Lesem a titkon ébredő csendet
S az elütő zaj halkuló neszét,
mely mintha hívnák végső percemet:
A szürke napra hoz szent ünnepet,
S körüle bár minden komor, setét…
Oly szép e haldoklás!
E hallgatag sorokban érezem:
Ezernyi lágy, parány mozgáson át
Mint tör utat e lankadó zajon
az elcsituló földi fájdalom,
Mely megnyitja a szellemek honát…
Oly szép e haldoklás!
Most látom én is, hogy e síri lét,
Amely e semmiségen átrezeg:
Az én tűnő lelkemmel egyetért,
Hisz e szív is zajongott nem egyért…
S ma átölel e hangtalan sereg,
Oly szép e haldoklás!
A búcsúzó nem tavasz-sirató,
Ha élte fája többé nem terem,
a néma elmulás a bölcsessé,g
Melyben egy új élet reménye ég…
A lázas harc után – hűvös verem…
Oly szép e haldoklás!
Nyomaszt, legyűr, de súlya nem teher,
Természetes, mint őszi átmenet;
Mint hogyha csipkerózsa szirma hull,
Mikor fölélje csókos dér borul…
S a téli álom árnya rád nevet:
Oly szép e haldoklás!...
Forrás: A Természet 18.
évf. 21-22. sz. 1922. nov. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése