele egyből, mint az almába.
    Még nem mondta egyik sem a másiknak, hogy – szeretlek –, de nem is kellett azt szóval mondani, mert mondta az egész testük, lángolta a szemük, dobogta a szívük s dalolta a tüzesen pezsgő fiatal vérük.
    Erősek voltak mind a ketten. A munka megedzette az izmaikat és a szegénység sohasem gúzsolta mecsevézetté őket.
- Mi ez itt a mejjeden?… - nyúlt a legény a cifra rézpillangó felé, de keze ravaszul tovább tévedett.
- Állj helyt, má bémenyek!… - csapott rá a leány az arcára és pirulva rejtette szemét a legény füle mellé. Haja a fiú arcát bizsergette s a lehelete perzselte a nyakát.
- Né milyen a hold!… - mondta a legény riadtan és amint Penyó felnézett, ajkát rányomta a félig nyitott szájacskára és csókolta hosszan, mintha a lelkét akarta volna magába szívni.
    A leány lehunyt szemel pihegett. Nem ellenkezett. Nagy, nagy boldogság ömlött el rajta, mert a legény keze csak a derekát fogta.
- Egészen kellek neki… Nem csak azért kellek!… - ujjongott benne az öröm. Aztán hirtelen felkacagott és gyengén ellökte magától a legényt.
- Há milyen a hold, te!?…
- Ojjan  mint te… egyszer ijjen, máskor ojjan.
- Na, ha ojjan vagyok, akkor eresszél, hogy mennyek bé! Má né a Fiastyúk is mingyárt delen van. – Fel akart állani, de a fiú fogta, nem engedte.
- Há ha béméssz, akkor nem jű a Fiastyúk délre?…
    Ezen már kacagni kellett, de azért is, hogy a boldogság nehogy széjjelvesse őket.
- Te!…  fogta gallérba Penyó a legényt, ahogy a fiúk szokták verekedéskor – te még csaptá bé? Most mit csináljak veled?…
- Csókolj meg!
- Hó, hó fijú: várd csak… - aztán elkomolyodva nézett szembe a legénnyel… - sze te csak úgy jötté hozzám né: csúfságból. Gazdábbak várnak téged: hét-nyolc holdasak… Most a holdak kellenek elébb s a lányok csak kényszerhozományképpen a holdak mellé.
- Nekem van! Nekem nem kell a hold, csak te kellesz! – úgy ölelte magához a leányt, mintha valaki el akarta volna venni tőle.. – S ha nem volna semmimse, akkor is így kellenél!…
    De a leány hitetlenül rázta a fejét…
- A föld mindenkinek kell s akármennyi legyen, mégsem elég sohasem. Ládd a faluban is csak az az ember, akinek földje van. A gazdának van szava, ha buta is, má a szeginy rá van utalva, hallgat előtte… mennél több a föld, annál több az ember is utána. Tudod azt te is, ha nem volnál egyedülvaló, te sem volnál elsőleginy, hijába vagy fájin is, okos is: föld nélkül te sem volnál első!…
    A legény megrándult, mint a kígyócsípett s karja lehullott a leány derekáról.
- Te is bennem azt nézed úgyi?… a földet!… - hangja úgy kongott, mintha a föld alól beszélt volna és tele volt keserűséggel, mint az epe… Neked is már a föld kell, hogy süvedne el má ecce ez az egész föld!… Na most erigy bé… - Felkelt, hogy indul. – Vaj várd meg Badar Ferit, má azt biztosan szereted föld nélkül is!
    A leány megrémülve nézte és a szíve úgy vergődött, mint a sárbaesett fecskefióka.
- Nem érted mondtam, Andris! – nyögte félig sírva… - Nem érted mondtam!… ne menj még! Nem érted: magamé mondtam, sze én úgy… - elharapta a szót s olyan lett az orcája, mint a bazsarózsa.
- Szeretlek… úgyi azt akartad mondani!… - mondta ki helyette a fiú az elharapott szót s csókolta le az arcáról a könnyeket boldogan.
- Mondd ki, hogy halljam is!.. mondjad, hogy szeretsz!
    Penyó mosolygott a könnyein keresztül: olyan volt, mint a májusi rét eső után.
- Szeretsz?… - mondta és elkacagott csicseregve s közben úgy tapadott a legényhez, mint a cserfához az erdei felfutó. – MÉ akartál elmenni?… mingye indul, hogy fusson: lelkem, vérkilis…
- Mit is izéltél a földdel!… Örökkétig csak a föld… mindenkinek csak a föld kell. Itt nem kell se Isten, se tudás, se szerelem, se szépség, csak a föld, a föld, addig, hogy az ember állat lesz mellette! – Bálint Jancsibának harminc holdja van s marhább az ökrénél, csak száraz kenyérrel él, mert má nem érkeznek rá, hogy főzzenek a földtől. A határon le sem ül, csak térgyen eszik, hogy tuggyon hamarább felállani. Ágyban nem hál, csak télen s akkor is csak harisnyában, hogy ha éjjel verekednek az ökrök a pajtában, hamarább kifuthasson. Egy vasárnap nem képes felöltözi, má rab… valóságos rabja a birtokának… Ej má sokat is csinál az a föld.. Összetesznek két birtokot s összeáll ojjan kettő, hogy nem is nézhetik egyik a másikat: a földé te!… ezért az átkozott földé poklot vesznek a nyakukba. A boldogság nem számít, csak föld legyen!
    Penyó hallgatva támaszkodott a legény vállára. A szemével simogatta az Andris ingerült arcát és a szívében úgy nyilott ki rózsaszín csokrosan a boldogság, mint tavaszi verőfényben a barackvirág.
- Szeret. Föld nélkül is szeretne… Jobban szeret, mint a földet… - ujjongott minden porcikája és a szíve úgy táncolt, mint a bárány, ápriliskor a zöld búzavetésbe. Arcát oda dörzsölte Andris borostás arcához. Átölelte a nyakát és nagy, nagy szerelemmel a fülébe súgta:
- Mi boldogok leszünk főd nélkül is: hiszed?…
    Valahol két macska veszekedett egyik a másikkal. A Vernyica-felé ugrattak a kutyák. Az utcán egy nagy varasbéka lepcsegett utálatosan, de ők nem hallották; olyan boldogságos szerelemmel fonódtak össze, hogy még a hold is sietve taszigálta félre magáról a fellegek ezüst foszlányait, hogy láthassa őket. De amint kinézett, Badar Ferit látta meg hamarább, amint kül a kerttövéhez húzódva hallgatózott.        
    Látta azt a hold is, hogy rosszban sántikál, mert mind rejtőzködni akart. Azért is megfogta az árnyékát és kinyújtotta belől a kerten, hogy éppen a tornácig ért.
    Orbán András meglátta a holdvilágnál, de nem szólott semmit, csak még jobban ölelte Penyót, hogy Badart törje a nyavaja, ott kül a kerten.
    Penyó is észrevette az árnyékot, riadtan nézte s egyszerre félteni kezdte Andrist.
- Ki van ott, Andris?… - kérdezte remegve és szégyenlősen, hogy valaki leste és látta őket…  Jaj, szólj neki! Lássad, hogy ki az?…
- Én vagyok, ha kíváncsi vagy rá!… - Badar Feri felállott a kerttövéből és egy hatalmas ákácfa-szőlőkaróval fenyegetett a tornác felé.
- Gyere ki Orbán Andris hogy igyam meg a véredet!
- Ihacc te tőlem egyebet is, ha szomjas vagy – gúnyolódott Orbán.
- Hij az anyád ámmenit! – taposott Badar tehetetlenül kül a kerten s csikorgatta a fogát, hogy recsegett. – Menyj bé Penyó, menyj bé te kapca, má téged is megöllek, ha a kezembe kerülsz! – Bé akart mászni a kerten, de visszaesett a sáncba.
- Erigy, menyj el Badar!…  mi lel tégedet? Mit keresel itt? Ejsze megbolondultál, vaj mi lel, sze én nem szerettelek sohasem!…
    Kacagták mind a ketten, hogy visszaesett az árokba és nyögve szöszölődött fel a földről. De mikor felállott, megütődve bámultak el, mert még két karós állott mellette; amint a holdvilágnál kivehették, Tappancs Pista volt az egyik, a váncsa nagygazda s a másik Güzü Jancsi, a jótáncú, részeges pacak és még ketten sunnyogtak a kert tövében is négykézláb, de azokat nem ismerhették, hogy kik.
    Penyó fehér lett, mint a fal. De Orbán is úgy érezte, hogy hideglábú hangyák mászkálnak a hátán.
- Öttel szemben, egyedül… - erősen feletlen lesz a móka! Még ha volna minek nekivesse a hátát, mikor megtámadják, le verse tízet is.
- Kimegyek!… - súgta Penyónak… - megvetem a hátamat a kapuhoz: aztán gyüjjenek!
    Penyó belecsipeszkedett, mint a bojtorján és kétségbeesve húzta vissza a kicsiszékre.
- Ne menyj, Andris!… ne menyj reggelig sem… - könyörgött sírva. – Ne menyj, má azok ötön megölnek téged!
- Na jó, szót fogadok neked, má látom, hogy igazőán féltsz De csupa csak egyet kéne, hogy elérjek s a többi futna, mint a nyúl… gyertek na belől, fiúk! Hogy lám mit akartok?… - gúnyolódott a külsőkkel.
    Badar nem szólott, csak mutatta a karót.
- Gyere haza, Orbán, má késő van; haza kisírünk!… - szólalt meg Tappancs is.
- Én akkó menyek, mikó akarok, má nekem itt helyem van reggelig is! De fogadom, hogy ha mennék, én kísérnélek s te futnál előttem hazáig.
- Mikó jössz, hozzad a lepedőt is!
- Hogy gondoskodsz magadról előre… Biri, ha meglát hónap a nyujtópadon, mind felfelé folyik a könyve bánattyában s aztán akkó izenget még csak utánam, hogy „gyere igazán hozzám má én akká mit adok, amit csak kérsz”.
    A künnvalók nem feleltek, csak valamit mormogtak egymásközött és elindultak, fel az utcán.
    A falu csendesen aludt. Világtalan ablakok megett a pihenés párolta ki a munkától guzslódott testekből a fáradtság mezgéjét. Az utca néma volt, csak ahol Badarék elhaladtak, ugattak a kutyák s puffant egy-egy kerítés.
    Szárnyasegér suhant a csűrszája felé, feketén, mint a tettreinduló roszszándék és az utcán a holdnak egy sugara gúnyosan táncolt az agyonütött varasbéka tarkafoltos hasán.
    Penyó sokszor megálmodta ezt az estét, az igazi leányavatást, mikor két legény késhegyre megyen érte: ezt a legnagyobb büszkeséget, ami nem minden lánynak juthat ki, csak húsz közül egynek, a legkülömbnek.
    Tudta, hogy másnap róla beszél a falu, de azért másképen gondolta ezt a dolgot: úgy, hogy két legény, amelyik közül ő még egyiket sem szereti, csak úgy né… - Egyszer a táncban összeverekednek érette. Mások sikítoznak, de ő csak mosolyog büszkén és úgy néz, mintha nem is érdekelné. Aztán mikor a gyengébbiket elviszik véresen, a másiknak megsimogatja a dagadt orcáját s a lesz a szeretője…
- De Andrist, hogy megüssék!… inkább őtet öljék is meg, mincsább, hogy Andrist csak egy ujjal is bántsák.
    Átölelte a fiú nyakát, mintha védeni akarta volna.
- Ne menyj haza… én úgy félek… Hálj itt a szénatartóban, reggelig!… Én bémenyek, má késő van, de te ne menyj haza, jó?…
    A fiú hallgatta a kutyaugatást… - A köz felé járhatnak Badarék… megúntak várni, mennek hazafelé… - gondolta.
    A két tenyere közé fogta a leány hamvas arcát és csókolta pászmára, ahol érte.
- Na, most aztán menyek!
- Igazán!…
- Na egy szót se!.. Te kicsi buta, ha itt hálnék, mit mondana hónap a falu?… Ingem kacagnának, hogy gyáva vagyok s téged, hogy rosszféle vagy.
    Az udvaron Penyó elfutott a pajta felé, a vasvilláért, de Orbán visszadobta a ganédombra.
- Vót nállok karó! Nem láttad? – Felöltötte az ujjast s megsuhogtatta a kicsi vadalmafa pálcáját… - Elég e nekem! Szerusz!
    Penyó nézte, amíg láthatta. Kezét rászorította dobogó szívére, hogy nehogy kiszakadjon a féltségtől. Aztán mikor már a kopogást sem hallotta, bément s lefeküdt.
    Orbán lassan, figyelve ment az utcán végig. Rá volt készülve, mindenre, de nem félt, csak valami merevedés félét érzett a nyakában, de az, úgy gondolta, csak a nagy figyelem mián van rajta.
    Egy-egy árnyéknak neki is ment, de mikor közelment, nem volt sehol senki; még a Vernyicán sem, pedig ott a patakmartja, csupa burján és bokor igazi búvóhely.
    A Fersutcán, már nem is ügyelt semmit. Fütyörészve ment, mint máskor szokott s csak megfagyott a megütődéstől, mikor a közhídja alól elejébe állott Badar Feri.
    Nem volt két lépésre sem tőle. Látta, hogy az álla reszket a méregtől és fúj, mint a dühüs bika.
    Nem félt tőle csak egyedül; nyugodt volt, mintha ott sem lett volna.
- Mé mentél ahoz a lányhoz, te!?… - hörögte Badar s olyan volt a hangja, mint a bika szaggatott bömbölése. – Még méssz!?…
    nem volt ideje ütni mert Orbán elkapja a felemelt karót, kifacsarta a kezéből, eldobta és csak a pálcával indult neki.
    Badar nem várta, megfordult és indult be egy pusztatelken.
    Orbán utána. De még kettőt sem léphetett s valaki a hátára szökött.
- Az anyád felleges egit! Most ágálj!… - sziszegte a fülébe Tappancs.
    Orbán le akarta rázni a hátáról, de nem tudta.
    Badar visszatért és nekiment elölről, csak úgy ököllel. A vadalmafa pálca egy ütésre kettőbetört a fején. Orbán megfordította  botvégre s úgy kezdte kenni.
    Tappancs nem ütött, mert mind abban járt, hogy tegye le a földre: ki akarta húzni a lábait alóla, de nem volt elég ereje hozzá.
    Orbán a pálcavéggel úgy potyolta a Badar fejét, mint az almást. Ziháltak, herregtek mint a marakodó kutyák.
    Orbán még nem érzett fájdalmat, sem vért sehol magán, de Badarnak csorgott le a képén és melegen folyt le a hátán is.
- Megölünk te!… Most meghalsz!… - hörögte, de csak vaktában ütött, mert a vérétől nem látott semmit.
    Orbán megtántorodott, de nem esett el. Kikapta lábát a Tappancs kezéből és hasbarúgta, hogy elnyúlt a földön.
    Badar is eleresztette, mikor látta, hogy a másik nem fogja, és ijedten hátrált.
    Orbán, mintha semmi sem történt volna, nyugodtan begombolta az ujjasát, mint aki elvégezte a dolgát és lehajolt, hogy keresse meg a sapkáját. Tudta, hogy a másik kettő pusztakézzel többet nem mer nekimenni, de a karóról elfeledkezett: ott hevert a Badar Feri lábnál, az utcaközepén.
    Tappancs elkapta és odanyomta a Badar kezébe… Puff!…
    Orbán úgy érezte, hogy az ég a fejére szakadott. Elveszett a szemevilága… ezer harang kongott a fülében, hogy megsüketült tőle. Tántorgott, de nem esett el. Egy kicsi idő múlva megint látott. Látta Badart a karóval, de nem volt ereje, hogy nekimenjen.
    Tántorogva elindult hazafelé. Badar utána a karóval.
- Nesze… szerető!… Nesze! Nesze!
    Tappancs röhögött, s az jobban fájt Orbánnak,m int az ütések. Aztán otthagyták és előrefutottak.
    Orbán azt hitte, hogy valami csúfságot akarnak csinálni vele, de a Szittyomék kapujánál látta, hogy Badar tántorog s Tappancs segít neki, hogy mehessen.
- Még elfolyik a vére s meghal… - gondolta ijedten… Utálattal nézte kezében a vadalmafapálca darabját: egyik vége véres volt, a Badar Feri vérétől. Félre dobta s utánaköpött.
    Megtapogatta a fejét… - Szépen nőddögél – állapította meg. – De az a fő, hogy nem véres: regge mehetek kaszálni… Fütty, Bundás!… ne szökjél a lábamra, mert ott ütötte meg Badar.
    De a kutya nem tudta a verekedést. Vidáman szökdösött körülötte, amég csak belépett az ajtón.
    Másnap az itatás idején a Tappancsék ökre bömbölve állott meg a vályúnál. Megvadulva, rémülten nézte a vizet s szarvával hányta a földet mint a dühüs.
- Mi van abba a vályúba, te!?… - szólott oda vén Tappancs a fiának a csűrbe.
- Há izé… né…
- Ne nyegj az anyád ámmenit má beléd eresztem a villát!
- A Badar Feri vére… az este főbeütötte Orbán Andris. Nye Pájkos! Hogy az istenkutyája egye meg a csontodat!… - Az ökörrel nem lehetett bírni, kész volt, hogy felborítsa a vályut.
- Bár törte vóna bé a tédet is… má csak arravaló vagy… - zsémbelt a vénember s nézte a fiát ellenségesen.
    Badar Feri bekötött fejjel, véresen ült a pajtahíján. Az apja már tízszer is szólította, de olyan véresen, s úgy összetörve hogy álljon a szülei elé?…
    Úgy érezte, hogy valami drága, drága portékát elvesztett, amilyen neki többet sohasem lesz. Fájt a feje is, de ha Penyóra gondolt, úgy érezte, hogy a szívét harapófogóval szaggatják.
    Orbán Andris a maglóherét vágta a Csutaklábban. Kalapját felvetette balfelén a daganat, de számba sem vette. Húzta a kaszát és énekelt, hogy csengett. Kaszafenéskor nézte a Penyóék házának a piroscserepes tetejét és hallgatta a szapora sujkolást…
    Penyó sujkolta az este megszapult gúnyákat: feltürkölőzve, mezítláb, frissen olyan volt, mint a tavaszi hajnal.
    A verekedés híre végigfutott a falun és ő úgy érezte magát, mint mikor a buglyatetetjén állott és mások ind alól voltak rajta…
- Csak tudnám, hogy Andrissal mi van?…
Ződerdőben jártam, ibojját gyomláltam, de gyomláltam.
Gyomlálj babám, álgyon meg a teremtő Úristen,
Te érted halok meg, te érted zár el majd a temető!
- Istenem, ez ő!… - szorította mellére a kezét. – Andris!… ő énekel!… Szerette volna megölelni az egész világot. Szíve megtelt az ének és az énekelő hangjával és úgy érezte, hogy elég, ha nem nyomja belé az arcát a hidegvízbe.
- Te lányka!…  megbolondultál?… - nézte az anyja megbotránkozva. – Vaj mondd meg, hogy mi lel?… - Aztán elmosolyodott és egy sóhajtást küldött, vissza, túl harmincesztendőkön, mikor még ő is tizenhatesztendős volt abban az időben.
    Mikor Andris elhallgatott, elkezdte Penyó, hogy:
Bár, csak mindétig, szombat este lenne
Hej, hogy a babám mindég nállam lenne…
    Úgy válaszolgattak egyik a másiknak, énekkel, mint két vadmadár az erdőn, fészekrakás idején.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám.

Sinka István (1897-1969): Kökínybokor az én anyám…

 
Mért árva a kökínybokor,
mikor levele csak alig
néhány araszra vándorol?!

Hát az anyám hogyne volna
árva, mikor jó húsz évig
hajtott a szél vándorolva.

Kökínybokor az én anyám,
s én vagyok az egyetlen egyetlen egy
világgá szállt levele tán.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Sinka István (1897-1969): Bölcsők a Duna mellett

 
Lobog a nap esti pírja,
foly a Duna és álmatag.
Száz anyó száz bölcsőt ringat
s száz bölcsőben száz anyóka
altatgatja az álmokat.

Száz bölcső, mint tüzes bölcső,
száz bölcsőben száz kín sajog.
Dúdolgatnak az anyókák
s előttük a nagy bölcsőkben
sírnak az álom-magzatok.

És nincs ég és forró a táj,
ilyen már ezer év óta.
Lobog a nap esti pírja,
és az esti pírba bámul
száz bús fekete anyóka…

Foly a Duna álmatagon,
jönnek más tájak, más népek,
más kínok más anyókák – és
bölcsőjüket a Dunánál
ők is ringatják szegények.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám.