2020. júl. 9.

Kiss Dezső: Négy szobor (1921. január 16.)



Nyugotnak izenem: közszájon forogjon,
Mindenkinek szíve csak ettől dobogjon.
Minden vércseppecske ettől ízzon, forrjon,
Fertő selymes habja csak erről suttogjon,
Rejtelmes nádasa csak erről suhogjon…
- Ezt súgja a szellő, a szélvész rikoltva,
A nagyczenki kripta ez egyet dobogja,
Ezt hirdesse fennen büszke Esterháza,
Ez lángoljon ősi Sopron városába:
Kedves hű testvérünk, nem adunk, nem adunk
A rablóknak, inkább mindnyájan meghalunk…

Északnak izenem, hol a büszke Tátra
A magyar égboltot karjaiba zárja,
Hol piheg remegve ódon Igló, Lőcse,
Kézsmárk, hős Thököly nyugovója, fészke,
Izenem Dévénytől Pozsonyig, Kassáig,
Urunk, Fejedelmünk, Rákóczi sírjáig.
- Ordítsa szavamat a dühöngő orkán,
Váljon mennydörgéssé fenyveseknek ormán.
Legyen benne minden csillag sugarába’,
Amely felé sóhajt a pásztor mélázva,
Ezt tükrözze vissza Csorba smaragd tükre,
Szikrázza Tarpatak minden gyémántcsöppje,
Dörögje ős Kriván, suttogja szép Selmecz,
Hogy: amint egykor volt, nemsokára úgy lesz!
- Akik belopóztak őrizetlen házba
S az alvó beteget lekötötték láncba,
Nem lesznek sokáig bitor urak itten,
Úgy segéljen minket Urunk, a nagy Isten!...

Izenem Keletnek: Drága szép testvérünk,
Tefeléd sóhajtunk, könnyükön át nézünk…
Szent László városa, szép, szomorú Arad,
Látjuk könnyeteket, halljuk sóhajtokat…
Kolozsvár, Segesvár, legendás vidékünk,
Bűvös szent Anna-tó, tudjuk mi vagy nékünk…
Ősi Vajdahunyad rabbilincsbe zárva,
Hörgéstek, kínotok az egeket rázza…
- Ha a rab nap után leszáll a rab este,
Szálldosson hozzátok Petőfinek lelke

S ha megnyílnak egykor majd a katakombák,
Melyek testvéritek segítségét hozzák,
Gúzsba vert erőtök akkor kipattanjon,
Suttogástok akkor mennydörgésbe csapjon,
A kráter kitörjön, izzó láva folyjon,
Vérfolyam áradjon, tüzes eső hulljon,
Addig suttogjatok, szép dajkamesékbe,
Élesszetek hitet, bizalmat a vérbe,
Elmegyünk hozzátok, elmegyünk, elmegyünk,
Nem nyugszunk, míg újra egyekké nem leszünk…

Délnek azt izenem, mely kincseit tárja
És most a rablóknak gazdag éléstára,
Duna-Tisza köze, Bácska, híres Bánság,
Pihegő kebletek ölelésünk várják…
- Szabadka, Temesvár, nem vártok sokáig,
A szent Turul-madár kiterjeszti szárnyit
S rebbenve, sikongva szólít a tettekre,
Vérpatakok folynak a kalásztengerbe…
Megjelenik újra Hunyad’ és Kapisztrán
S magyar zászló leng majd tornyaitok ormán…
Édes szép leányzó, örömtől csapongva
Oltalmad találod a magyar karokba’…
Miénk lészesz újra, úgy, mint voltál eddig,
A mezők, a hegyek a mi nevünk zengik.
- Ébren aludjatok, míg üt a szent óra
Édes ölelésre – a találkozóra…

S izenem, kiáltom szét a Nagyvilágba,
Hogy hiába suhog galád hóhérbárdja,
Hiába firkálják a sok papírrongyot,
Hiába diktálnak röhögve rabkosztot,
Hiába fonják a rabság kenderkócát,
Hiába lopják el testünk koldusrongyát,
Hiába alkusznak settenkedve, félve
Az orvul leütött végső vércseppére,
Bármit karatyolnak, voltunk, vagyunk, leszünk,
A mi szűz portánkon csak nekünk van helyünk…
Ki ide tolakszik, ebül jött, megjárja,
Kiverjük a mérgét, ebül lesz halála.
- Úri gavallérság ki van innét irtva,
Szívnek bárgyú könnye ki van innét sírva,
Hitetlenek lettünk mindenben, mindenben,
Nem hiszünk mi már, csak a magyar Istenben,
Csak egyedül benne az örök Igazság,
Mert Őbenne fogant a nagy Magyarország!...

Forrás: A Természet 17. évf. 3-4. sz. 1921. febr. 1-15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése