(A béke
ratifikációjára)
Testvérek! – most már végleg leszakadt a tárna.
Kialudt mécsünk, éj borult reánk,
Megrágták a szűk korhadt bányafánkat,
Összeroppant a mi gerendafánk…
Nem mehetünk már előre, se hátra,
Nyögésünk többé nem jut a világra…
Keserves, kínos, lassú haldoklásunk,
Testvérek, most már megszűnt, véget ért,
Nem feszítjük már többé porcikánkat
Hiú ábrándokért, reményekért…
Ha tömlöcünknek, amelyben vagyunk,
Légköre elfogy, - akkor meghalunk…
Ime, mily nehéz már kiszáradt keblünk,
a szívünk már alig-alig dobog…
Nem látunk, fülünk egyedül azt hallja,
Amint a rög hull, egyhangún kopog
Sírunkra, - falat sűrítve reája,
Mit át nem törhet könnyek oceánja…
Testvérek, bújjunk a sötétben össze,
Tegyük egymásba elernyedt kezünk,
Feszítsük erőnk vég halálhörgésbe,
Még mielőtt mindnyájan elveszünk;
Törjön égig, mely felhőket kavar,
Utolsó szavunk: „éljen a magyar!...”
Forrás: A Természet 16.
évf. 19.-20. sz. 1920. nov. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése