Kiss Jenő (1912-1995): Míg jöttöd várom…

Rádgondolok, te csöppnyi ismeretlen,
ki élsz már, bár még nem vagy a világon,
ki vagy már, noha lényed még titok,
éber valóság s mégis félig álom -
rádgondolok, míg jöttöd várva várom.

Ha sejthetnéd, mi ez a néhány óra!
Ha sejthetnéd, mi nékünk és neked!
Ez az, mikor már nem mint embrióra
tekintünk rád – már ember a neved!
Ember, aki a fejlődés kezéből
átvette már a tálentumokat -
szobor, mely várja fölszakadni leplét -
még ki nem mondott zengő gondolat.

Dehát mit tudhatsz erről, te kisember!
Csak én csodálom, lám, az életet;
én ujjongok fel, hogy már él az ember,
amikor még meg se született!
Él, él az ember, még minekelőtte
az anyakönyvbe írnák a nevét -
túl minden szürke földi valóságon
- félig való csak, félig édes álom -
él az ember! Körötte ős setét.

Sötét, az őrző anyaméh sötétje;
az Idő méhének ős melege -
öröktől fogva abban él a lélek:
az Isten hasonmása, gyermeke - -
Csodás titok! – ha így nem volna mégis,
az öröklétet meg nem értenők,
hisz a kezdetben ott van már a vég is,
a völgyekben a hócsuklyás tetők.

Csodás titok! – E zengő, égi titkot,
csöpp ismeretlen, köszönöm neked!
a bizonyosságot, hogy él az ember,
amikor még meg se született!
A születés nem kezdete a létnek,
csak bizonysága annak, hogy vagyunk;
megmutatjuk magunkat: íme élek!
És hogy tovább élhessünk – meghalunk.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám