Angyal Lajos: Végvidéken

Korán kelő, munkába siető emberek sietős lépéseinek visszhangját adják vissza az egymáshoz szorított házsorok.

Sarki kurtakorcsmában, sötéten pislogó mécs mellett, álmosképű vénasszony apró poharakba pálinkát töltöget. Egy hajtás s a kérges kezű munkás nehéz léptekkel indul is. Ez volt a reggelije s talán harap hozzá útközbe egy-két falat száraz kenyeret.

Kopogok a kemény aszfalton. A pályaudvar előtti liget sötétlő fakoronái hangtalanul olvadnak egybe az ég semmitmondó szürkeségével. Nincs azon egy fény se. Mozdulatlan, piszkos felhődarabok, komor ridegség tekint alá a néma város ugyancsak piszkos, rideg kőfalaira.

Csak ki e lelket bénító, testet ölő környezetből! Csak ki az életet lehelő természet virágos mezőire, falombos erdeibe, hol egy fűszál rezdülése, egy bogárka zümmögése hangosabb élet, csábítóbb zene a város minden zűrzavaros élénkségénél, káoszba fulladt zajongásánál.

Amikor a liget fái alatt elhaladok, csöndes károgás üti meg füleimet.

„Kárr… kárr…” Költögetik egymást ez ingyenes hálóhely korán kelő lakói. Varjúk ezek, most ébredeznek. Nemsokára szárnyra kap a sereg, néhányat kering a liget felett s aztán hangos károgással tovaszáll,messze a nagy világba, élelem után,m ég mielőtt a városi ember bántóan zajos nappali életét megkezdené. A kormos város nekik csak arra jó, hogy éji csöndjével, sötét ligetével pihenést, nyughelyet nyújtson a számukra.

Nyughelyet addig, míg egyszer majd megjelenik az ember s este beszálláskor s reggel elszálláskor, durranó puskalövések százai más hálóhely keresésére kényszerítik a levegő e fekete szárnyasait!

**

Halk sípolás s a vonat lassú, majd mindjobban erősödő kattogással megindul. A kalauz sápadt mécsesével bevilágít a sötét fülkébe, amely fázós, néma emberekkel van tele. Csupasz, megtépett deszkafalakra, bádoggal vegyes, piszkos ablaküvegekre, sápadt kísérteties emberi arcokra esik a halavány fény.

A kézilámpa fénysávja végigszalad az emberi alakokon, halk csendben kattog a jegylyukasztó, az ajtó lecsapódik s a sötétség újra ráül a fülkére. De a lelkekre is.

a csöndet egy sóhajtás zavarja meg. Aztán jön kettő, három, végül sok-sok sóhajtás. A lelkek felszabadultak.

- Hogy az a jó Isten… - fojtja magába egy bús magyar a káromkodást s erre megtörik a csend. Felnyílnak a lelkek panaszkamrái s zokog a bánat, a bús magyar bánat.

- Hát idejutottunk! Ezért véreztünk! – szól a panasz emitt is, amott is.

Magyarok ezek. „Túlnan.” Dolguk volt itt, „Magyarországon”, hát átszöktek s most „haza”mennek. Beszélik, hogy nem testvér a testvér, nem magyar a magyar. Nem magyar itt, „Magyarországon”. Úgy mondják, hogy csak egymást marják itt az emberek. Hja, az ősi átok!

Azt is mondják, hogy „csak béke” kellett ennek a magyarnak. Felvidék, Erdély, Bánát, Bácska? „Hát… igaz… igaz…”, mondják „ezek”, de először csak béke! Béke kellett nekik. Hát megkapták.

Nem látom, de hangjukból érzem, hogy dühükben majdhogy nem sírnak belé.

**

Azután pitymallik. Először halványsárga, rózsaszín, vérvörös csík, majd egy vértenger jelenik meg keleten, ott „túlnan”. Mintha vér, sok vér ömlene egy halálos sebből.

- Fáj a seb, ugye, te jó magyar testvérem?

Úgy fáj, hogy vérzel belé. Fáj a rablánc, melyet rávertek kezedre s most a lánc okozta sebből folyik véred csöndesen az égre.

Ömlik hát a „jobbik” magyar vér. Ömlik, mert bosszúért kiáltva, te ömleszted felénk, hogy te is elpusztulva, önvéred özönével pusztítsd el szülődet, testvéredet, fajtádat, a magyart, azt, amelyik most is csak marakodik s azt, amelyik elfeledve testvérét, fajtáját, benneteket, csak egy szóért üvöltött: Béke! „csak” béke!

Mintha szavakba öntöttem volna gondolataimat, fenyegető káromkodás hangzavara tölti meg a fülkét. S az erősbödő világosságban amint széttekintek, a zavargó panaszlók között, egy öreg, hangtalan emberre vetődik tekintetem. Feje reszket, hosszú, görcsös botot szorongat remegő kezében. S amint a hófehér, Kossuth-szakállal övezett becsületes magyar arcát vizsgálgatom, úgy tetszik, hogy a megtört fényű szemekből sűrű, fájdalmas könnyek hullanak lefelé.

**

Hogy kivilágosodott, a vonat is megállt. A falucska most határszél, végállomás. Valamikor de messze volt még az ide!

A kedélyek lecsillapodtak, az emberek felcihelődnek s mindenki megy a maga dolgára. Én egy tanító barátomhoz jöttem őzlesre. Régóta hívogatott s most eljöttem, mert ott bent, a városban valami fojtogatott s levegő után vágytam.

Jó falusiasan megreggeliztünk. Vasárnap volt s a barátom a szomszédos templomba sietett misére. Egyedül, gondolataimba mélyedve üldögélek az udvaron, amikor ismerős énekszó hullámzik felém. Az öblös férfihangok basszusa mellett vékony asszonyi s gyermeki hangok sivítva hasítják a levegőt s száll az ima, a „Hymnusz” fel, a magasságba, a Teremtő zsámolya elé!

- Hallgasd meg a fohászt, te Isten, Magyarok Istene!

Testemben, lelkemben átérezve, velük dúdolom szent imádságunkat. Gondolataim visszaszállnak a vonat kis fülkéjébe, az ott elhangzott panaszszavak melodrámaként zúgnak a fülembe.

Aztán látom a reszkető fejű ősz magyart, remegő kezében hosszú, görcsös botot szorongat. Nem szól, nem panaszol, csak egyre hullnak szeméből a hosszú, bús könnyek.

**

Ebédnél a Haza sorsáról beszélgettünk. Ahogy a farkaskölyök már az anyatejjel magába szívja a rablóösztönt, a gyilkolási vágyat, mondja a tanító barátom, úgy oltja ő a gyermekekbe már most, kicsi korukban a tudással együtt az izzó hazaszeretetet. Szívében keresztényi fanatizmussal, kezében lángoló pallossal új harcot hirdet az ország új feldúlói, új török-tatárjai ellen.

Irredenta! – Ez kell most ide s ahogy a lelkesen pirosló arcára tekintek, hiszem, amit mond, hogy fanatikus, apostoli lelkesedéssel hirdeti a falu nagyjának, aprajának egyaránt:

- Ébredj Magyar!

Van a faluban egy káplán – beszéli -, aki nagyon szépen tárogatózik.

Amikor este kiül a plébánia elé s feljajdulnak az ősi kuruc dalok, a nehéz munkában elfáradt falusi nép pihenés helyett kiül a ház elé s hallgatja keserűséggel, reménnyel a kuruc idők dicső emlékeit. Rákóczi kacagányos vitézeinek ködalakjai jelennek meg lelki szemeik előtt, Szűz Máriás lobogót lenget az esti szél, harci zaj tölti meg a levegőt s a kemény, paraszti kezek dacosan ökölbe szorulnak.

Messze határba elhallik a tárogató hangja s a környékbeli nép tüzes vágyódással várja, egyre várja az utolsó, csatába hívó tárogató szózatot.

**

Délután kinéztünk a határba, puskával vállunkon, az esti őzles jött. Göröngyös mezei utakon, tarlók, kukoricatáblák között visz el az utunk. Egy hatalmasan nagy gabonatarlón a falu kondája, földbe ásva magát, turkálgat, hűsölget. A kanász az eget vizsgálja, mélázgat. Most nincs dolga, nem úgy, mint késő ősszel, vagy kora tavasszal, amikor emitt is, amott is belekap a friss vetésbe egy-egy torkosabb göbe, süldő. Olyankor repül a görbe bot s a minden kondának elmaradhatatlan tartozéka, a borzas-szőrű puli mérges ugatással tereli vissza az ínyenckedőt.

A hegy lábához érünk, ahol évszázados, kuszált ágú faóriásokkal benőtt öreg tölgyes terül el. Az egyik óriás villámtól sújtottan, megkopasztva nyújtogatja csonka törzsét az ég felé,l mint egy agg harcos, ki elvesztve karjait, most itt áll bénán, tehetetlenül.

A gerincen túl sűrű bokrokkal vegyes fiatalos erdőn visz át a gyalogút, azután leérünk a völgybe, hol egy rétség közepén kis erecske csörgedez. A magas fűből az ezüstszínű szalag csak itt-ott csillámlik elő. Néhol kis vízesést alkot, hol kristálytiszta vize halk üvegharang csilingeléssel esik le göröngyről-göröngyre. Néha meg eltéved a buja növényzetben s akkor néma ijedséggel bujkál a fű között, szétterül, majd apró ereket alkot, keres-kutat s ha végre rátalál útjára, boldog, beszédes csobogással örül diadalának.

E kis patakocskával átszelt rétség szélén volna a leshelyem. Egy terjedelmes bokor mélyébe furakodom, míg tanító barátom tovamegy. Elrendezkedem, még rágyújtok egy cigarettára s azután kezdődik a magány.

Valahol a sűrűségben sárgarigó fuvoláz. A lágy hanghullámok megtöltik az erdőt, a sűrűn ismétlődő madárhang mintha hívogatna valakit. Felelek reá s a bolondos hisz nekem. Sokáig beszélgetünk így egymással, de mégsem jön közelebb. Végre is megunom a dicsőséget s elhallgatok. A rigó egy ideig még hívogat, de azután ő is elhallgat s csalódottan elszáll; hallom hovaröpülésének neszét.

Amott egy fakúszó szorgalmatoskodik. Fáradhatatlanul csúszkál, kutatgat, közben egyre hallatja panaszos 2szit” szavát. Hát bizony azon a fiatal gyertyánfán nem sok élelmet találhat. Szinte mondanám is neki, hogy röpüljön csak tova, arra az öreg tölgyfára, melynek repedezett kérge sok finom falatot rejteget számára. Hiába is mondanám, nem ért a nyelvemen, de azért odatalál ő majd nélkülem is.

Szajkókiabálás veri fel az erdőt. „Kré, kré”, rikácsolja fülsértően. Szinte magam előtt látom bohókás alakját, amint fejét forgatva, szemeit meresztve, kíváncsian vizsgálgatja a sűrű bokrokat. Folyton ugrál, mindenütt ott van s ha meghallja az erdő valamely dalosának énekét, utánozza, próbálgatja, hogy majd belebicsaklik a nyelve.

Ha lassan is, de esteledik. Az erdő dalosai lassankint elhallgatnak, munkásai megpihennek, itt-ott még zizeg a bokor, egyet-kettőt csacsog még a rigó s aztán az elhalt napfény nyomán minden elcsendesül s lomha libbenéssel szétterpeszti szárnyait a gyászos alkonyat.

Csend! – Ijesztő csend, melyet nem zavar a lappantyú sima röpülése, de amely nem jó most, nem jó nekem, aki ma már oly sok fájó érzéssel vagyok tele.

Ez az üres sötétség ráül a lelkemre, agyam dolgozni kezd.

Végigvonul előttem az elmúlt idők számtalan dicsősége, fájó dicstelensége. Látom Hazámat büszkének, nagynak, amikor a magyar vitézség Hymnuszát zengték a világon szerteszét! Látom hős véremet Verdun vérszagos pokoltüzében, az Alpok hófedte csúcsain, kietlen szakadékaiban, az orosz síkság végetlen pusztaságain, Krisztus földjének megszentelt rögein!… Látom a magyar trikolórt büszkén lobogni mindenütt, ahol acélos karokra, férfias bátorságra, rettenthetetlen vitézségre volt szükség!... Mindenütt ott látom véremet, a magyart, ahol a halál bőséges aratása volt.

S most? – A megcsonkított óriás megláncolva vonaglik a porban. Becstelen gyalázói körülállják s gyáva, félős röhögéssel vizsgálgatják, nehogy csak egy láncszeme is meglazuljon a reá vert bilincsnek.

Hát ne féljetek! – Nem óriás ez, hanem egy törpe, egy kalmárlelkű gnom, aki a gyomráért kiszúratta szemét, levágatta fülét, lábát, kezét, aki a „Béké”-ért odaadott mindent, mindent, Tótföldet, Erdélyt, Bánátot, Bácskát!...

A „Béke” megvan, a gyomra megmaradt, ne féljetek! – Most táplálkozik.

Vagy mégsem úgy van s reszkessetek?

**

Felrezzenek s nem tudom, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok. Mintha tárogató szólna!... Mintha a kurucok régi dicsőségének danáját tüzes ébresztőként hozná felém az éji szél!...

Igen, tárogató szól az éjben. A kis tisztelendő fújja s dicső kuruc dallal ébresztgeti a magyar vitézséget. A múlt dicsőségét, a jelen fájdalmát s a jövő reményét hirdeti a dal s szól a kuruc riadó harsogón, messzire:

„Ha van még benned vér,

Szíved Hazádért vér

Dicső magyar!

Gyullaszd fel lángidat,

Hamvas panaszidat,

Siess hamar!

Ne engedd nevedet,

Dicső nemzetedet

Sárba tapodtatni,

Csúful rongáltatni,

Míg van időd!”

**

- Hallod Magyar? Ébredj Magyar! „Míg van időd!” – Szakítsd ki szívedből ősi átkodat, a széthúzást, tépd le láncaidat, mely testedet átfonja, ragadd meg a fegyvert, mely ha kettétörve is, de lábaidnál hever s borítsd vele lángba, ha kell, az egész világot!

- Hív a tárogató, hív a testvéred jajj-szava!

- Magyar dicsőséget nyögjön hát újra a világ s újra ott lengjen a Magyar Kárpátok bércein a megtépett, de dicső háromszínű magyar lobogó!

- Vér!... Vér!... Mindenütt vér, bitang elleneid kiontott vére hirdesse győztes utadat, vesszen el hát minden, ami nem magyar! Ölj, akit ölnöd kell! Ne félj!... Istened, a Magyarok Istene nem büntet, hanem jutalmaz érte!

- S ha nem úgy lesz? Ha a széthúzás újra erőt vesz lelkeden?

- Úgy vessz el hát! Te magad!

- Úgy jöjj Te Isten, Magyarok Istene, s tűzkorbácsoddal vágj végig, fojtó lánggal,f ojtó gázzal ömlessz végig ez országon! Kő kövön ne maradjon, s a pusztulás, az enyészet ez örökös, soha fel nem támadó temetőjébe döfj egy ácsolatlan fakeresztet s csak ennyit véss bele:

- Te meghaltál, de győzött a turáni átok!

Forrás: A Természet 16. évf. 19.-20. sz. 1920. nov. 1-15.