Fodor Pál: Elmulás

Lesem a titkon ébredő csendet

S az elütő zaj halkuló neszét,

mely mintha hívnák végső percemet:

A szürke napra hoz szent ünnepet,

S körüle bár minden komor, setét…

Oly szép e haldoklás!

E hallgatag sorokban érezem:

Ezernyi lágy, parány mozgáson át

Mint tör utat e lankadó zajon

az elcsituló földi fájdalom,

Mely megnyitja a szellemek honát…

Oly szép e haldoklás!

Most látom én is, hogy e síri lét,

Amely e semmiségen átrezeg:

Az én tűnő lelkemmel egyetért,

Hisz e szív is zajongott nem egyért…

S ma átölel e hangtalan sereg,

Oly szép e haldoklás!

A búcsúzó nem tavasz-sirató,

Ha élte fája többé nem terem,

a néma elmulás a bölcsessé,g

Melyben egy új élet reménye ég…

A lázas harc után – hűvös verem…

Oly szép e haldoklás!

Nyomaszt, legyűr, de súlya nem teher,

Természetes, mint őszi átmenet;

Mint hogyha csipkerózsa szirma hull,

Mikor fölélje csókos dér borul…

S a téli álom árnya rád nevet:

Oly szép e haldoklás!...

Forrás: A Természet 18. évf. 21-22. sz. 1922. nov. 1-15.

Kiss Dezső: Várni… (1922.)

Vad lázban égve tűrni, várni,

Cserepes ajkkal csókra vágyni,

Ostromolni elérhetetlent,

Farkasszemmel nézni az ellent,

A telt pohárt a földhöz vágni,

Vaknak lenni, szem nélkül látni

És készülni a fellegekbe

És nyögni szótlan, rabbilincsbe;

Mindent, mindent titkolni, zárni

És várni, várni, - egyre várni…

Verítékes párnán feküdni,

Egy csepp vízért nyögni, epedni,

Kavargó, rút örvénybe jutva,

Halálhörgés közt fuldokolva

Számlálni zárt barlangnak éjét,

Hallgatva kígyók sziszegését,

Epedni, hogy mikor lesz reggel

ott, hol a nap sohase kel fel,

Éhtől űzve gyümölcs közt járni

És várni, várni, - egyre várni…

Látni a kripta éjsötétét,

Hallani a szú percegését,

Beszegezve a koporsóba,

Várni, mikor jön el az óra,

Eltemetve tetszhalott lenni,

Élni és feltámadást lesni,

Akarni, de semmit se bírni,

Mindég, mindég csak hinni, hinni

És tűrni, tűrni, jöjjön bármi

És várni, várni, - egyre várni…

Forrás: A Természet 18. évf. 19-20. sz. 1922. okt. 1-15.

L. H. Chr. Hölty (1748-1776): Szép világ

Mért hajtsuk főnket gondigába,

Amíg kacagni van jogunk?

Az ifjúság virágszakába’

Mért vonjuk ráncba homlokunk?

Öröm mosolyg zarándokéltünk

Minden útján biztatva ránk,

Füzérét maga nyújtja nékünk,

Ha válaszúton állanánk.

Még csörgedez az ér a réten,

A zöld lugas még árnyat ád;

Ragyog még a hold oly szelíden,

Mint egykor Ádám fáin át.

A vérző szívre még gyógybalzsam

Bíbor szőlőgerezd leve;

Még mámorít az estlugasban

Bíborajakról csók heve.

Figyelni csattogány szavára

Gyönyör még ifjúnak ma is;

Még béke rezgi át dalára

Magát a megtört lelket is.

Ó, csodaszép Isten világa –

S méltó: rajt’ boldogok legyünk!

Azért, míg sír nem zár magába,

E szép világnak örvendjünk!

Ford.: Kadocsa Gyula 

Forrás: A Természet 18. évf. 17-18. sz. 1922. szept. 1-15.

Kiss Dezső: Egy kis faluban jártam… (1922.)

Réges rég volt, - talán nem is igaz,

- A múló idő mindent behavaz… -

Forró nyár volt, pompába öltözött,

Boldogság úszott a vén föld fölött,

Illat szállott, a gyümölcs érett lázban,

Amikor, egykor, boldog ifjúságban,

Egy kis faluban jártam…

Sejtelmes, vágytól terhes este volt,

Az ég kék selymén ragyogott a hold,

Illatozott a sok virág s a hársfa,

Fürödtem benne s a csillagsugárba

S várt rám egy kis lány, egy kis fehér házban,

Olyan, aminőt álmaimban láttam,

Egy kis faluban jártam…

Azóta, sok, sok esztendő letűnt,

Sötét, barna hajam őszbe vegyült,

Lassan megnyugvó, csendes ember lettem,

Sokat okultam, sokat felejtettem,

De azt nem, bár sok országot bejártam,

Hogy egykor régen, forró, termő nyárban,

Egy kis faluban jártam…

Forrás: A Természet 18. évf. 17-18. sz. 1922. szept. 1-15.