Jer kis fiam, ülj ide az ölembe,
Mesélek néked édes, bús meséket,
Te pedig azt, amit itt mutatok,
Figyelmesen nézed, - emlékedbe véssed…
- Látod fiam, e barna nagy hegyek
Után jön az az égi kékség,
Az Adria, - a tenger habjai,
- Most már füstbe ment szép magyar reménység!... –
Ez itt gyöngyünk volt, - drága Fiume,
A Karszt után, - magyarnak édene…
Itt mossa lábát fehér palotáknak,
Az Adria azurkék fodros selyme
S tündérkirálynőnk minden kis szeszélyét
Egész ország pihegve leste…
Itt őrködött ciprusfái között
Multak köde: Tersato –Frangepani
Itt merengtünk messze a multban
Kálmán, László, Lajos csatáin…
S mindez ábránd volt, csalóka fény,
Magyar dicsőség tenger fenekén…
Látod fiam, ez itt Pozsony!
Itt tekint le Dunára büszke vára,
Ez az a hely, hol sok csoda esett
Valamikor a multban, - hajdanába…
Itt koronáztak, itt esküdt meg egykor
Királynőjének a büszke magyar,
Hogy trónját védi az ellenség ellen,
Itt tört egek felé a sok vitézi kar
S a királynő meghatva könnyeze
Rég volt fiam rég, - mindez csak mese…
Im itt volt egykor, a mi Felvidékünk,
Itt nyúlt egekbe a hármas orom,
Mint Isten újja, tiltván, hogy az ellen
Át ne lépjen a szent határokon…
- Ime ez Lőcse, Igló, ősi Bártfa,
Ez meg itt Kassa, híres ősi fészkünk,
Hol egykor régen nagy Rákóczival,
Ős magyar álmot felidéztünk…
- Nem úr többé már erre a magyar,
Én is sírok, sírhatsz te is fiam…
Im erre folyik fiam, a Tisza,
Magyar földből fakad fel szőke habja,
Kanyargós partját más nyelvű, de hű,
szabadságért vérzett nép lakja,
Itt van fiam az ős, híres Szeged,
Magyarok fészke, büszkesége,
Most idegen nemzetek katonái
Tapostak rá büszke fejére…
S hol egykor lángra buzdított Kossuth,
Most magyarnak fel is, le is az út…
Ez itt fiam szép, szomorú Arad,
Szegény magyar nemzetnek Golgotája,
Itt kerültek egykor erényekért
A legnagyobbak a rút bitófára;
Ez Nagyvárad, Szent László városa,
Innét ragyogott egykor a kereszt
Délre, Keletre, - s most ez ősi fészek
Idegen nép gyászos zsákmánya lett…
Ne csodálkozz fiam a könnyemen,
A poklok kínját érzem, szenvedem…
És ez itt Erdély, - a mesék hona,
Kincses Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben,
Segesvár!... – tudod-e fiam,
Hogy merengünk e szent emlékeken…
Itt született Mátyás, Hunyad fia,
Petőfink, Bem vérzett itt egykor erre,
Árpád szobra állott a Czenk hegyén,
Fejét a sas körülrepdeste
- S hol szűz fejét emeli Hargita,
Boldog korról, mi népünk álmoda…
És mivé lettünk!... – óh szégyen, pokol!...
Nem használt híres ősi vitézségünk,
Az útról, melyre őseink vezettek,
Hogy botorul, kábán letértünk…
Óh megbomlott a hajadon erős egység,
Marcangoltuk egymásnak kebelét
S ledült a nemzet a piszkos iszapba,
Rút varangyok fertőzték szent fejét…
- Így jár fiam, ez annak gyász sora,
Ki Istentől, Hazától távoza…
Hanem azért én kis fiam remélj!
- Könnyed csepjén, mint szivárvány derűje,
Ragyogjon rád, mosolyogjon feléd,
Szegény Hazádnak boldogabb jövője,
- Ha ti fiam tanultok végre multból
s mások lesztek mint volt apátok,
Egy új élet, egy új, boldog haza
Virrad majd egykor újra rátok
S nem fáj nékünk ott lenn e büszke mondat:
- Különbek voltunk, mint apáink voltak!!... –
1919. október
Forrás: A Természet 16.
évf. 7. sz. 1920. ápr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése