Babits Mihály harmincnyolcadik évében volt, amikor 1921. január 14-án megnősült. Felesége a tizenkét évvel fiatalabb Tanner Ilonka, aki Török Sophie néven vált jelentős költővé és prózaíróvá. Babits ekkor életének két legelfoglaltabb és legválságosabb esztendeje után volt. A két forradalomban magas posztokat viselt 1918-1919. úgyszólván valamennyi országos jellegű kulturális szervezetében vezető szerepet töltött be, egyetemi tanár lett, a Nyugat főszerkesztője, az írói direktórium tagja, a Vörösmarty Akadémia alelnöke, stb. Mindezekért a funkcióiért az ellenforradalmi sajtó pergőtűz alá vette, a hivatalos szervek állásától és fizetésétől megfosztották, - mindennek szülővárosában, Szekszárdon is hosszú évekig viselte következményeit. Teljesen írói és műfordítói munkásságából kellett megélnie. Kiadatlan vagy az utóbbi években általam közölt versei a kétségbeesés és kilátástalanság megrázó kifejezései Ebből a letargiából ragadta kis házassága. Felesége, az egyszerű józsefvárosi hivatalnoklány versekkel állított be hozzá, hogy véleményét kérje. Babits a kétségtelen tehetséget eláruló fiatal költőnőt beavatta a költészete mesterségének titkaiba. A tanár és tanítvány verstani leckéinek egy gyorsan elhatározott házasság lett a következménye. Kardos Pál, Babits monográfusa írja: „Babits számára az ellenforradalmi korszak rágalmai és fenyegetései között valóságos megváltás Tanner Ilonka odaadó és hűséges szerelme. Babits-nak bajok és csapások elviseléséhez erőt, támaszt ad e a szerelemből fakadó lelki szövetség.” A költő maga életének új korszakát egy verssorában fejezi ki legtömörebben: „A bús élet a kettős csöndbe menekül.” A húszas évek folyamán megjelent két Babits-verseskötet, a Sziget és tenger meg Az istenek halnak, az ember él, a magyar szerelmi líra szebbnél szebb remekeit tartalmazza. Az itt kiadásra kerülő négy Babits-vers eddig kéziratban rejlett a hagyatékban. Ezek előzményei azoknak a jól ismert és gyakran idézett Babits-verseknek, amelyeknek címei: Borús nap, de kezd már kiderülni; Hússzigetek a kőtengerben; Keserédes; Szökevény, renitens idill; Ketten, messze, az ég alatt. Az első itteni vers a világirodalom egyik ritka szép műfajának, az ún. nászéneknek modern magyar mesterművel. A második és harmadik a háború és az ellenforradalom nyomorúságaiból ocsúdó költőnek bizakodó helyzetjelentése, a negyedik pedig 1922. nyarán német földre tett utazásuk emlékeit idézi.
1.
Ma újra csillagos. Csillagai az égnek
- lásd mára mind kijött – lakodalomnak égnek
és dobogó szived drága zenéjü hangja
szegény ijedt szived lakodalmunk harangja
s elfog a büszkeség, amíg dobogja: Bim bam!
Hogy ilyen gyönyörüt tartok a karjaimban
S hallgatom ajkadat, a véreset, a pirost
s úgy gyüröm ujjaid mint egy darab papirost
mint gyónócédulát, mint szerelmes levélkét
amelyre leirád szivednek első vétkét
s mikor tanácstalan melletted álltam árván
s láttam hogy mind nem ér semmit a sok szivárvány
melyet valami nap bágyadt egemre festett
hogy az egész világ szive nekem a tested
láttad, hogy életem belehull bús tüzembe:
e drága levelet csúsztattad a kezembe
És néha azt hiszem, hogy semmi, semmi, semmi
hogy egyek ne legyünk, már meg nem tudja tenni
és máskor azt hiszem, hogy minden, minden, minden
ellenem esküdött – de ha szemed tekintem
akkor nyugodt vagyok, szivembe száll a béke
mint aki tóba néz és a tóban az égre
s hallgatom szivedet, amint dobogja: Bim bam
s gyönyörrel, gyönyörüm! Gyötörlek karjaimban
2.
Messze messze
magányosságba veszve
lelkem a kályha mellett
ül, szövöget
havakat, éveket
takarónak a tegnapokra,
mellyekből lábam alatt
vérszennyesen annyi rohad!
Óh a boldogság puha
vattájából mennyi kell,
hogy ennyi vért tömhessen el!
De így is ki ki üt
a puha szőnyeg alól:
boldogságunkba beledalol!
Nem bánom, dalolj csak, vér!
Dalold a sósízű dalt,
melytől az életkenyér
ízért megkapja!
Dalold komolyabbra,
félősre, keserűre,
fájdalmasan telire
a boldogságot!
Ma hős, aki boldog
Kicsi szobánk melegágy.
Semmi vágy!
Csak őrzött jóság!
Hogy kihajtsanak majd a rózsák
amiknek hajtani kell
a vérszennyes talajon.
Borom, olajom
s búzám és őrzőm a jövőnek
mikor majd jőnek, nőnek
és újra szőnek a holnapok.
Én tán már rothadok,
de valamit mégis hagyok
3.
Priccsek, paplanok, pamlagok, poklok,
világ különös vackai e télben!
Künn mérhetetlen pusztaság és fagy!
De ahol csak az utolsó cselédlány
gubbaszt is szennyes rongyain: az Élet
szent helyet az, mint Krisztus istállója!
Vagy gondolj szegény vadak odvaira
künn a havas erdőn! Köröskörül a holdig
ködben és űrben a csikorgó halál!
Oh kedvesem! Mi királyok vagyunk
süppedő szőnyegen, kályha süti arcunkat
Messze az égben és lenn is a földön
a hideg semmi üreslik, a sűrű
semmi tömködi a teret – de itt
meleg skatulyákat rak egymás tetejére
a város, különös áramok ránganak
a falak zsinóraiban,…
4.
Új csodáim villanásaiban
villansz te is:
ölelő amulet, meleg paizs,
mellemen, mert nem hűl ki a szeretet
mely kezemre gyűrűzi gyűrűdet.
l.
Ez a gyűrű, kevesem ez a gyűrű
bezár és kizár:
Duna és Rajna és Szajna és Izaar
hajói mind csak gyűrűk és ürügyek,
s távol maradnak tőlünk az irigyek,
s távol maradnak tőlünk az irigyek.
Oh, hajók vagyunk, Istenem és külön,
örökké külön! És
hajó hajót h a érint már veszély,
és süllyedés. Ne nyújtsd ki kezedet,
ll.
hogy megsegits, mert ez a mozdulat
lök tán a földre. Én már úgy bolyogok e
roppant világban, mint egy cár veszélyes
birodalmában elkerülve minden
érintést s boldogan ha nem kell látni most
mint körülöttem egy fasor
merev testőrhadát, s előttem
az eget, a mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot mely mögött
még levegő sincs…
Közli: GÁL ISTVÁN
Forrás: Dunatáj 1. évf. 1-3. szám 1978.
