Mért hajtsuk főnket gondigába,
Amíg kacagni van jogunk?
Az ifjúság virágszakába’
Mért vonjuk ráncba homlokunk?
Öröm mosolyg zarándokéltünk
Minden útján biztatva ránk,
Füzérét maga nyújtja nékünk,
Ha válaszúton állanánk.
Még csörgedez az ér a réten,
A zöld lugas még árnyat ád;
Ragyog még a hold oly szelíden,
Mint egykor Ádám fáin át.
A vérző szívre még gyógybalzsam
Bíbor szőlőgerezd leve;
Még mámorít az estlugasban
Bíborajakról csók heve.
Figyelni csattogány szavára
Gyönyör még ifjúnak ma is;
Még béke rezgi át dalára
Magát a megtört lelket is.
Ó, csodaszép Isten világa –
S méltó: rajt’ boldogok legyünk!
Azért, míg sír nem zár magába,
E szép világnak örvendjünk!
Ford.: Kadocsa Gyula
Forrás: A Természet 18.
évf. 17-18. sz. 1922. szept. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése